Reviczky Gyula (1855-1889): A pénz

 
Vad czédaságtól reng a palota;
Viraszt a mámor, foly Champagne bora.
Szilajon isszák festett asszonyok.
Csók járja és a sziv sziven dobog.
Sok ittas úrfinak szemében
Elv s álom harczot vivnak épen.
Megöl az unalom! Kiált fel egy,
Üresnek látom én az életet.
S a leghalványabb és legálmosabb
(A háziúr s a lakma rendezője)
Egy kristály serleget markába kap
S rekedt hangon felordit: „Csupa dőre,
Ki másra vágyik, és nem pénz után!
Világi boldogság a pénz csupán!”

„Arany volt hajdanában is az élet
Legjobb helyére a belépti jegy,
Gyötrelmes vágyad nincsen ott, csak élved,
S mit megkivánsz, azonnal a tied,
Te csak heversz, mulatsz nincs semmi dolgod;
Használod száz inas lábát kezét,
S a csőcselék suttogja: Óh beh boldog!
Van annyi pénze, mint szemét!

Akarsz utazni? Hát siess beszállni
Kell drága öltöny? Lesz, hanem fizess.
Szeretsz tán lovagolni, kocsikázni?
Szólj és lovad, kocsid bármennyi lesz.
S ha inyedet csiklandja finom étel.
Zabálsz, mi ritka, drága mind tiéd
Szeretsz mulatni: páholyodba mégy el,
Mert pénzed annyi, mint szemét.

Mi bánt? Talán szép asszonyért esengesz?
Vagy hű barátod nincsen még neked?
Hidd el, barát is, asszony is tied lesz,
Ha aranyaidat jól csörgeted
S a taps, dicsőség, vér szomját ha érzed,
Csak ints s mindenki sorba hull eléd,
Mi kéj, hogy ezren irigyelve néznek,
Mert pénzed annyi, mint a szemét!

És ami kéj van, mámor és igézet,
Mind, mind a drága pénz találta ki.
Van mindened, ha tömérdek a pénzed,
Csak a szegényt kinozzák vágyai,
Poharamat a pénzre hajtom én fel!
Még több világosságot és zenét.
A gazdagoknál soha sincsen éjjel!
Van pénzem annyi, mint szemét!

Hej! Ronda, piszkos ágyban született meg
Az árva, bünös, aljas és bolond.
Kenyéren élnek mind a megvetettek;
A legnagyobb gyalázat itt a gond.
Erénye csak gúnyul van a szegénynek,
Piszokba’, sárba’, rongyok közt maradt
És darabokra töri szét az élet,
Mint én most ezt a poharat!”

Tapsolva ordit éljent mindegyik
S zaj és kaczaj közt fölemelkedik
Most egy uracs kopottas öltözékben,
Csak arcza mondja: Jobb időket éltem!

„Hétágu korona van czimeremben;
Lelkem, mint vérem, büszke és szabad.
Boldog is tudnék lenni véghetetlen,
De látom, mit sem ér az akarat,
Az üdvösséget mosolyogni láttam,
S magamnak eljegyezi nem tudám. 
Nem járhat ő – mondá – kopott ruhában…
Világi boldogság a pénz csupán!
Szerelmét füzte hozzám egy leányka,
Meghalok érte s nem lesz hitvesem;
Az olajfák, narancserdők honába
Magammal őt ah, el nem vihetem,
Pénz hát a jelszóm; álmodám idáig
Nem kergetek már árnyakat bután,
Üdvösségemhez csak a pénz hibázik…
Világi boldogság a pénz csupán!

Gyémánt a lelkem, oh, de lent a sárban!
Nem diszitem a bolt kirakatát.
Nagyot, dicsőt akarnék, de hijában,
Az én erényem tett helyett a vágy.
Óh, jól beszéltél! Nagy a bölcsességed!
Koldus erénye rongyok közt marad.
Darabokra tör engem is az élet,
Mint én most ezt a poharat!”

„Hazudtok! – szól a terem egy zugábul
Egy flszeg ember, látható, szegény -
A pompa hadd tekintse mostohául;
Rejtőzve él a boldogság, erény.
Az üdv a szivbe beirva mélyen;
Boldog csak az, ki véle született.
Az ember átka, képe van a pénzen,
A kapzsiság csinálta pénzetek’!

A gazdagot a nép hadd irigyelje,
Százezrek bámulása föl nem ér
A szivvel, ha szerény a vágya s enyhe,
Nyugalma tiszta érzelemnek él.
Ki a világ előtt fénylik, jaj annak,
Ha e kívül más gazdagsága nincs.
Üresszivüek a legkoldusabbak!
A sziv, a sziv az egyedüli kincs!”

Nagyot kaczagnak rajta széltira.
A sok között csak neki volt szive.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Te volnál hát egy ország szemefénye,
TE érthetetlen összevisszaság? -
Város, melynek se nappala sem éje,
Te felfordult, elkárhozott világ!
A szerelemnek nincs bűbája,
Csavargóké a csillagtiszta menny.
Lehet-e ott az érzelem hazája,
Hol diadalt arat a bűn, a szenny?…

Rajongó lélekkel hittem sokáig,
Hogy a főváros égi Pantheon,
Melyből a nemes ideál kiválik,
S ezé a taps, ezé a jutalom.
Megáldomám az elfeledt regéket,
Hevültem, mint egy régi kor fia.
Athén és Róma nálam ujra éltek
S Aristidesz, Brutusz, Kornélia.

A nép közt, falun éltem volna szépen
S irásból ismerném csak Szodomát.
Ha már önvétkünkön kaczagni szégyen,
Iszonyu látni ezrek mámorát.
Menj! S hallgasd meg, ha még el nem romoltál,
Az önzés gyáva evangeljomát.
Borul a porba! Ott egy fényes oltár, -
Csókolni fuss a bűn aranyhaját.

Szemem e bábeltornyu tarkaságot,
E nyomorú fényt nézi hidegen.
Kaczagnám ezt a hóbortos világot.
De nem kaczagom, mert nem érthetem.
Mint számüzött kerülök minden embert
S sírni vágyom, ha leszáll az est;
Rab vagyok én, a ki daczolni nem mert
És halni vágya, élni kába, rest.

Sebzetten itt bolyongok félbolondul;
Bolondok közt a félbolond magam,
Indúlatom viharharangja kondul,
És óriásnak gondolom magam.
Szeretném összezúzni ezt a népet,
Mint a mese kigúnyolt Sámsona,
Hogy halljon az  utókor is regéket;
Minőket senki nem halott soha!

Reviczky Gyula (1855-1889): Két vers

 

I.

Eltépted azt a rózsaláncot,

Mely álmainkat egybefonta?

Nyugodt lehetsz; most már csak engem

Ér rágalom, gúny, mende-monda.

 

Jól is tevéd; az én szivemnek

A vihartól nincs nyugodalma;

S ha hozzám kötnéd lelkedet, még

Téged is magával ragadna.

 

II.

Azok az ingatag poéták!...

Biz’ azok furcsa emberek.

Sok szenvedély, álom, rajongás

Férhet az ő szivükbe meg.

 

Mindez dicső; s Te is bizonnyal

Szereted annak idején

A szenvedélyt, álmot, rajongást;

Hanem csak ugy, ha – költemény.

 

Forrás: Családi kör  XVIII.évf. 8. sz. Buda-Pest. 1877.

Reviczky Gyula (1855-1889): Ideális perczek

  

I.

Nem értem szivedet; nem értem,

Hogy mit jelent e büszke hallgatás,

Hisz tudom ugy is, hogy szerettél,

Mint e világon soha senki más.

 

Egy mosolyom akkor te nálad

Az élet minden kincsével fölért.

Egy szómra üdvödet, jövődet

Odadtad vón egy boszus álomért.

 

S mikor azt mondtam, hogy szeretlek,

Rám néztél, mintha meg sem értenél.

A beteg ép ugy néz az égre,

Midőn már érzi, hogy soká nem él.

 

II.

Zeneszót hoz a kósza szellő;

Jól ismert hangok; hallgatom.

Tudom, megint emlékeimmel

Lesz dolgom és nem alhatom.

 

Bűbájos emlék, édes álom

Átjár merengő lelkemen.

S egy nem felejtett bánatos hang

Susogja sirva: „Szeretem!”

 

Előttem állsz fehér ruhában

És nyujtod reszkető kezed.

S én míg rajongva átölellek,

Bevallom, most is ugy szeretlek,

Mint egykoron szerettelek!

 

Forrás: Családi kör  XVIII. évf. 4. sz. Buda-Pest. 1877.

Reviczky Gyula (1855-1889): Pán halála

 

Alkonybíborban úszik a hajó,

A tenger keble álmodón piheg.

Csélcsap zefir, az arra illanó,

Hableplét pajkosan lebbenti meg.

Langyos párázat rezg a légben;

A holdtányér az alkonyégen

Bágyadt szinéből lángba olvad át…

Köröskörül merengő némaság.

 

Lent a hajóba’

Pattog a nóta.

Durva hajósnak

Víg lakomátul

Keble kitágul:

Szűk nyaku korsók összekoczódnak.

Perdül a koczka, csalfa szerencse

Pörgeti arra, pörgeti erre.

Ölben a lányok,

Ing a ruhájok.

Szív az ajak hiblájai mézet.

„Lezbia, csókolj! éljen az élet!

Éljen a kedvnek mámora, gőze,

Éljen a vágy, mely minden időbe’

Inni mohón kéjserleget unszol.

Nincs zene, bor, lány, hol Koczitusz foly!”

 

S még hangosabb lesz a hajófenék.

Szitok, kurjantás röpköd szerteszét.

Padlóra öntik a caecubumit,

Tiberiust, a császárt így köszöntve.

Egy ifju pár függöny mögé buvik,

Pajkos manó incselkedik körötte.

Mások szilaj cordaxot lejtenek,

S a gondtalan, a dévaj istenek

Látatlanul vegyülnek el a körbe.

 

És hallga, a hajó kormányosa

Hangot hall, mely nevén szólítja zordúl.

„Thamus!...” Ki az? Ki volna! Nem csoda

Csak feje zúg, csak füle cseng a bortul.

De ni! Nem volt ez az előbbi hang?

„Thamus!” … No várj, nem tréfálsz meg, bitang!

S fölmegy, hogy lássa. Gyönyörü az éj:

Ezüstszegélyű a hullámkaréj.

A tengerből lágyan kirezgenek

a csillagok, vagy tán najád-szemek?

S távol, hová a szem sötétben ér,

Etóliának partja feketél.-

 

Thamus körültekint figyelmesen.

Lélek se. Minden néma, nesztelen.

Csalódott mégis: s már indulna vissza.

Lent koczka várja, bor s tüzes, Melissza.

De ím, a titkos hang az éjhomályba’

Harmadszor is Thamus nevét kiáltja.

„A földi hang embertől jő; ez égi.

Ki vagy? Mi kell?” – Thamus szepegve kérdi.

Harsány szózat zúg erre át a légen;

Meghallják lent is, a hajófenéken.

S ez ige hallik: „Thamus, vén hajós,

Légy tudtodon kívül ma jós.

Elérve Palodesz magaslatot,

Add hírül: „A nagy Pán halott!”

 

S elnémul a duhajkodó csapat.

Nem kell a korty, nem ízlik a falat.

Thamusnak nem jön álom a szemére;

Magába száll, merengő, meghatott;

S midőn Palodeszt a hajó elérte:

A part felé

Kiáltja, mint a szózat rendelé:

„Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!”

 

S egyszerre – ily csodát ugyan ki látott? –

Megindulnak fák, bokrok és kövek.

Halk zokogás kél; elhaló sirámot

Kínos nyöszörgés, jajgatás követ.

Velőt rázó, mély sóhajok keringnek,

Sírás hangzik fel, csukló, szakgatott.

De kétségb’esve túlzokogja mindet:

„Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!”

 

„Némán hever hétcsövű fuvolája,

A mellyel nimfákat rémítgetett,

A föld mátul rideg, zord, néma, árva;

Nem élnek rajt’ a játszi istenek.

A szatírok, szilvánok és najádok

- Minden bokorban istenség lakott –

Ott hagytak fát, füvet, forrást, virágot…

Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!

 

A természetből elszállott a lélek.

Eztán a földön isten nem mulat.

Nem lesznek többé gondtalan kedélyek;

Jön a szivet fásító öntudat.

Egyhanguság, elmélkedés uralma…

Óh Thamus, ezt jelenti jóslatod!

Megszünt az istenek pogány uralma.

„Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!”

 

Hallják ezt a hajósok, de nem értik.

Meghalt a nagy Pán? Álmélkodva kérdik.

Ki fejti meg e százhangú siralmat?...

Ti embersorsot intéző hatalmak,

Óh küldjetek fényjelt e vak homályba,

Hogy mit jelent a természet siráma.

 

És zúg az erdő, hűs szellőcske támad.

Az éj sötétje szürkeségre bágyad.

A lejtőn finom ködburok lapul,

S titkos szózat kél íme válaszul:

 

„Pán és családja meghalt. Él az Isten;

Nem fűben, fában, kőben, de a szívben.

A kicsapongó istenek halottak,

Kora lejárt a dölyfös boldogoknak.

A szenvedők bírják eztán a földet.

Édes gyönyör leszen hullatni könnyet.

Az erdő hallgatag, szelíd magánya

A búsulóknak lesz vigasztalása.

Ki szomorú nem volt, az mind pogány;

Ő rendelé ezt így a Golgothán.

Ő, a ki jámbor, irgalmas, szelid,

S elvette a világnak bűneit.”

 

És ím kelet felől, a hol pirosra

Leget, párát a hajnal fénye fest;

Az ég alján, a földdel összefolyva

Feltűnik a kereszt.

 

Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 7. sz. 1889. febr. 3.

 

Reviczky Gyula (1855-1889): Alázat

 

Ha jószerencse fölkap és ragad:

Alázattal türd, el ne bízd magad’.

Ne nézd le, aki lent szerénykedik,

Lehet, fönt ugyanezt veled teszik.

 

Ész, szorgalom, törekvés bármit ád,

Nem érzed-é százannyinak híját?...

Mert a szerencse szűken oszt javat;

Egy kézzel ád, másikkal megtagad.

 

Mit ér, ha ad gyönyört és kincseket,

S szived csak egy virágszálért eped?

Dicsőség koszorúját nyujtja tán?...

De társid mélabú, sötét magány.

 

Világi jóbul mennél több tiéd:

Annál többet szeretnél birni még.

A teljesülés, mint petét a nap,

Kikölti a lappangó vágyakat.

 

S mire elérted, mi elérhető:

Vár a koporsó, néma temető.

Kincs, hír, gyönyör… ah, mindet itthagyod,.

S legtöbbtől váló kínja legnagyobb.

 

A mindenség zenéjét hallgatád?...

A temetőben nincs csak némaság.

És hordta bár a tűznapot szived:

A sír sötét, a sír hideg.

 

Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 1. sz. 1888. dec. 2.