Ha jószerencse fölkap és ragad:
Alázattal türd, el ne bízd magad’.
Ne nézd le, aki lent szerénykedik,
Lehet, fönt ugyanezt veled teszik.
Ész, szorgalom, törekvés bármit ád,
Nem érzed-é százannyinak híját?...
Mert a szerencse szűken oszt javat;
Egy kézzel ád, másikkal megtagad.
Mit ér, ha ad gyönyört és kincseket,
S szived csak egy virágszálért eped?
Dicsőség koszorúját nyujtja tán?...
De társid mélabú, sötét magány.
Világi jóbul mennél több tiéd:
Annál többet szeretnél birni még.
A teljesülés, mint petét a nap,
Kikölti a lappangó vágyakat.
S mire elérted, mi elérhető:
Vár a koporsó, néma temető.
Kincs, hír, gyönyör… ah, mindet itthagyod,.
S legtöbbtől váló kínja legnagyobb.
A mindenség zenéjét hallgatád?...
A temetőben nincs csak némaság.
És hordta bár a tűznapot szived:
A sír sötét, a sír hideg.
Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 1. sz. 1888. dec. 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése