Mint ha a nyiló menny a földre hajolna,
S száz meg ezer angyal röpködne ragyogva:
Úgy suhan elém a fénylehelő hajnal
Szép rózsa-virágos piros sugarakkal.
Nagy lelkek özönlő világa kiárad,
Nagy fényt ad a földön a lelki világnak;
S mind azt, mi sötét, és mind azt, a mi tévely,
Lerontja az okok örök erejével.
S rémlésem-e, vagy mi? – a fekete árnyak
A végtelen űrnek mélységibe szállnak;
Halál suhog itt, ott, lelkendve rohanva;
Sátán fut a vészbe égő sivatagba.
A bűn, a hazugság, a tévely, az átok
Kétségbeesetten elbuknak utnok.
Rájok szakad az éj, örvénye sodorja
A szörnyű világba, csattogva, robogva.
S míg fut a sötétség: a fény tova árad…
Lánggal töri utját a szívbe magának;
S kit várt a sziv, elme régóta sováran,
Megjelenik Jézus a hit sugarában.
Isteni ereje áthatja a népet:
A vak szeme nyílik, halál fia ébred;
A jónak, a szépnek fényes kora támad,
Nagy napjai lesznek a lelki világnak.
S ember, ki gyalázta, ember, ki tagadta,
Fölemeli majd őt az égi magasba,
S lesz hite, szerelme, lesz Istene néki,
A ki a bajokban ápolja, segéli.
S ha lesz, a ki onnan lerántani törne:
Fölkel a szegény mind, a nyomorú, gyönge:
Megfeddi haragja a földi világot,
S Istene marad a szeretve imádott.
Száz jel veti fényét előre elémbe,
Közbül ragyog Jézus szép isteni képe…
Halljátok-e? itt, ott már zendül az ének:
Nagy ünnepe lészen az emberiségnek.
Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 4. sz. 1889. jan. 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése