Csak sejtelem, csak álom az szivemben,
Hogy a mi most van, folytatása lesz;
De ezt hivén, a bút könnyebb viselnem,
És boldogságom igy ezerszeres.
Óh mert, ha megnyilik – halálos órán –
Csodás eged, te titkos túlvilág:
Tudom, hogy ott örök fény napja szór rám
Sugár-özönt, s éjt lelkem sose lát!
Bölcs férfiak, hiába néztek össze,
Hiába mosolyogtok gúnyosan:
Hitemnek szárnya nincsen megkötözve,
Az én lelkemnek égi útja van!
Hiszem az örökélet igaz üdvét,
Hiszem, hogy létünk itt csak pillanat;
S ha majd kiszólit a hivó jel innét,
A végtelenség a mienk marad!
Az élet oly szép! Ah, e minden bája
Köddé foszol, mihelyt eszünkbe jut,
Hogy az édestől el kell válni fájva,
S az átélt perczhez vissza nincsen út…
S ti bölcsek! ily sivárnak festenétek
A czéltalan czélt, melynek nincs nyoma?
S a vert erény s diadalmas vétek
Biró elé nem érne fel soha?
Nem, nem lehet, hogy mindenünk mulandó!
Se jó, se rossz nem semmisül meg itt.
Mit egyszer érzett és tett a halandó:
Tükör gyanánt eléje jut megint!
Hiszek tebenned, titkos örökélet,
Mely föltámasztod, a mi rég letünt;
S a mint a földön éltünk bűnt vagy élvet,
Olyan lesz egykor örökéletünk.
Ha hü vagyok: tavasz leng majd felette,
Virágot hint reám szép rózsatő;
Fogok szeretni, a hogy itt szerettem,
Nem lesz kopár e szív s nem ős e fő.
Az első csók az édes asszony ajkán
Megcsendül újra, s az első mosoly,
Mely megfagyott kis lányom gyermekarczán,
Megolvad ismét s a szivembe foly.
És meglegyint az ifjuság varázsa,
Mely – mint az éden, gyorsan elveszett;
Mikor még rászolgáltam bölcs tanácsra:
Olyan rajongó, álmodó leszek!
S az ernyedt húr is megfeszül a lanton,
És zendül a dal hosszu csend után;
De a mit érzek, rímbe nem pazarlom;
Dalom, öröklét! téged zeng csupán!
Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 2. sz. 1888. dec. 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése