El-elfog egy hő vágy égő izgalommal,
Játszik a lelkemmel mint szellő a lombbal,
Remegésbe szédül:
Ha megszólal lágyan, mennyei szép hangon,
Mosolyogva, vágyva, olvadozva hallom
Isteni beszédit!
Mint a porlepett rét tikkadozó nyárban,
Üdítő harmatra hej sokáig vártam!
Hervadoztam én is;
Ha szivemben feslett egy-két dal virága,
Rózsaszínű hajnalt hogy soha ne látna –
Elhordta a szél is.
Ihletett mosollyal hányszor nyilt meg ajkam!
Megrezdült a szívem érzeményben, dalban,
Mint a ringó csónak,
De az élet-gondok szilaj, vad hullámok,
Fölöttem az ég is nem egyszer villámlott
S vége lett a szónak!
Némán elvonúltam, senki meg ne lásson!
Síri csendbe halt el fájdalmas dallásom,
Hogy egyedül hagytak;
- Öldöklő nyíl hogyha szivét megsebezte,
Fájdalommal, kínnal nincs dalolni kedve,
A madár is hallgat.
Szenvedésim útján megnyugodva jártam,
Sebeim bekötni hej de nem találtam
Soha egy virágot!
De azért nem sirtam, Jób jutott eszembe,
Fölszakadt szivemből szent imám csengve:
Istenem, légy áldott!
S most hogy a búbánat hollója elszállott,
Töviskoszorúim’, - mint egy röpke álmot
Elfelejti lelkem;
Fényes arczú angyal össze-vissza csókol,
Költészetem féltve fölemel a porból
S dalom újra zengem!
Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 5. sz. 1889. jan. 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése