Tépjetek, tövestől tépjetek ki innen,
Elapad az élet úgyis ereimben,
Mert aki csak átmegy, sárral szór be minden.
Mely ide ültetett piacz közepére,
Hol az a nemzedék, hol van, hal-e, él-e;
Sírba’ porlad, avagy korcsabb lett a vére?
Szép palota-körben büszke magas dombra,
Amely emberkézzel úgy lett összehordva,
Föl nem tűz a jámbor, ha ezt tudta volna.
Vetett volna tűzre, könnyebb a parázson;
De ő azt akarta, hogy minden szem lásson:
S lett világra szóló fölmagasztalásom.
Lábamnál az ember – rég vala, mit mondok –
Nyilt szívvel, födetlen fővel sürgött-forgott;
Lelkem örült rajta, hogy olyan nagy boldog.
Gondoltam: a népár egy zokogó csermely,
Én viruló fűzfa, melyet ő nevelt fel,
S behintém áldással, hulló levelemmel.
Most ha végig nézek háborgó nagy árján,
Én vagyok, úgy rémlik, én, itt veszteg állván,
A holttenger fölött meredő sóbálvány.
Akire karomnak csak árnyéka szálla,
Oh milyen boldog lett, hogy ujjongott már a’,
Hogy megeredt ajkán az imádás, hála!
Akkor aki vérzett, rohant ide menten,
- Minden sebre gyógyír fakad a kereszten –
Lehajoltam értte, magamhoz emeltem.
De kit saját keze most ver meg, ha álnok,
S akit érdem nélkül gazdagon megáldok,
Rám kiáltja: hitvány, ne csald a világot!
- Ahonnan kivágtak: siket erdő, zordon,
Hogyne mennék a föld főhelyére, mondom,
… S ím’ a szégyen mint szú rág e… szemétdombon.
„Örök dicsőség vár” ekép’ biztatának;
Biztatóm sírban… nem is szórok vádat;
… Van becsületem, van mint a… bitófának.
Hah! e dicsőséggel bételettem régen,
Kérem mint a testvért sok nagy ellenségem:
Ne rugdaljanak, hát döntsenek ki szépen.
S rám törnek… hiába… bár mind összecsődül,
Százszor összeroppan féktelen erő, düh,
Lábam egy tapodtat nem mozdul a földbül.
Gyökerem a földet mint az ér a testet
Ugy átszövi, fonja – nem is inog, reszket;
Nagy erőlködésük nem mozdítja ezt meg.
Gyökér! mért nem engedsz? lekiáltom kérdve.
Mert nem ereszt – úgymond – szorít a föld kérge,
Van énbennem élet, megdicsőülsz még te!
Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 3. sz. 1889. jan. 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése