A legrégebbi ismert Dante képmás
Forrás: www.wikipedia.org
Korszakos jelentőségű
olasz költő; toszkán-olasz és latin nyelven írott filozófiai, politikai és
nyelvészeti tárgyú művek szerzője.
Firenzei nemesek és
módos céhpolgárok nagy múltú családjából származik. Politikai érdeklődése,
korai elkötelezettsége a mérsékelt pápapárt, a „fehér guelfek” mellett – a
ghibellin császárpárt mellett -, vagyis részvétele a XIII. sz. végi, XIV. sz.
eleji invesztitúraharcokban: családi tradíciókból is következik.
Dante első találkozása Beatricével a Ponte Santa Trinita hídnál. Henry Holiday 1883. olajfestménye (140 x 199 cm). A festmény a liverpooli Walker Art Galleryban van kiállítva
Forrás: wikipedia.org
Szülővárosának, Firenzének
szerzetesiskoláiban kezdi tanulmányait; retorikában és filozófiában az
enciklopédikus tudású Brunetti Latini volt a mestere. Talán Bolognában, a kor
leghíresebb egyetemén is végzett stúdiumokat. Fogékony szellemű ifjú volt. Alig
tizenkét évesen ismerte meg az előkelő F. Portinari gyermeklányát, Beatricét,
aki iránt életre szóló plátói szerelem ébredt benne, életformálóan nagy
szenvedély, mely a lány, majd a korán férjhez adott assz9ny 1290-ben
bekövetkezett halála után már-már vallásos-misztikus tartalmú áhítattá
légiesült. Korán jelentkezik Dante költői fogékonysága is. Kibontakozásában
szerepet játszhatott baráti köre is: művészek, költők, muzsikusok inspiráló
társasága. „Égivé” lényegített szerelmi élménye nem akadályozta meg „földi”
kapcsolatok létesítésében és abban, hogy 1293-ban – talán családi ösztönzésre –
feleségül vegye a gazdag Donati famíliából származó Gemmát, aki több gyermeket
szült neki.
Dante száműzetésben (Ismeretlen festőművész műve )
Forrás: www.wikipedia.org
Guelfpárti politikusként
veti magát Firenze közéleti küzdelmeibe; ám vezető eszméje kezdettől fogva az
az álom, hogy a Római Birodalom méltó örököseként létrejön majd az egységes
Itália. Ezért nézi megvetéssel a pápai trón méltatlan birtokosait, az egyes
pápák morális züllöttségét, kufárlelkületét, politikai intrikáit. 1300-ban
Firenze guelfpárti priorja; ám közéleti szereplését m,ár 1301 végén kerékbe
töri a „fekete” guelfek uralomra kerülése. Őt magát VIII. Bonifác pápa
intrikáinak következtében fosztják meg méltóságától, kényszerítik száműzetésbe,
ítélik – távollétében – halálra. Számára nincs többé visszaút Firenzébe;
emigrációban kénytelen leélni hátralévő éveit. Elméleti munkásságát új eszme
szolgálatába állítja: a világi császárpárti ghibellinek teoretikusa, a polgári
érdekekkel összhangzó abszolutizmus hirdetője, VII. Henrik német-római császár
párthíve lesz – egészen a császár korai haláláig (1313). A firenzei köztársaság
ekkor már amnesztiát adott volna nagy hírű fiának, ám az nem élt vele,
lealázónak tartotta a feltételeket. 1318-ban Ravennába költözik, az ottani
irodalomtámogató fejedelmi udvarba. 1319 után Veronában keres és talál új
pártfogót, Can Grande Della Scala személyében, aki az itáliai ghibellinek
pártvezére; 1320 táján befejezett grandiózus fő művét, a Színjáték-ot neki ajánlotta; az
„Agár”-nak, a Nagy Vadászebnek (Can Grande), aki reményei szerint elűzi majd az
Itáliát fenyegető fenevadakat. 1321-ben
diplomáciai küldetésből vállalt velencei útjáról betegen tér haza
Ravennába. Ott halt meg, ott nyert végső nyugalmat. A firenzei Santa Croce-beli
síremléke jelképes; a szeretett város ezzel akarta kiengesztelni legnagyobb –
lázadó – fia nyughatatlan szellemét.
Dante igazi hírnevét
írói életműve teremtette meg. Első, valóban jelentékeny, világirodalmi rangú
műve, Az új élet (La vita
nuova, 1294) egyfajta lírai regény, verses-prózai önvallomás, középpontjában a
Beatrice-élményt 31 válogatott szonettben, balladában és canzonéban költőileg
olasz-toszkán nyelven megörökítő verskoszorúval, valamint a verseket
kiegészítő, allegorizáló prózai magyarázatokkal. A dolce stil nuovo, az „édes
új stílus” itt törte át a trubadúrköltészet konvencióit, és vált a lírai Én tág
spektrumú megjelenítésévé. A befejezetlenül maradt Convivio (Vendégség, 1305 és 1308 között) a platóni dialógusformát tölti meg a reneszánsz
ember új élettartalmaival, az új emberi
„virtus” meghatározása érdekében. Latin nyelven íródott a De vulgari eloquentia (A
nép nyelvén való ékesszólásról,
1305-1306); a tanulmány a nemzeti nyelv kultúráját az egységes nemzet
modelljeként jellemzi. A De
monarchia (Az egyeduralom, 1314 és 1320
között) filozófiai-politikai traktátus emez egységesülés lényegéről és
módozatairól.
Dante igazán
korszakalkotó nagy műve mégis a Színjáték, a La Commedia, amelyet az első Dante-életrajz írója, Boccaccio illetett
először a Divina, Isteni jelzővel. Három részre tagolódó száz éneke mintegy
negyedszázad alatt jött létre, végleges alakjában bizonyíthatóan 1307 és 1320
között. A roppant világköltemény voltaképpen egyetlen vízió a magát és saját
üdvösségét kereső újkori emberről és emberi nemről. Mind szellemi tartalmát,
mind költői alakba öntését tekintve művelődéstörténeti határkő. „A modern
(újkori) költészet szükségszerű törvénye… hogy az individuum valamilyen egésszé
formálja a világ ama részét, amelyet lát, és a kor anyagából, történetéből és
tudományából megalkossa a maga mitológiáját… Ahogyan a régi világ (az
antikvitás) általában a nemek világa… ahol a különösség a kiindulópont,
amelynek általánossággá kell válnia… Éppen költeményének teljesen individuális,
semmi máshoz nem hasonlítható volta
miatt mondhatjuk el Dantéről, hogy ő teremtette meg a modern költészete.”
(Schelling: Dantéról, filozófiai
vonatkozásban, 1803) „Jelentésének”
rétegeiről, értelmezésének összetettségéről maga Dante szól a Convivio allegóriaelméleti
fejtegetéseiben: „… mindig a betű szerinti értelemnek kell elöl járnia… nélküle
lehetetlen lenne a többit, különösen az allegorikust felfogni. Lehetetlen…
eljutni a belsőhöz… az alakhoz az anyag előkészítése nélkül, amelynek az alakot
fel kell vennie.” Az Isteni Színjáték ebben a tekintetben minden idők legmonumentálisabb költői
allegóriarendszere. Megértéséhez a középkori teológia ember- és
világképismerete éppoly kívánatos, mint a modern individualizmus új
életfilozófiája, középpontjában az emberi önkibontakozás végtelen erőinek
tudatosítása. Mindenesetre a pokoljáró költő, aki a poklon és a purgatóriumon
mint megkerülhetetlen kerülő úton át jut el a paradicsombeli üdvözültséghez, költő a szó hangsúlyos
értelmében. Az „édes j stílus” lírája, egészen a külső forma tercináiig (a
nevezetes rímképlet: aba, bcb, cdc és így tovább), a legszervesebb egységet
alkotja a műfajilag besorolhatatlan világköltemény emberi tartalmával, az új
bensőséggel, amely az emberi sorsok, jellemek, helyzetek roppant példatárát
egységes, homogén világgá teszi.
Az Isteni színjáték 1472-es kiadása
Forrás: www.wikipedia.org
Az Isteni Színjáték mindmáig
felül nem múlt színvonalú magyar fordítását, egész fordításirodalmunk e
legnagyobbszabásúbb alkotását Babits Mihálynak köszönhetjük (Pokol, 1912;
Purgatórium, 1920; Paradicsom, 1922). Utolsó kiadás: B. M. Művei, Budapest,
1986.)
ISTENI SZÍNJÁTÉK
Pokol
Az emberélet útjának
felén
egy nagy sötétlő erdőbe
jutottam,
mivel az igaz útat nem
lelém.
Látomásos
vallomással kezdődik a nagy Színjáték. Benne a Költő az Élet őserdejében
eltévedt Ember – nemcsak önmaga – sorsát idézi meg.
Álmodozva
járt-kelt, talán így téveszthetett utat. Kijutni a kusza vadonból mielőbb,
kijutni a fénybe, a csillagokig: merre tartson a riadtan ébredő? Egy hegygerinc
magaslik előtte. Kész lenne megmászni, ám félelmetes fenevadak állják útját.
Előbb egy fürgén mozgó, foltos bőrű párduc; azután ijesztő bozontú oroszlán;
végül egy horpadt hasú nőstényfarkas. Egyedül nem boldogul velük. Menekülnie
kell a bestiák elől. Visszajut a napvilágtól érintetlen völgybe, a sötétlő
homályba. Egyszerre nemes és hallgatag árnyalak bukkan fel előtte. Könyörülj,
rajtam, bárki is vagy! Mily csodás: Vergilius, a hajdan élt költőtárs felel
reményt keltő szavakkal, a példaképnek tekintett, csodált mestere zengzetes
szónak és egykoron megesett rettenetes-fenséges dolgok költői elmondásának.
Vigaszt önt most is az ifjabb társba. Majd jő, közli, egy Agár; az elűzi a
fenevadakat. Addig is: javadra válik, ha követsz. A mennyek kapujáig
vezethetlek, de oda csakis alvilági vidéken át visz az út. A Költő tudja jól,
hogy tapasztalt kísérője akadt: olyan, aki mint költő adott hírt a Rómát
megalapító mitikus hős, Aeneas alvilági útjáról és felemelkedéséről. De vajon
lesz-e erő benne, a méltatlanban, a rettegőben, hogy kövesse a nagyszívű előd
árnyalakját? Végig, a ki tudja, mily utakon?
Vergilius
megnyugtatja a kereszteltek hitében élő, ám gyenge szívű utódot. Igaz, ő maga
pogány lévén, nem juthatott az üdvözültek közé, bár makulátlan életet élt, de
keresztség nélkül; most a lebegők között
honos. De égi küldetést teljesít. Beatrice, az üdvözült hölgy kereste fel,
kinek csillagszeme fénylett, kérve: segítsen a sorsüldözöttön, kihez szent
szerelem fűzte hajdan a félig gyermek ifjút; Beatricét pedig maga az Istennek
Anyja, Szűz Mária s a védőszent, Lucia késztette az elmélkedésen túli cselekvő
segítségre. A Költőben feléled a fáradt virtus e szavak hallatán. Együtt vágnak
ketten a rejtelmes útnak. Elöl halad az árnyalak, nyomában pártfogoltja.
Alig
haladnak néhány lépést, s máris fölmagaslik előttük a poklok kapuja, rajta az
elrettentő felirat:
„Én rajtam jutsz a
kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol
nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép
városába.
………………………………………………..
Ki itt belépsz, hagy fel
minden reménnyel!”
Kézen
fogva vezeti át a kapun a mester az ifjabbat. Még csak az első pokolkörbe
lépnek, a pokol tornácára, s máris hallhatják a sírást, sóhajtást, a fogaknak
csikorgását. Vergilius felvilágosítja az elérzékenyülésre hajlamos társat:
megvetésre méltók szenvednek itt. Ők az életbeli közönyösök; nem jellemezte
őket se hideg, se hév, se bűn, se erény – nem kellenek hát sem égnek, sem
pokolnak. Ne többet róluk, nézd meg és menj tovább! Így is tesz a Költő, csak
röpke pillantást vet egy ismerősre, aki merő gyávaságból lépett vissza a
legutóbbi pápaválasztáskor gonosz lelkű riválisa javára. Részvétre méltatlanok
köre ez.
Egy
folyó partjára jutnak ezután. Acherón a folyó neve, Charón, a mogorva révész
csak az égi parancs hallatán hajlandó átvinni a két pokoljárót. Nemesen szomorú
lelkek hona ez, ahová először lépnek. Nem bűnös, éppenséggel tiszta lelkű nép
lakja. Ők a keresztség nélkül éltek. Maga Vergilius is idevalósi. Egykoron a
Megváltó ugyan kiszabadította innen az Ótestamentum
nagy alakjait, Ádámon és Éván kezdve Izraelig és az ő gyermekeiig, hogy magával
vigye őket a mennyekbe. De itt maradt mindörökre a hajdani tudomány és művészet
sok-sok jelese, nemes lelkű pogányok, mint Homérosz, Horatius, Ovidius, Lucanus
(ők már ismerősként üdvözlik Vergiliust és most hatodiknak az általa
gyámolított új társat), ismert hősök árnyai, mint Akhilleusz, Aeneas vagy
Szaladin, a szultán; a filozófusok tiszteletre méltó csapata, legelöl
Arisztotelész, mellette Szókratész, Platón, Diogenész, továbbá a nagy
Arisztotelész arab magyarázói: Avicenna, Averroes.
Most
már a pokol belsejében vezet tovább az út, az újabb, második körben. Itt már
igazi bűnösökkel találkozhatni, ha nem is elvetemült gonosztevőkkel. Elsőként
föltűnnek a mértéktelen szerelmi szenvedély okán elkárhozottak. A pokollakók
büntetése elvben nem egyéb, mint a földi bűnökhöz vezető lelkiállapotuk folytatódása
– ad abszurdum, a legmagasabb hatványon és a végtelenségig. Mitől szenvednek a
tiltott szerelem rabjai? Egykori szenvedélyük sötét árnyéka vetül túlvilági
létükre: szűnni nem akaró szélvihar kergeti őket ide-oda. A bujálkodók, a nagy
paráznák is így bűnhődnek: a szabados életű Semiramis, a kéjsóvár Kleopátra meg
az olthatatlan szenvedély hőse: Trisztán. A Költő nem tudja leplezni mély
megindultságát, amikor egy szerelmespárral találkoznak. Paolo és Francesca égi
törvényt sértett, de embernek nehéz pálcát törni fölöttük. Ők a bűnhődésben is
együtt maradhattak, amiként egyek voltak a földi szerelemben. Francesca meséli
el házasságtörésük és haláluk szomorú történetét. Együtt olvasták Lancelot és
Guinevra mondáját, egészen addig, míg Paolóban és fivére asszonyában fellángolt
a testi kívánás, olthatatlanul. Csókjában forrtak össze, aznap nem olvastak
többet. A megcsalt férj felfedezte szerelmüket, és bűnös dühvel végzett velük.
Paolo zokog az elbeszélés alatt, hisz
… Nincs semmi
szomorítóbb,
mint emlékezni régi szép
időkre
nyomorban (…)
A
Költő is átéli ezt, eszméletét veszti a gyászos embersors hallatán.
Az
újabb – harmadik – körben mocskos hó és eső záporozik a falánkság hőseire, kik
ételben s italban voltak mértéktelenek. Testüket mitologikus szörnyeteg
marcangolja. Egyikük megint egy ismerős: Firenze egykori polgára, egy újgazdag
tivornyázó.
A
negyedik pokolkör bejáratát Plútusz őrzi, a mértéket nem ismerő gazdagság
mitikus uralkodója. Sátánnyelven üvöltve próbálja elriasztani a két vándort. Ám
őt is elhallgattatja Vergilius dörgő szava. Furcsa látvány tárul most a Költő
elé: a kárhozottak tébolyultan keringő két csapata. Az egyik félkörben a
tékozlók, a másikban a fösvények menete kavarog; mindegyik mellén nehéz súly,
tán pénzzel teli zsák, úgy vonulnak egymással szemben, és verődnek egymáshoz
szüntelen. Arcuk a felismerhetetlenségig eltorzult; soknak csak kopaszra nyírt
feje búbja jelzi, hogy pap vagy kardinális volt földi életében.
Az
indulataikat fékezni nem tudók, a vad haragban éltek csoportja vonja ezután
magára a figyelmet. Ez már a pokol ötödik köre. Az újabb alvilági folyó, a Styx
mocsarában fetrengenek e kárhozottak, nyakig a sáros lében is egymás ellen
acsarogva. Az eltompult szellemű érzéketlenek viszont, akik az életben
semmiféle érzelmet nem nyilvánítottak környezetükről, a mocsárlé alján
zsúfolódnak egymásra; nekik csak sóhajukat sejthetni, amint buborék formájában
jut a víz felszínére.
A
vándorok megkerülik a fortyogó indulatoktól és bamba érzéketlenségtől habzó,
bűzös mocsárt. Egy torony tövében várja őket a nagy hangú Flegias, a Styx
révésze, aki átszállítja őket a túlpartra. Máris felködlik a láthatáron Dis
városa, az igazi pokolmélyi kín-város. Vasból való falai örök tűztől
vöröslenek. Démonok és fúriák állják útját a látogatóknak. Micsoda látomás!
Ó ti, kik éltek józan
értelemben,
lessétek, mily tan
látható keresztül,
elfátyolozva különös
rimemben!
Bizony,
Vergilius is befogja kezével védence szemét; élő ember nem tudná elviselni a
titkot, amelyet a halottak városába való belépés rejt magában. A pokol hatodik
körébe jut most a kélt vándor. Nyitott sírokban kínlódnak itt a kárhozottak, s
a tüzet, amely őket emészti, nem külső forrás táplálja, hanem valami rejtelmes
erő, a sírok mélyéből felcsapó lángözön. A főeretnekek bűnhődnek itt, akik
gőgösen szembefordultak az isteni akarattal. Néhány ismerős alak itt is
szembeötlik. Elsőként Farinata; őt a Költő a firenzei pártharcokból igencsak
ismeri. Konok ellenállását még a pokol sem tudta megtörni. Egy másik sírlakó,
Guido Cavalcanti meg maga ismeri fel az egykori barátot; ő, a hitetlen, sírva
tudakolja szeretett fia hollétét. Válasz nélkül halad tovább a két pokoljáró az
egyre mélyülő körben. Az utolsó sírban egy pápa ég a kárhozottak között: az
eretnekségre tért II. Anasztáziusz.
Irtózatos
bűzt áraszt a következő kör, a hetedik. A vad Minotaurusz által őrzött
bejáratához meredek lejtő vezet. Az erőszakosok bűnhődnek itt, három egymástól
elkülönített csoportban. Az elsőben vérpatak hömpölyög, benne azok a
nyomorultak, akik életükben felebarátaik ellen követtek el erőszakot:
gyilkosok, rablók, zsarnokok. Senki nem menekülhet a rémes fürdőből: a parton
kentaurok csapata zúdít nyílzáport arra, aki menekülni akarna. Így fő a
kínokban Attila, ki Isten ostorának szerepében tetszelgett, csakúgy, mint a
hírhedt firenzei útonállók. Még rettentőbb a szomszédos, sötét fákkal teli
liget. Itt senyvednek az önmaguk ellen erőszaktevők: az öngyilkosok. Szem nem
látja őket, kínjukat csak fül érzékeli. A Költő ágat tör az egyik cserjéről; a
fekete törzs egyszerre feljajdul: miért tördelsz?
Mint zöld ág, melynek
vége lobbot vetne,
másik vége forrva
kezdene nyögni
s kitörő bugyboréktól
sisteregne:
úgy szó és vér innét
egyszerre jött ki.
A
harmadik csoport bűnösei Isten ellen követtek el közvetett vagy közvetlen erőszakot.
Rájuk tűzeső permetez szünetlen, lábuk alatt lángot vet a homok. Külön is
magára vonja a tekintetet itt, az istenkáromlók között a tűzeső ellenére
hanyatt fekvő vad alak, Capaneus, aki megvető hangon kiáltja ki a kárhozottak
titkát: „Ki élve voltam, az vagyok ma halva!” Odébb újabb alvilági folyó tűnik
elő, az égő vizű Phlegetón; ez is, m int a többi, a gyötrelmesen bűnhődők
könnyéből fakad, és a Kocitus rettentő tavába torkollik. A gátoldalon a Költő
megpillantja a természet ellen vétők csapatát: a szodomitákat, a
fajtalankodókat s köztük egy közeli ismerőst, egykori tanítóját, Bruneetto
Latinit. Az gyűlölettel átkozza egykor közös hazájuk, Firenze háládatlan népét,
és dicső jövőt jósol az ő balsorsán szánakozó volt tanítványának. Nem ő volt az
egyetlen ismerős e pokoli tájon; sokan bűnhődnek itt, akik nagy hírnévnek
örvendtek a firenzei földön, köztük jó néhány hírhedt uzsorás; ők is a
természet ellen vétettek, kamatokkal terhelve adósaikat.
A
pokol pedig egyre mélyül és szűkül, akárcsak egy tölcsér. A borzalmakkal
szegélyezett út most újabb szakadékhoz vezet, s ott feltárul a nyolcadik
pokolkör. Újabb szörnyeteg bukkan elő, Gorgosz, a család pokoli világának őre
és jelképes lénye: emberarcú, kígyótestű bestia. Vergilius parancsára ő viszi
át a tűzfolyón a vándorokat, akik különös tájra érnek most. Rondabugyrod a
neve, s lakója sokféle csaló: egy gyűrűkre tagolt sziklarét ennek talaja, amely
koncentrikus körökben lejt a középpont, a mély kút felé. Az első bugyorban
hírhedt kerítők hada; szarvas ördögök korbácsolják pőre testüket. Köztük
láthatni Iasónt, az ókor híres nőcsábászát csakúgy, mint a bolognai Venedicót,
aki saját nővérét szerezte meg kerítő praktikával a ferrarai grófnak. A
másodikban a hízelgők hánykolódnak ronda ganajban. A harmadik pokolbugyorban a
pénzsóvár simoniákusok kínlódnak fejjel lefelé, térdig kőlyukakban, talpukat
izzó tűz süti irgalmatlanul; az egyházi méltóságokkal kufárkodók között
bűnhődnek az aljas üzletekbe keveredett egyházfők is, így az Orsini családból
való III. Miklós pápa. A negyedikben csalárd jósok és varázslók bűnhődnek,
földi bűneikhez méltó módon: fejük hátrafelé fordul, vezeklő útjukon is
hátrafelé menetelnek. Az ötödikben szurokban főnek azok, akik hivatalokkal,
főúri kegyekkel üzleteltek-kereskedtek; vasvillás ördögök ügyelnek rá, hogy ki
ne bújjanak a forró masszából. A hatodik bugyor ama csalók bűnhődésének helye,
akik szenteskedtek, képmutatón jeleskedtek földi életükben; itt lenn súlyos,
izzó ólomcsuhát kell viselniük, abban tipegnek mindörökre. Toszkán ismerős
közöttük is szép számmal akad; de itt kínlódik Kaifás főpap is, aki „a nép
javáért” javasolta „egy ember” – Krisztus – feláldozását. A heteikben mérges
kígyók mardossák a kárhozatra vetett rablókat és tolvajokat, jelesül, a szent
helyek megdézsmálóit; kígyómarás égeti, emészti itt a testet, ám főnixként a
hamvakból új test támad, s azt újabb kígyómarások gyötrik. A nyolcadik bugyor a
gonosz tanácsadók tűzköre; itt minden lángnyelv egy-egy bűnhődőt rejt magában;
Odüsszeusz és Diomédész testét kettős lángnyelv övezi: együtt mentek a csatába
hajdan, most együtt égnek a pokolban. A Költő nyomatékosan kéri vezetőjét: hadd
válthasson szót az ókor Homérosz által megörökített hőseivel. Okkal teszi, mert
Odüsszeusz, a legendás antik utas, bár a kárhozat tüze emészti, mégis kimondja
lelke szenvedélyét: „… Látni világot, emberek hibáját, / s erényüket, okúlni,
mennyiféle.” Ezért vállalkozott utolsó útjára is:
„Ó társak, bár veszélyek
ezre víjja
sziveteket, mégis
Nyugatra hágtok
……………………………………………..
Gondoljatok az emberi
erőre:
nem születtek tengni,
mint az állat,
hanem tudni és haladni
előre!”
Erről
az útról Odüsszeusz, a bátor kaland szerelmese már nem tért issza soha többé az
övéihez.
A
kilencedik bugyor következik: itt a viszályszítók, a botránykeltők vánszorognak
körbe-körbe. Egy ördög metszi fel kardjával belsejüket, belük lábuk között lóg,
májuk kilátszik, arcuk is kettészelve: aztán a seb beheged, hogy újra
megszaggattassék – amint szakadást idéztek ők is, e kárhozottak, földi
életükben. Mohamed így vezetek, miként Ali is, a veje és a Költő más ismerősei,
kik a drága Firenze megosztásában jeleskedtek. Bertran de Born, a provence-i
trubadúr fej nélkül menetel, fejét kezében hordja: apja ellen lázította a fiát
fenn a földön. Az utolsó bugyor, a tízedik, undorító rühesekkel van teli.
Hamisítók, hazugok és képmutatók kínlódnak itt; ronda sebeiket maguk
tépik-szaggatják körmükkel, miközben olthatatlan szomjúság kínozza őket. Ide
került Putifárné csakúgy, mint Szinón, aki Trójába csempészte álnokul az
ajándék falova t, de Ádám mester is, a toszkán városokban elhírhedett
forinthamisító, aki most kénytelen tűrni, hogy a trójai csaló dühében olyat
vágjon fölpuffadt hasára, mint dobverő a dobra.
Rondabugyrod
szélső peremén, egy szirtfalon átlépve jut a két pokoljáró az igazi aljanépség
közé, a pokol legmélyére. Az árulók bűnhődnek itt négy beszédes nevű
alosztályban: Kainában a testvérgyilkosok, Antenorában a hazaárulók, Toloméában
a barátaikat, Judeccában a legnemesebb jótevőiket eláruló júdások. Ez a hely
nem a tűz, hanem a jég birodalma; itt a legborzasztóbb bűn a legborzasztóbb
testi-lelki kínokkal büntettetik. A Kocitus tava e bűnhődés helye, ennek
jégpáncéljába belefagyva kínlódnak a legbűnösebb kárhozottak. Ők is földi
életük aljasságát termelik újjá a poklok fenekén. Ugolino a pisai ghibellinek
vádjai szerint várakat adott el, hazáját árulva így. Már földi életében
elkezdődött bűnhődése. Börtönbe vetették, és kisgyermekeivel és unokáival
együtt éhhalálra ítélték. A pokol mélyén maga számol be életéről és kínhaláláról; fertelmes éhségtől mardosva saját véreit
falta föl a tömlöcben. A pokolban ellenségének, Ruggieri érseknek a koponyáját
harapdálja a gyermekgyilkos nyomorult. Idáig süllyedt hát az ember és az emberi
nem!
Tovább,
egészen az inferno legmélyére. Ott láthatni jégbe fagyva Dist magát, Lucifert,
akit lázadása tett angyalból fősátánná. Három feje mintha megháromszorozná a
fagyhalál rémségeit. Denevérszárnyai viharrá fokozzák a jeges leheletet. Méltó
társa a leírhatatlan kínban a Mesterét eláruló Júdás, valamint az antik Róma
Caesarjának gyilkosai: Brutus és Cassius.
Talpra!
– kiált most Vergilius a döbbenettől félholt Költőnek. A pokol mélypontja
egyszersmind a kiutat is megmutatja: a Golgotához vezető titkos utat. Nincs idő
pihenésre. A földgömb másik oldala, az ellentétes pólus végre elérhető
közelségbe került. Így jutottunk ki a csillagokhoz.
Purgatórium
A
pokol tölcsérszerű mélyéből a planéta túloldalán juthatni újra napvilágra.
Óceán terül el ott, közepén egy szigetszerű, csonkakúp alakú domb, oldalán
körbefutó, teraszokká szélesülő utakkal, lépcsőkkel, amelyek az alacsonyabban
fekvő körből a magasabban fekvőkbe vezetnek, legfelül pedig egy platón az
Édenkert. A purgatórium egyes köreiben vezeklők ide tartanak, itt nyerik el
bűneik végső bocsánatát, az üdvösséget. Ezen az emelkedőn vezeti a Költőt
felfelé hű útitársa és mestere, Vergilius.
Ezen
a merőben másféle tájon, a kiteljesedő Szabadság színekben gazdag országában is
van egy jelképes őr: a sztoikus Cato, aki a pogány világban legközelebb jutott
a keresztényi erkölcshöz. Vergiliusnak ő adja a jó tanácsot: mossa tisztára a
Költő arcát, amely a pokolbeli úton beszennyeződött. Így történik. Hajnal
hasad. Serényen útnak ered a két vándor. Angyalszárnyak mozgatta csónakokban
sok-sok tisztulásra váró lélek; a boldogság előérzetével szent zsoltárt
énekelnek: „Amint Izrael kiszabadult Egyiptomból…” Ismerős itt is akad, egy
Casella nevezetű. A Költő muzsikus barátja volt a földi életben;
összeölelkeznek, majd a kétszeresen is boldog árnyalak örömében rázendít egyik
maga szerzette dalára: „A Szerelem mely szólogat szivemben…” A mennyei révész,
az agg Cato azonban feddő hangon szól az
énekesre és hallgatóságára: nem helyénvaló itt a révült ácsorgás, majd, utatok
végén, ha szemtől szembe megláttátok Istent, akkor lesz okotok-módotok így
múlatni az időt. Indul újra a menet, indulnak a purgatórium hegyét megmászni
kész látogatók is. Ragyog a reggeli nap; igaz, csak a Költő teste vet árnyékot
a földre, kísérőjének, a szellemalaknak itt nincs árnyéka.
Az
első kör felé megint egy ismerős irányítja lépteiket udvarias szókkal. Manfréd
ő, Szicília egykori királya. Ő ad felvilágosítást az első körben vezeklőkről
is: egyházi átok sújtotta őket életükben, ám bűnbánó imáik meghallgatásra
leltek. Ezeket a hanganyagok menete követi, majd azoké, akik végső órájukig
bűnben éltek, ám az utolsó pillanatban bűnbocsánatot nyertek. Sok itt is a
földről ismerős szellem; alig győzi a Költő szóval tartani az egykori társakat.
Van, aki hozzátartozóinak izen, s van aki ily kifakadásra készteti a Költőt,
egykori eszme- és polgártársát:
Rab Itália, hajh, nyomor
tanyája,
kormánytalan hajó vad
förgetegben,
világnak nem úrnője,
csak rimája:
……………………………………………..
Aj, bitang nép, ma is hű
lenne lelked,
és hagynád Caesart ülni
az ülésben,
ha az Isten szavait nem
felejted.
A
Költő ódája ez az áldott és átkozott Itáliához, reménytelen honszerelme
tárgyához. Végül mégis győz benne a reménykedés, hiszen purgatóriumi tájon jár:
Firenze,
Örülj, mert van okod,
mert Béke áldja
és Bőség áldja földed és
Okosság;
valót mondok, s az
eredmény beváltja.
Továbbvezet
a jó Vergilius; most virágos völgybe érnek. Csudálatos hely ez:
Aranyt, ezüstöt, égő
pomagránát
vérét, smaragdon
frisstörésű színt,
kék indigót, s az ind
csillámfa hámát
fű és virág éppúgy
legyőzte mind
színnel a partöbölt
tarkázva ottbent,
miként a nagy legyőzi a
kicsinyt.
A
tisztulásra váró szellemek a Salve Reginá-t
éneklik a völgyben, miután itt mintegy lezárul az előpurgatórium. Csupa
fejedelmi alak várja itt a feljebb jutást, köztük Habsburg Rudolf, Ottokár, a
derék cseh, Merész Fülöp, a francia, a horgas orrú Anjou Károly: megannyi
küldetéses vezér, akik hanyagságukért vezekelnek itt. Közben beáll az éjszaka.
Két angyal száll alá az égből, izzó karddal kezükben, hogy elűzzék a leselkedő
kígyókat. A Költő álomba szédül. Álmában egy sas jelenik meg előtte, hogy
magasba ragadja. Felébredve látja, hogy valóban elragadtatott, de nem az
álombeli sas vitte magasabb tájra, hanem saját védőszentje, Szent Lucia. Így
folytatja útját a két vándor immár a purgatórium belső köreiben. A Költő hét
P-vel megjelölve homlokán, lévén itt ő is „peccatum” – főbűn – hordozója,
akinek hétszer kell megkerülnie a purgatórium hegyét.
Belépnek
a nyitott kapun, felmásznak a sziklába vájt, meredek járaton, s hallják a Te Deum dallamát: íme, az első körben
vannak. Súlyok terhe alatt görnyedve már jönnek is a kevélyek – ez az ő
vezeklésük színtere. Megannyi márvány dombormű látható a szirtfalon, példázatok
az alázat gyakorlására: az Angyal, aki üdvözli Máriát; Mária maga, Istennek
szolgálóleánya; Dávid, a zsoltáréneklő. De hányféle esendő ember tolong itt!
Mennyi gőgös nyomorult! Még művészember is akad itt szép számmal, például
tehetségükre túlontúl is büszke sienai miniatúrapiktorok, párizsi fényfestők
(illuminátorok) – ó, művészgőg hiúsága! S még a divat is nekik hízeleg:
„Lám, festészetben
Cimabue tartott
minden teret, és ma
Giottót kiáltják:
s amannak híre éjszakába
hajlott.”
Bizony,
kósza szél a hírnév; hol erre, hol arra fúj. Olyan a dicsőség, mint a fű színe:
ma zöld, holnapra elsárgul.
Vergilius
félbeszakítja a Költő elmélkedését, továbbhaladásra sürget. Közben egy
angyalszárny egyetlen suhintással letörli az első P jelet; az első főbűntől,
íme, a Költő megtisztult. Átkelnek a második körbe. Itt az irigyek várnak tisztulásra.
Belőlük sincs hiány. Ez Niobe: valaha gyermekei szépségével kérkedett. Ott
vannak a csodált Gigászok. Amarra újabb firenzei ismerősök, férfi és nő
vegyest. Szempillája mindenkinek levarrva. Csak hallgatnak ők példabeszédet
például az irigységből testvérgyilkossá lett Káinról; így tisztulnak meg a
második főbűntől. Az angyal már a második P-t törli le a költői homlokról.
A
harmadik körben a harag indulatában vétkesek vezekelnek. Ezeknek jobbulását a
szelídség látomásai mozdítják elő, például vízió Szűz Mária szívjóságáról,
amint szelíd szavakkal dorgálja a templom forgatagában elveszett Jézust, avagy
Szent István vértanúról, aki végóráján az őt megkövező gyilkosaiért fordult
imával az Úrhoz. A Költő azt tudakolja az egyik itteni szellemtől, bizonyos
Marcótól, aki Lombardiában élte derék, de indulatos vitézi életét: miért oly
romlott a világ, miért oly gyakori a bősz harag a földön, egyéneknél és
népeknél egyként. A válasz megegyezik azzal, amit maga is tapasztalt odafent:
rossz útra tért, romlottá lett a mai világ, mert rosszul kormányozzák
fejedelmei. Róma romlását például jórészt az okozza, hogy ugyanaz a kéz tartja
a pásztorbotot és a kardot, holott jó végre nem vezethet Egyház és Közhatalom
egybemosódása. Újra angyalszárny lebben, s megint eggyel kevesebb a homlokon
éktelenkedő P-k száma. Átléphet a két vándor a negyedik köre.
A
jóra való restség: ez az újabb főbűn, amiért itt vezekelni kell. A javulás fő
motívuma itt belülről jön; a lelkek valósággal rohannak, hogy jóvátegyék egykor
volt tunyaságukat. Ugyanígy belső akarat mozdítja az ötödik körben
veszteglőket, a fösvényeket. Ezek földön fekve éneklik a helyzetükhöz illő
zsoltárt: „Földhözragadt az én lelkem.” Egy földre borultat megszólít a Költő:
ki vagy? Latin nyelven jön a válasz: tudd meg, én Péter utóda voltam. V.
Adorján pápa szólal meg; de nem ő az egyetlen egyházi méltóság, akinek
fösvénységért kell a túlvilágon bűnhődni.
Aj, átkozott légy, ősi
szukafarkas,
ki éhesebben vágysz,
mint minden állat,
hogy mindeniknél több
prédát csikarhass!
De
itt vezekel a francia Anjou-királyok bűneiért ősük, Capet Hugo is; még a nagy
Aquinói Tamás korai halála is az ő lelkükön szárad.
Ám
egyszerre földrengés rázza meg a purgatórium roppant hegyét. Glóriát énekelnek most a vezeklők. A két vándor velük énekel, de
remegve tudakolja, mi történt. A válasz megnyugtató: reng a sziklatömb,
valahányszor egy-egy vezeklő lélek kijut a tisztulás köreiből, s felszáll a
mennyekbe. Aki ezt közli velük, maga is költő volt a földi létben. Statius a
neve, a római császárok korában élt, s ő is Vergiliusban tisztelte mesterét. A
jó mester itt hallgatást parancsolva néz az élő költőre, aki viszont
elmosolyodik. Statius most észbe kap. hát a szellemalak éppen Vergilius, a
közös mester! Már-már lábához borul, elfelejtve, hogy csak árnyék áll előtte.
Statius megrendülten nézi példaképét. Ő kíséri át a vándorlókat a következő
körbe. Még megkérdik Statiustól, hogyan került a fösvények közé. Mosolygós a
válasz: neki csak azért kell vezekelnie, mert nagyon is kerülte a fösvénységet.
Az arany átkozott éhét emlegette ő is, Vergilius modorában; ő a túlság vétkéért vezekel.
Az
angyal most is letöröl egy P-t a Költő homlokáról. Új körbe kalauzolja élő és
holt társát a nyájas Statius. A hatodik főbűn, a torkosság rabjai keresik itt a
megtisztulást. Illatos gyümölcseit kínáló almafát látnak, de a termés kézzel el
nem érhető. Máris itt az alkalom az erény gyakorlására. Aztán jön egy menet:
sovány testű, sápadt arcú mindenik; eredménnyel vezekelnek. S valaki örömtől
repesve megint rászól a Költőre. Néhány éve meghalt sógora ő, Donato Forese,
akivel együtt voltak Firenzében ilyen-olyan léhaságra hajlamos fiatalok. Neki
is van miért vezekelni, nagyon is. Özvegye hő imájának köszönheti, hogy nem
kapott súlyosabb penitenciát. De a purgatórium is elég, hogy elítélje az otthon
honos erkölcsi feslettséget. Hisz hamarosan szószékről kell prédikálni a
romlott firenzei nőknek: ne mutogassák bimbóstul keblüket! Mert ha nem: csont s
bőrre fogynak majd, haláluk után hozzánk hasonlóan vezekelve! Lásd amott luccai
barátnőd, Gentuccát, kinek canzonéddal viszonoztad szerelmét! Soványra aszott
alakja bizonyíték. mit ért a ti édes új stílusotok. A költők folytatták
útjukat; az angyal újabb P-t törlött le, jó okon.
A
hetedik kör következett, az utolsó. Lakói a bujaság bűnét purgálják magukból.
Itt viszont igazi tisztítótűz ég; óvatosan kell lépnie a látogatónak is, ha nem
akar megpörkölődni. De ez mégsem pokoltűz többé. Az egykor bujálkodók itt
himnuszokat zengenek a tűz kellős közepén, a Tisztaságért könyörögve, a
szüzesség erényeit magasztalva. A provence-i líra művelői közül is ide került
néhány. A Költő maga immár e főbűn P-jétől is tisztán léphet feljebb egy
meredek lépcsőn. Eddig kísérhette őt jó szelleme, Vergilius; most viszont új
vezetőt választhat magának: Beatricét, az Égi Hölgyest. Csillagos éjszaka lett.
A Paradicsom küszöbén hajtja fejét álomra a sokat látott Költő.
Mit
álmodik, akinek immár tiszta a homloka teljesen? Egy mennyei asszonyt lát a
ligetes fennsíkon, az Egyház nagy védőasszonyát bizonyára, ki a Léthe folyó
virágos partján sétál, a földi paradicsomban, Ádám és Éva egykori lakhelyén.
Poéták hajdan Parnasszusnak hívták ezt az Édenkertet. Dalol az álombeli Matilda
asszony, zsoltárt énekel. Boldogok, kiknek bűnei elfeledtetnek. Hét égő fa tűnik
fel, igazában hét hatalmas gyertyatartó, égő gyertyákkal. Aztán csodás körmenet
indul. Elöl a hét óriás gyertya, mögöttük hét roppant fénycsík, és fénypalástba
burkoltan huszonnégy vén. Követi menetüket négy jelképes állat, köztük egy
griff által húzott diadalszekér vonul. Színes ruhákban hölgyek kísérik a
hintót, tánclépésben. Aztán megint vének, talán orvos és katonaember. Megint
egy agg; az talán János, a Jelenések Könyvének írója. Megannyi allegorikus
alak. Talán ugyanilyen a diadalmenet hősnője is, Beatrice, a vallásos szemlélet
megtestesítője. Ám ő a Költő szemében most is őrzi lényének eredeti vonását. A
gyermekkori szerelemben társ ő, szépségéből nem hiányzik a földi szem által
észlelt s megőrzött sugárzó ragyogás. Nem csoda, hogy a Költő megindultan néz
szemébe, remegve is; neki régóta az Új Életet jelentő csodás alak. Továbbra is
minden álomkép. És álombeli az a menet is, amely ellenkező irányból közelít. A
Nagy Parázna ül emitt az apokaliptikus sárkányon. Beatrice már levetette
fátylát; az ő látványa szétfoszlatja a romlottság képeit. Jöjj, kövess gyorsabb
ütemben! – így szól egykori szerelméhez. Emlékezteti a Léthe vizére, amelyből a
Költő ivott, hogy minden múltat feledjen. Megjósolja: Isten elküldi majd azt,
aki megöli a Szajhát és cimboráit. Elérnek az Eunoé partjára. Beatrice
rendeletére a Költő megmerítkezik benne. A szent habokból kilépve új ember
lett: tiszta, s röpülni kész a csillagokhoz.
Paradicsom
Beatrice,
aki a Költő szemében az Égből jött, segítő-boldogító Sugár, fölfelé tekint, a
nap, a fényesség felé, ahogyan rá, az ő szemébe néz a Költő. Egyszerre
felszárnyalnak ketten, repíti őket az emberi lélekben szunnyadó vágy: kinőni a
csak emberiből, hazatérni Istenhez. Szinte észrevehetetlen ez a szárnyalás. Az
érzékek földi birodalmában felfoghatatlan, mint suhan fölfelé az égi szférákban
két lélek. Nyolc csillagzaton, a Kristályégen mint Első Mozgatón vezet
röppályájuk. Végcéljuk az Isten szemlélete, a mindent felölelő Empyrium. A Hold
egén suhannak át először, mint fénylő ködgomolyon. Madonna, szól vezetőjéhez a
kíváncsi ember, honnan a foltok a Holdban, honnan a Káin-arc, mit rajta a
köznép látni vél? A tudásvágyat Beatrice szelíd hangú oktatása elégíti ki. Az
érzékek csalnak, mint a kísérlet is bizonyítja, hangzik a felelet. Ősi erők
munkálnak a csillagok mozgásában, miként a lélekben is. A fénysugárzás ereje
különböző lehet a Hold tömegében; e különbözőség okozza a kisebb vagy nagyobb
fokát a világosságnak. S hogy kiknek lelke lebeg eben a körben? Azoké, akik
önhibájukon kívül lettek ebben vagy abban kevésbé tökéletesek. De boldog
üdvözültek ők is. Egyiküket a Költő megszólítja; történetesen földi felesége,
Gemma révén egyik sógornőjét. Piccarda – így hívják – szerzetesnő volt; ám
durva fivére erőszakkal ragadta ki a klastromból, hogy nőül adja. Istenhez
fordult ekkor hő imával a száz, s nemhiába: gyors betegség vetett véget földi
megpróbáltatásainak. Így szól a rokon lélek, s Ave Mariát énekelve tovatűnik a fényözönben. Beatrice megnyugtatja
hívét: az Égben minden hely üdvösség, az alacsonyabb szféra lakója sem csak
rész szerint üdvözült. Ittléte csak szelíd intelem:
Nőjj hát, keresztény
lélek, súlyosabbra!
Ne légy, mint toll a
szélben! és ne véljed,
hogy szennyed bármely
víznek mossa habja.
Eközben
ők ketten már a Második Világban suhannak tovább, Merkur egében, oly szellemek
között, akik serények voltak képességüket jóra használni. Justinianust szólítja
meg itt a Költő, a hajdani cézárt, aki keresztény lett, s általa a Római
Birodalomban keresztény erénnyé vált a régi virtus. Isteni kegyelem nélkül ez
persze nem történt volna meg.
Korlátai közt az emberi
élet
nem tud eleget tenni,
sem elérni
alázatával oly mélységü
mélyet,
amily magassat gőgje
mert remélni.
Justinianus
előadja az egész Római Birodalom történetét, kezdve Aeneas alapító tettével,
minden viszontagságon át egészen a Császári Sas felszárnyalásáig; ez a történet
egyszersmind a keresztény üdvtörténet alapzata.
Már
a Venus egében röpülnek. Újra megszólal a hozsánna. Most a Költőt üdvözli egy,
a földön igen szeretett barát, Anjou Károly fia, Martell Károly, akit – Itália egykori
reményét – korán elragadott a halál. E szférában leltek otthonra Itália
földjének szerelmesei, akik itt sem rejtik véka alá megvetésüket a hit
meggyalázói iránt, üljenek bár a pápai trónuson. A túlvilág nem a mindent
felejtő közöny helye, hanem az istenszeretettel egylényegű ítéletmondásé a
földi világ dolgaiban, ennyiben: az emberszereteté. Lám, a Venus egében mint
üdvösségre méltó kapott helyet egy olyan nő is, aki hírhedt volt erotikus
vonzerejéről és a férfinép iránti szabados szerelmi életéről. De látta
testvérén, Ezzelinón, a zsarnokon, mennyire torz lélek az, aki nemtelen indulat
rabja. Ezért fordult el a bűnöktől, így lényegült át a testi kívánás igaz
istenszeretetté. Most együtt táncolnak a boldog lelkek karában. És velük Falco,
a hajdani trubadúrköltő Marseille-ből, aki sok szerelmi kaland után tért igaz
hitre, s lett Toulouse-nak lánglelkű püspöke. Lám, a mai papok egy része, maga
a pápa és sok kardinális mindennel gondol, csak nem Názárettel. De Róma
megtisztul még, csak bízzad a jövőre!
A
Költő eközben már a Napba szárnyal megdicsőült szerelmével, az egyre fénylőbb
arcú Beatricével. Jóról a Jobbra jutnak így, az üdvözültek újabb csapatába;
kardaluk igazi szférák harmóniája. Ők maguk eközben amaz összhangot szemlélik
szent bölcsességgel, amely a Szentháromság titka. Körbeveszik e boldog-bölcs
lelkek a közéjük látogatót. Előbb Aquinói Tamás szól, a skolasztika
legnagyobbja, biztatóan: aki idáig szárnyalt az isteni kegy jóvoltából, már
csak feljebb juthat. Legjobb példa erre ő maga, a kis lombard városka szülötte,
kiből lett filozófusa Köln, Párizs, Róma univerzitásának, az egész keresztény
világnak. Szent Domokos által vezérelt rend tagja volt, miként kölni mestere
is, a nagy Albertus, aki most a jobbján foglal helyet. Mellettük igazi világbölcsek,
Gratianus Bolognából, Petrus Lombardus, Salamon, a bibliai bölcs király,
Dionüsziosz Areiopagitész, Boethius, a spanyol Izidor, az angliai Beda
Venerabilis, a párizsi Ricardus de Sancto Victore meg a hitvitázó Siger de
Brabant. A dominikánus Tamás nem feledkezik meg Assisi szentjéről sem, a
szegénység égi követéről, Ferencről, aki még odalent elnyerte Krisztus öt
sebének lenyomatát, a stigmákat. Domokos is e körben lebeg, csak egy újabb
csapatban. Egyek ők mindannyian a hittitkok keresztény kutatásában, Isten
lényegszemléletében.
A
bölcsek körtáncából továbbsuhannak, ők ketten, a Mars egébe. A hősök szférája
ez, azoké, akik az igaz hitért küzdöttek, haltak. Beatrice tiszta arca még
fényesebb, szeme átlényegült szerelemtől még sugárzóbb.
És oly szerelmes kezdtem
bele lenni,
hogy élve mindez ideig
ily édes
kötelékekkel nem kötött
le semmi.
Egyszerre
a lángkereszt csillagköréből a Költő mellé cikázik egy keresztes vitéz
fényalakja. Cacciaguida ő, a Költő dédapja, a család legendás őse. Mintha csak
Anchises találkozna fiával, Aeneasszal a boldogok elíziumi mezején! Beszéde
elején latin nyelven dicséri az isteni kegyelmet, amelyben leszármazottja
részesült, feljutván e paradicsomi tájra. Aztán személyesebbre vált az ódon
fordulatokban gazdag olasz nyelv. A Költő kesereg, látván, mivé vált a nagy
örökség a méltatlan mai utódok kezén. Óh, vérünk gőgje, óh, hitvány nemesség!
Mondja hát nékem, drága ősapám, kik voltak ükei, és miként élt gyermekkorában?
A válasz igen részletes, és hamarosan átvált a korrupt, stallumokra vadászó mai
vezetők elítélésébe. Érezve Beatrice biztató tekintetét, erre a Költő önti ki
szíve minden keserűségét. Az ükapa újabb válasza: jóslat. Száműzetés vár a
Költőre, mert igazat mond. Ellene fordul a gonoszok és bolondok durvasága.
Barom-voltukról
bizonyságot adnak
tetteik; és becsűletedre
vál,
ha magadból csinálsz
pártot magadnak.
Amiben
még reménykedhetni: az a Can Grande della Scala egyedül; fiatal még, de dicső
múlttal dúsítja majd a jövőt.
Kiáltásoddal mint szél
sodra léssz te,
mely mindig a tetőket
sújtja jobban:
s ez jó alap lesz
hírnevedre nézve.
A
Mars egében Beatrice csak jelzi a más hősök jelenlétét, Józsuától és
Makkabeustól Nagy Károlyig és Rolandig. A Költő és szerelmese továbbsuhan
Jupiter egébe; betűk közé, amelyek latinul ily tanítással szolgálnak: „Szeressétek
az igazságot, ti, kik a Földön itélkeztek.” A csillagzat fehér fényében
megjelenik egy sas; a birodalmi gondolat igazságát szemlélteti. A Költő tőle
tudakolja: igazságos-e, ha pogányok is bejutnak a mennyekbe. Teológiai
okfejtéssel válaszol az égi madár. De igencsak meggyőzőbb, hogy Dávid királyt
láthatni éppen a sas képének közepén, s körötte több más pogány fejedelem; ők a
vágy keresztségében részesülve jutottak e mennyei szférába.
Észrevétlen
szárnyal a Költő és Égi Hölgye tovább. A Saturnus egében suhannak már, az
elmélkedő remetelét szentjei között, a hetedik szférában. Roppant lépcső tűnik
szembe, tetejéig el se lát a földi szem; ezen lépdelnek az itt honos lelek fel
és alá, elmélkedve, hangtalanul. Még Beatrice is mosolytalanra fegyelmezi
arcát. Damiáni Szent Péter társul most a Költőhöz, s felvilágosítja: honnan a
nagy Világterv, amely eldönti, ki milyen tisztet töltsön be az üdvözült lelkek
rangsorában. Aztán Montecassino hittérítője közeledik, Szent Benedek, kegyes
klastromok alapítója. Arcát itt még föl nem fedheti a földi látogató szeme
előtt, de háborgó lelkét kiönti.
Bűnbarlangok ma,
titkosak, buják
ami klastromnak volt
valaha szánva;
s rossz liszt zsákjává
lettek a csuhák.
Péter,
az első apostol, Ferenc, a szegény, bezzeg arany és ezüst nélkül kezdte; az Úr
csak kesereghet, hogy nevében gyűjtik a vagyont.
Beatrice
és szerelme immár túljutnak a mozgó szférák körén. Most állócsillagok
milliárdjai közt repülnek tovább, istenlátásra szomjasan. A Hölgy biztatja
Költőjét: vessen egy pillantást hátra is, hogy lássa, mily utat hagynak maguk
mögött, s mily nevetségesen kis pont a Föld ott alant. Aztán újra előre néz a
várakozással teli lélek. Vakító a fény, amely itt elömlik mindenen. Ne rám szegezd szemed! – kéri Beatrice.
Feltűnt a Rózsa: Istennek anyja ő, Mária. Körötte a liliomok: szent angyalok.
Ó, mily kimondhatatlan öröm ily közel lenni a Legfőbbhöz, a szellemfények
Napjához! Krisztus felé vonul az elragadtatott diadalmenet. Péter, az apostol
bukkan fel ekkor. Ő, mint egy magasztos vizsgán, kivallatja a Földről jöttet:
mi a hit? Jakab és János is társul a vallatóhoz: mi a remény, és mi a szeretet?
Ádám, az első ember is megszólal a disputában: ő arról ad felvilágosítást, hogy
honnan jön az ember, miért haragudott meg rá Alkotója, s mint jutott üdvre az,
aki a pokol előterében várt Megváltójára. Péter itt sem hallgatja el, hogy van
még ok a haragra. Hisz ha méltatlan bitorolja trónját, ha sírján kloáka bűzlik,
az a Sátán működését jelzi. Nem azért ömlött vértanúk vére, hogy pénzszerzésre
legyen alkalom ma. Más volt a cél. az Öröklét, a Megváltás beteljesülése még a
jövőre marad.
S te, fiam, majd lenn
ajkat tárva szólalj,
kit földi súly még le
fog vonni földre,
és mit én nem rejtek,
tárd ki földi szóval!
A
Költő teológiai vizsgája után szabad a belépés a Kristályégbe, az Első Mozgó
világába, az angyalok kilenc karába. Beatrice alakja is teljesen átszellemül.
Isten lényegének látása a fényfolyamban: ez a túlvilági út legmisztikusabb
pillanata.
Olyan fény van ott hogy
a földi szemnek
láthatóvá lesz Alkotója
benne,
mely e Látáson kívül nem
pihenhet.
Alakja olyan, mintha
körbe menne,
mely akkorra gömbölyűl
előtted,
hogy a Napnak nagyon tág
öve lenne.
Csupa sugár ő, és
visszaverődnek
mind amaz Első Mozgó sima
gömbjén,
amely innen kap életet s
erőket.
S mind domb, ha lábát az
árviz elöntvén,
tükrözik abban, zöldje
üde lombját
s virágai dus
visszfényét köszöntvén:
ugy láttam e fényár közt
lengni dombját
ezer küszöbbel,
tükrözve, a Népnek,
mely földtől elvált, és
meglelte Honját.
És ha alját ily fények
öntözék meg,
gondolhatod, mily tágra
nyíl a Rózsa,
s mily messzeségét
boritja az égnek.
A
fényrózsa szirma, íme, kitárul a földi ember előtt. A Földön utat tévesztett,
de égi szerelme segítségével roppant vándorútja végpontján megláthatja a
mindent felölelő, bevilágító, boldogító Szeretetet, a Teljességet.
ZOLTAI
DÉNES
Forrás: 44 híres eposz,
verses regény, elbeszélő költemény 3. kiadás, 213-235. old. –
Móra Könyvkiadó
1995.
