Kónya Lajos: Őszi vers

A csillagokkal tűzdelt kései

égboltozaton, mint a vadlibák,

vonulnak a gondok fellegei,

vad rossebek, tüzes istennyilák.

Mint egy fekete zászló, úgy lobog,

izzadt haja ravasz szemébe csüng -

"Csak a magunkén leszünk boldogok,

a tulajdon a mi becsületünk..."

A faluban az írás körbefut.

Ágál a múlt, a gond, a bosszúság.

Az asszonyok beteszik a kaput.

Őrt állanak a nagyszakállú fák.

Kigyulladnak az ereszek alatt

a paprikák piros füzérei.

Felhasogatják nagy nyugalmadat

a szenvedélyek metsző kései.

De mind gyérebben szólal a kuvik,

számvetések tisztító ősze ez.

A róka köd a hegyekbe búvik,

a jó remény anyámként ölbe vesz.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 207-208. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Kónya Lajos: Szép ifjú asszony

Szép ifjú asszony, teltkeblű-arcú,

mint partra lépő gyönyörű hattyú,

tipegve jár-kel, elnehezülve,

piheg pirulva, fáradtan ül le.

Lábára selymes füvek hajolnak,

fülébe fürge szellők dalolnak,

rigó köszönti, hajnali harmat -

szíve alatt már mozdul a magzat.

Adjatok egy szál rózsát kezébe,

óvjátok őt, hogy bánat ne érje,

vigyázzatok szép szúr egünkre,

kicsi virágját békére szülje.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 206-207. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Kónya Lajos: Biztató

A föld is oly fekete, mint a szén

és szurokfeketék a pocsolyák.

A járda elkopott cement-kövén

tükröződik a csöppnyi ifjúság,

nagy álmok, lángolások szent heve.

Olykor csodáltalak, bolond remény!

Áldott legyen a nép győztes neve -

ő szállt a fürtös fénybe öl, nem én.

Szülőföldem, ti füstös házsorok,

egyforma utcák, bányatelepek!

Képzeletemben ezer arc forog

s ezernyi kép és látomás lebeg.

Mert élesebb volt itt a fájdalom,

s ha perc öröm volt, az is hevesebb.

A könny kicsordult egy kicsiny dalon

s a bicska is könnyebben vert sebet.

E tájon mélyebb minden szenvedély -

a szerelem is lobbanóbb, vadabb,

forróbb a napfény, élesebb a szél,

hidegebb börtönökben ült a rab

s ujjongóbb a szabadság éneke.

A középút, a langyos átlag itt

nem volt divat. Szép földem népe te,

bontsd hát ki lelked lombos szárnyait!

Ki annyi éven őrizted szavát

s képére formálgattad tetteid -

kezedbe adja zászlaját a párt

s rád bízza ismét. győzelemre vidd!

Ki tőled kér, mert érted harcol, őt,

őt ünnepelni - soha jobb ügyet!

Tárnáink rejtik a napos jövőt -

felnyitni titkuk, hív a becsület!

A patkánynak ne legyen irgalom,

némítsa el a lesújtó lapát!

Legyen új harcra szólító dalom,

hevítsenek izzószívű apák!

Ne csak az ünnep - a hétköznapok

sarkalljanak mind feljebb! Vállaid

megemelik a felkelő napot,

te tűzöd fel az ég csillagjait -

jövőnk egére!

Bányászok, hazám

új fundamentomát rakó kezek -

szabadságért, békéért gyúlt a láng,

lobbanjon tőle égre szívetek!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 204-206. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Kónya Lajos: Májusi emlék

A zászló meg-meglobban

s futó felhőkkel játszik

a fürge, pajkos szellő.

Szemlátomást növekszik

a gesztenyefa lombja.

Virágok fürtje fénylik,

lobogva mint a gyertyák.

Szép a világ. Egy éve

a tizenhetes aknán

zsongott a boldog lárma.

Dobszó dübörgött, zengett,

és recsegtek a kürtök,

gyermekeink kacagtak

és habzó, szőke sor folyt.

Úttörők fehér inge

villant a lombok zöldjén

s az ácsolt asztaloknál

bányászok ültek körben.

Mellettem voltál, vállad

vállamhoz ért, karomba

kapaszkodtál erősen.

Kis árnyék hull közénk le - 

a másnapi elválás.

S mégis azt mondtuk: szép ez

s ma is azt mondom: szép volt.

Egyéni életünket

a közösség melegje

fűtötte, fonta által.

Oroszlány egy család volt

s jó volt tagjának lenni -

leheverni a fűbe,

felhők futását nézni

és összemosolyogni,

koccintva, poharazva.

S ahogyan észrevétlen

lelopódzott az alkony

a fák közé, oly szép volt

együtt dalolni kürtök

érces hangjával, boldog

dobokkal zengni fennen,

hogy ÉLJEN A SZABADSÁG

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 203-204. old., Ifjúsági Könyvkiadó