Garay János (1812-1853): A hét közvitéz (Népies ballada)

 
Háborúra készül a hon fejedelme,
S a ki arravaló viszik katonának
Sok derék legény vesz búcsut tűzhelyétől,
Patakzik a könye sok jámbor anyának.

Nehezen válik meg szüle a fiátol:
Szerette, megszokta kisded kora óta,
S mint az alma fáján, csüggött a reményen,
Hogy öregségében lesz hű gyámolója.

De hát a szerelem?… Nem könyez-e az is
Nem kivánja-e meg a maga adóját?
Mikor ketté szakad két egybeforrott szív:
Fátyollal vonja be hiszen lobogóját!

Van az elmenők közt a ki eljegyezte,
Ha gondolatban is, ezt vagy ama szüzet,
És most a kemény sors kérlelhetetlen kézzel
Tőle tán örökre elszakasztja őtet!

Menni kell, hiába: menni a sereghez,
S a sereggel aztán az égő csatába…
Hej, ki azt elkezdte nem retteg-e attól,
Hogy megfogja őtet az anyáknak átka?!
*
Indulunk a fiúk,
Heten egy faluból,
A zene, mely őket
Kiséri, vigan szól;
De vig dallamába 
A harczi zenének
Búsan vegyül hangja
A nők keservének.

Csak hamar elérik
A falu határát,
Bucsúznak ott, egymást
Forrón ölelve át;
És a hét legénynek
Megindul a szive:
Akaratja ellen
Köny forr a szemébe.

És az agg tizedes,
Ki vezeti őket,
S a ki rég feledte
Az otton levőket,
Ujoncza szemén
A könyeket látva,
Felbosszankodottan
Magát elkiáltja:

„Na ezzeg viszek én
Derék vitézeket:
Jaj az ellenségnek,
Ha meglát titeket!
Hogy elvesszen lábig
Minden katonája,
Feneketlen tókát
Sirtok táborára!

Jobb volt volna nektek
Otthon maradnotok,
S a fonókba járván
Guzsalyt forgatnotok,
Mint hogy katonának
Adtak benneteket,
Hol meggyalázzátok
Majd a magyar nevet!”

Szól, s elfordul tőlök:
Haragja szörnyü nagy:
Puskájára csap, hogy
Megzörren rajt az agy.
Szavát a hét fiú
Megdöbbenve hallja:
Mélyen a szivökbe
Metszett minden hangja.

Némán tekintenek
Össze mind a heten,
Férfias akarat
Szikrázik a szemen;
S könyü nélkül, szótlan
Nyújt kezet bucsúra
Mind a hét – és megyen
A bajterhes útra.
*
Jött és ment az idő suhogó szárnyával,
Vele sok változott a kerek világon:
Sok szegény lett gazdag kincsre, érdemekre,
Sok dús viszont ollyá, int madár az ágon.

A hét közvitéz is ott van ezredénél,
S a hadforgásokhoz, a fegyverhez úgy ért,
A ki őket látná, nem mondaná soha,
Hogy oly nehéz szivvel vették föl a mondért.

Csak ők magok, és a tizedes, ki egykor
Besorozta őket a  zászlótartóvá lett,
Nem feledte még a faluvégi dolgot,
Mikor a hét újoncz könyek közt bocsút vett.

S néha jó kedvében, s hogy rájok pillant,
Elmosolyodik, és így kérdezi őket:
„Tudtok-e még sirni?” S kérdése a fiúk
Komoly homlokára von daczos redőket.

De egyet sem szólnak, gondolván magokban:
Ha majd az ideje eljön, megmutatják,
Ki legény a gáton? S mert könyezni bírtak,
Még azért lehetnek bátor, jó katonák.
*
Kigyúlt a gyászos háború,
S a merre lángja ég:
Elhullt vitézék vériben
Fürdik meg a vidék.

Döntő csatában küzd a két
Ellenséges sereg:
A int egymásra ront, a föld
Alatta megremeg!

Hol leghevesben forr a harcz
S leggyilkosb a halál,
Tusázó ezredével a
Hét fiú ottan áll.

A bátrak rendre hullanak,
A gyáva résre néz:
Pár percz – s az ezred zászlaját
Nem lesz megvédni kéz?…

De im! Kis csapat tör utat
A lobogó felé,
Elvérzett hősök halmain
A kész halál elé.

Hét közvitéz az: mindegyik
Arczán láng lobbadoz,
S a hős tekintet új erőt
A lankadókba hoz.

A lobogót megvédni, vagy
Vele elveszni kész,
S már körbe fogta, védi azt
A hét derék vitéz.

Miként oroszlán küzdenek -
Élet életre dől:
Köröttök tó – nem köny, hanem
Az ellen vériből!
*
Az ezred, a melyben a hét közvitéz vitt,
Diadallal hordja régi lobogóját,
Himzett szalagokkal pipere foszlánya
Büszkén mutogatja az ellen golyóját,

De a ki megvédte, a kinek e zászló,
Míg az ezered áll, legdicsőbb emléke:
Nem köszönti többé örömkönyüjével
Kedves tüzhelyét – a falu hét legénye!

Bátor, hős halállal hulltak el egyenként,
S ott a csatasíkon pihennek csöndesen:
Sírjok füvén a köny, mit arra a kemény
Zászlótartó sírt, a legszebb gyöngyül leszen.

Forrás: Magyar nép könyvtára II-III. füzet. Írták: Bérczy Károly, Brassay Sámuel, Csengery Antal, Érkövy Adolf, Szabó Imre, Szász Károly, Tompa Mihály. Pest, 1855.