Kenézy Csatár (1848-1912): Millenniumi-dal

Az ezredéves kiállítás madártávlati képe, 1896
Rózsa György: Budapest legszebb látképei
HG és társa Kiadó, Budapest, 1995, 150. kép.
Magyar Nemzeti Múzeum TKCS, Budapest
Forrás: http://mek.oszk.hu/01900/01905/html/index204.html

Az égbolton köröskörül mi mosolyog?

Tán felülről ide néznek az angyalok...

Mért boritja rózsaerdő ezt a földet?

Mintha tél már nem is lenne soha többet.

A levegő részegitő illatával

Egybefolyik orgonaszó és madárdal;

Lenge felhő száll a légen puha szárnyon...

Mind való ez? vagy csak egy szép hajnal-álom?

Mind való ez. Magyar szivünk érzi, látja;

Lobogó, szent örömünknek nincsen gátja.

Ragyog az ég... az angyalok mosolyognak,

Kis kezükkel csókot hintnek Magyarhonnak.

És a felhőt, mely a magas égre vágyik,

Odaviszik a jó Isten zsámolyáig...

Ez a felhő, - olyan tiszta fehér szárnya, -

A nemzetnek hálaadó imádsága...

Édes anyánk, ezeréves Magyarország!

Hívek voltunk, hivek leszünk mi te hozzád.

Örömödben-bánatodban veled érzünk,

Tied minden gondolatunk, szivverésünk!

Ünnepelj csak! olyan szép vagy mámorodban,

Mikor szived ujra ifju lángra lobban.

Ha szenvedtél századokon keservesen,

Felejtsük el ezeréves ünnepeden...

Fényes világ ragyog ujra Budavárban,

Ép, mint egykor Hollós Mátyás udvarában,

Messze földről, hódolatra odajönnek

Országnagyok, fejedelmi urak, hölgyek.

Magyarország nagy erejét megcsodálják,

Szeretettel környékezik jó királyát

"Im, lássátok az én dicső magyar népem!"

Szól a király, s hangja remeg örömében.

Üdvözöllek uj ezredév virradatja!

Áraszsz reánk áldást-békét, népek atyja!

Hogy szeretet harmatával megöntözve,

E hazának minden fia forrjon össze.

S hogyha e hont karddal-vérrel kell is védnünk:

Egy az élet! ontsuk érte piros vérünk...

De nem hozunk szégyent a hős magyar névre,

Ezt fogadjuk "a magyarok Istenére!"

Képes Családi Lapok, 1896. 323. oldal

Képes Családi Lapok

Szépirodalmi és ismeretterjesztő képes hetilap

Szerkesztője: Tolnai Lajos (1837-1902).

Felelős szerkesztő: Murányi Ármin.

Kiadja a Hungária Nyomda.

1896-ban megjelenik minden második vasárnap.

(Forrás: Budapesti Negyed 11. – 1996/1.)

Krúdy Gyula (1878-1933): Kötéltáncosnőt szeretni!

      Szindbád beszélte az alábbi történetet, amelyből megtudjuk, hogy milyen önzők a férfiak:

      - Szerettem azt az angyalképű lányt, aki kibontott, hosszú fürtjeivel esténként a céltábla elé állott a Kraváll orfeum színpadán, amíg partnere, Carter úr, különböző mutatványokat végzett körülötte.

      Vad indián törzsfőnöknek öltözött, lóháton jelent meg a színpadon, és az övébe dugott késeket mindaddig hajingálta a nyeregből a céltábla előtt álló hölgy felé, amíg késeivel körültűzködte a leány alakját. A hajintós kések, hegyükkel a deszkába fúródva körülremegték a szűz alakját. Mikor utolsó kését is eldobta övéből Carter úr, felkiáltott, mint a saskeselyű, az orfeum zenekarában megszólaltak a dobok és trombiták, az érzékeny nagybőgős két karjával kapott hangszere után, és a diadalmas mars hangjaira: kék szemű, porcelán képű angyal lenge ruhájában kiugrott a kések közül, és bukfencet vetett az ájultságából alig magához tért közönség előtt. - S ilyenkor nemcsak a pincérek tapsoltak az orfeum nézőterén, hanem mindenki, aki a kezét tudta mozdítani.

      - Szerettem Carter úr éjszemű hölgyét, akinek színe piros volt, mint a szerelmes szívé, és ugyancsak szív alakú volt az arcocskája; fekete bársonyból való szív volt mellére varrva, üvegszívet tartott feje felé emelt kezében, amelyet Carter úr minden este ellőtt a Kraváll orfeum színpadán, miután mormon létére több felesége volt. Hosszú csövű puskával jelent meg e mutatványhoz Carter úr, minden tárgyat lelőtt, amelyet az éjszemű, szívzsibbasztó tekintetű barna hölgy a kezébe vett, vagy a lába ujjaira helyezett, amidőn az egyik lábszárát a feje felé nyújtotta, és idomai felejthetetlen emléket hagytak a néző szívében, hogy még a parókás karmester is visszafojtott lélegzettel ült pulpitusán, holott az volt a szokása, hogy a muzsika nélküli, életveszélyes mutatványoknál hátat fordított a színpadnak, és kajánul nézegette a pártér közönségét.

      Mindig üresen állott a söröscsizma karmesteri széke alatt, így tehát ráért a szemhunyorgatásra s egyéb arcjátékra, amellyel a színpadon folyó spitztáncot kísérte. (Ráknak hívták; kövér ember volt, mint Balzac, és bemutatta a táncosnőket az orfeum söntésében azoknak az úriembereknek, akik valóban rajongtak az orfeumért.)

      De mikor a velencei üvegből való szívet lőtte le puskájával Carter úr második számú felesége szűzmáriásan sima, egyszerű hajfrizurájáról, és a szív csörömpölve összetört; Rák megkönnyebbülve rúgott elefántbakancsba bújtatott elefántlábával a mellbajos első hegedűs felé: - Ne aludjunk, Koncerti úr - dörmögte, és a zenekar dicsőségteljes indulóba vágott.

*

      - Szerettem előadás után az orfeum söntésében üldögélni, ahová többnyire csak a művésznők, művészek járnak teendőjük végeztével a maguk pohár sörét felhajtani, mert bármily későn végződött a „szám”: a művészek s hozzátartozóik csak a „szám” után vacsoráztak, amennyiben vacsorának lehetett nevezni azokat a kis gulyásokat, pörkölteket, amelyeket a művészek éjszakára magukhoz vettek, miután eszük ágában sem volt testi terjedelmüket növelni.

      Itt, az orfeum söntésében, ahol civil ruhájukban jelentek meg a kígyóembereke, az ekvilibristák, a műlovarok és zenebohócok ... az illuzionista és a külföldi énekesnő hurutját forralt borral kezelte ... a kardnyelő elmerengve kente érett sajtját kenyérszeletkékre ... Johnson úr, a világ legerősebb embere, aki láncokat tépett a műsorban, olyan vékony hangon szólalt meg, mint egy kecske, miközben aludttejét fogyasztotta ... „Egyiptom csalogányának”, egy közelről ugyancsak szép szakállú énekesnőnek sohase volt elég köpőláda a helyiségben ... „II. Bosco”, a világhírű bűvész sváb dialektusban pörlekedett a bűvészinassal, egy trabális német asszonysággal: - itt, az orfeum söntésében, éjfélkor, midőn lepergett minden „szám”, a királynői parókák aludtak az öltözők ládáiban: itt szerettem Valeryt, a kötéltáncosnőt.

      - Rozsnyai Valery! - mondta róla a színlap.

      - A Rozsos - nevezték a barátnői, ha ugyan voltak.

      - A drót királynője - jelentették a hírlapok.

      - Álmatlanságom - mondtam én, midőn Valery száma után megjelent a vendéglőben, anélkül hogy törődött volna azzal, hogy melyik lábával lépi át először a küszöböt, keresztet se hányt magára, csak jött bársonykalapban, amely fakult volt, mint az artistanőké általában, mantilljában, amely alig tartott valami meleget a téli estéken, de ott volt melegítés szempontjából a parázskabátka, amely testhezállóságával, csuklóig érő ujjaival, kopottságával ellentéte volt az angyali kosztümnek, amelyben Valery a magasban repülni szokott.

      Csak nagy, csónak formájú félcipője mutatta, hogy Valery lábával keresi kenyerét.

      Csak a kakasülőn tanyázó költők mondják kicsinyeknek a táncosnők lábait. Mi, akik közvetlen közelből ismerjük a tündérek lábait, jól tudjuk, hogy a táncművészethez nagyobb lábakra van szükségük a művészeknek, mint a mindennapi járás-keléshez. Lábujjaival felvett egy cigarettát vagy egy tallért is a földről, a talpán olyan kemény volt a bőr, hogy mezítláb inkább kopogtak léptei, mint cipőben.

      Bokája, mint acél, és lábszárán bolhát lehetett szétpattantani.

      A drótkötélen könnyedén siklott, mint csónak a tavon. Bokáját pergette a zene taktusaira, és lepke módjára hintázott fél lábán a magasban. Meg lehetett bolondulni láttára, amikor napernyőjét vállán forgatva, a kötelet alig érintve, repült át az orfeum nézőterén.

  

*

      Sohasem lehetett a valódi okát megtudni annak a balesetnek, amely 19** egy decemberi estéjén bekövetkezett a Kraváll orfeum színpadán. Tízméternyi magasságból lezuhant Valery, és bal lábával előbb koppant a színpadi deszkán, mint többi testrészével. Ugyanezért bokatörést szenvedett, és ájultan vittem őt a színpadról mint egy holtat.

      In: Krúdy Gyula: Váci utcai hölgytisztelet. Bp., Szépirodalmi, 1982.

(Forrás: Budapesti Negyed 16-17. – 1997/2-3.)

Szép Ernő (1884-1953): A kuglizó

(A korabeli helyesírás meghagyásával!)

Rippl-Rónai József: Kuglizók

Forrás: http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=4189

Ha az élet örömeire gondolok, s eltűnődöm mindazon a sok játékon és mulatságon, amit az emberek kitaláltak és a világon űznek, sajátságos varázszsal ébred emlékezetemben a kuglizó. Az a kuglizó, amelyet kis fiú koromból ismerek, amelyik a nagy fogadó udvarán volt a berena hosszában, a felnőttek impozáns játszóhelye, a virtusnak s a kedélynek zajos tanyája. Hallom az elsujtott kemény fa golyó gyors futását a pályán, azután azt az eleven csattanást, mellyel szétvert a komoly rendben álló kilenc fabáb között, a tompa koppanást, amivel nekiütődött a dob falának s aztán, mikor az állító gyerek felhajította a dobba, az unott dongást, amivel visszajött a lejtős facsatornán a többi golyók közé. A kuglipálya fedett végében, ahol az emberek mozogtak, a léceken régi meg friss krétaírások voltak: Kircsi Jakab ekkor meg ekkor kilencet ütött és egy hordó sört fizetett. Gargya Pál ekkor meg ekkor kilencet ütött és egy hordó sört fizetett. Pontosak voltak ezek a dátumok, év hónap, nap, ahogy a történelemben a csaták és a békekötések emlékét őrzik. Ó, hogy emlékszem Kircsi Jakabra, a vörösnyakú, nagy mészárosra, aki télen-nyáron csizmában meg ujjasmellényben járt és Gargya Pálra, a zúgó hangú papra, meg az egész falusi intelligenciára, amely a kuglinál összejött. Hallom emlékezetemben mindenkinek a hangját, látom arcukat, kalapjaikat, ruházatuk színe nem fakul emlékezetemben, tajtékpipák és szivarszipkák formái jutnak eszembe, ezüst óraláncok és furcsa nagy nyakkendőtűk fénylenek vissza előttem, hallom egy-egy embernek a kacagását, szavajárását, tudom külön-külön tempójukat a kuglizásnál, karok lengését látom, kezeket, melyek emelgetik és tapogatják a poros golyókat, kisebb-nagyobb, könnyebb meg nehezebb golyókat, látom leguggolva az embereket, amint kigurítják a golyót a deszkán, emlékszem Cseke gazdára, aki egyenesen állva hajította el a golyót, mert olyan nagy hasa volt, hogy nem tudott lehajolni. A golyó a feleúton letért az egyenesről és ártatlanul gurult a pálya szélén a dob alá. Cseke gazda káromkodott egyet és leült. Söröspoharak koccantanak és krajcárok, hatosok, néha forintok csengenek az asztalon.

      Vasárnap délelőtt az egész község a fogadó udvarán volt, milyen zaj, milyen izgalom és ünnepélyesség volt ilyenkor a kugli körül, hogy szaladgált ki és be a púpos pincér mind a két kezében sok sörösüveggel. Emlékszem egy fényes, meleg vasárnap délelőttre, a piac felől zúgott a harang, az udvaron egy asztal körül kártyázó parasztok ültek, mind meg voltak beretválva s tiszta, ráncos gatya volt rajtuk, az intelligencia meg a kuglizóban gyűlt össze és megalakították a krigszpártit, két táborra oszoltak, felírták a nevüket egy táblára és zajosan és boldogan folyt a játék. Ott ácsorogtam, néztem a kuglizást, gyermek voltam s úgy éreztem, hogy a kuglizás az emberek legkomolyabb és legszebb dolga, s hogy ezek az emberek örök időktől fogva itt kugliztak e fogadó udvarán, mindig így néztek ki, mindig ebben a ruhájukban jártak és mindig ebben maradnak és örökké élni fognak és örökké itt fognak kuglizni vasárnap és ezek a legfontosabb emberek a világon. Hogy lett vége ennek a krigszpártinak...

      A császárszakállas postamester nyolcat ütött, nyolc fabáb összedőlt, csak a király maradt a helyén, a középen, elesett alattvalói fölött. A postamester pártja vígan kiáltozott, a nyolcat felírták, a császárszakállas postamester összecsapkodta poros tenyereit s egy hajtásra megivott egy pohár sört. Az ellentábor következett. Az első, második, harmadik játékos egymásután nekimentek a királynak, egyik se ütötte el. A golyók mérgesen szaladtak fel a dobba, a fabáb-király olyan érzéketlen gőggel állott a helyén, mint az igazi királyok. Szojka úr jött, Szojka úr hajolt le a golyók közt megkeresni a magáét. Szojka úr a községházához tartozott, mindig bőrkamásniban és vadászkalapban járt, a kalapján hátul serte csüngött, a hajából a füle mellett keskeny barkó sétált le az arcán s belébújt a gallérjába. Ha egyet szívott a cigarettájából, sokáig, sokáig jött a füst a két orrlyukán. Szojka úrnak biciklije volt, mindenüvé biciklin ment, néha körbe-körbe biciklizett a piacon s a két karját keresztbe tette a mellén. Szojka úrról, mint a legjobb kártyásról, biliárdozóról és kuglizóról beszéltek a faluban.

      Szojka úr kemény és nehéz golyóval szokott dobni. Felvette a nagy golyót, tapogatta, becézte a két tenyerében, míg a szeme mereven és mérgesen nézte a királyt. A pártja becsületéről és a betett pénzről volt szó. Az orrából lassan folyt a füst, pedig a cigarettát már letette az asztal szélére, mikor rákerült a sor. Szojka úr lekapta a fejét, egy nagy kört csinált a karjával a levegőben, hirtelen leguggolt és dühösen kivágta a kezéből a golyót. A golyó lecsapott a deszka végébe, felugrott, a levegőben repült és egy jaj, egy kurta és gyenge jaj hallatszott.

      Két parasztember ment a dob mellé, fölemelték a földről az állító gyereket. Az intelligencia is odagyűlt, az emberek egymásután lehajoltak. A kis parasztfiút megint letették a földre, mert becsukta a szemét és elnémult. Egy ember beszaladt a fogadóba, egy másik ember emelgette a nehéz golyót és magyarázta, hogy nem csoda, ha betörte a gyerek mellét. A halott gyereket, akinek senki se tudta a nevét, kivitték a fogadó udvarából és nagy csend lett a kuglizóban. A golyók hallgatva bújtak össze és a király mozdulatlanul állott a helyén.

In: Szép Ernő, Sok minden. Bp., Athenaeum, 1914.

(Forrás: Budapesti Negyed 16-17. – 197/2-3.)

Szemere Bertalan (1812-1869): Széchenyi István gróf

Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Szemere_Bertalan

I.

Lustán nyugszik a tenger, kék hullámai tétlen

Alszanak, hosszú halál' szelleme leng tükörén.

Mint Neptun jelenél te meg a tridenttel öledben,

Intél azzal: - ime, mozgani kezd az orczeán.

Mily gyöngyörű átváltozat! Ó mely szívemelő nagy

Látvány! Fürge hajók szeldelik a habokat,

Árboczikon vig zászlók lengenek, - éneklő nép

Hem'seg partjain, a munkazaj égbe siet.

Talpon van minden, jön, megy, fut, dolgozik; élet

Ihlete szállt rájok, pes'g inaikba' a vér.

Csendteljes éjjel után zaj közt igy támad a reggel,

Téli halálbul igy ébred a friss kikelet.

Nagy hazafink! neked üdv, te egy népnek istene lettél,

Holt vala az, s fölkelt szódra halottaibul.

II.

Ujra de mért intél ó tenger Istene? Sok már

A zaj? Bánod a dús életet, a mit adál?

Népet s embert, a ki teremt, azt hagyja haladni

Útján, a ki szabad, nem fogad el urat az.

Van törvénye, de zsarnoka nincs s ha lenni akartál,

El veled, ál-isten vagy, omolj össze te is.

Ó elavult Neptun, tedd le a tridenst és ha kell, halj meg;

Feltarthatlan a nép - áttör az hamvaidon is.

Ország-Világ, 1896. 18. oldal

Ország-Világ

Képes Hetilap

1896-ban szerkesztője: Dr. Váradi Antal.

Kiadta az Országos Irodalmi R.t.

(Forrás: Budapesti Negyed 11. – 1996/1.)

Szabó Aurél: A tizedik pezsgő

Forrás: http://www.maramarossziget.info/tag/prielle-kornelia/

- Eredeti novellette –

I.

      Drághy Zoárd nem akart megházasodni. Fogalma sem volt róla senkinek, hogy miért: talán maga sem volt vele tisztában. Az bizonyos, hogy azok az emberek követik el a legtöbb könnyelmüséget, akik olyan pazarul bánnak a „nem”-mel. Mikor barátai unszolták, hogy nősüljön, száraz, sőt ingerült hangon vágott vissza:

      - Nem!

      Bor- és pezsgőközi hangulatban pedig a czigány rendesen elmuzsikálta neki azt a nótát, hogy:

      „Nem házasodom meg soha...”

      A sok unszolás közül csak annyiban engedett, hogy verses könyvet adott ki, melyből huszonhét példány szerencsésen el is fogyott.

      Egy ironikus barátja egy alkalommal azt találta a garçon-életbe szerelmes urnak mondani:

      - Igen, Zoárd csak nem házasodhatik meg! Talán barátainak nősüljön?

      Ezt azonban föltétlenül meg kell czáfolnom, mert Zoárd csakugyan tehetséges, derék fiu.

      Egy igen köznapi, de találó példabeszéd azt tartja, hogy „nemakarásnak nyögés a vége” és ez lagalább Zoárdra nézve beteljesedett: mert megházasodott és asszonyi zsarnok kormány alatt nyög a szegény és csak meg se kisérelheti az igát lerázni, mert se pénz se kapukulcs, ami valóban vigasztalan, szomorú állapot lehet...

II.

      Hallgassák meg Drághy Zoárd házasságának történetét:

      A Margitszigeten volt valami tánczestély, ahol a mentők javára mulattak. A jelenvoltak közül Edith kisasszony kétség kivül igen emelte az ünnepség fényét, mert Zoárd nyilatkozata szerint, melyet az első négyes után tett, Edithnek volt a legpompásabb termete.

      - Fiúk az valami isteni, valami mesés! Oh és azok a vállak, azok a keblek!

      Igy áradozott Zoárd és meg kell vallanunk nem alaptalanul. No és elég szakértelemmel is rendelkezett az anyagi szépeszet birodalmában.

      - Vedd el Zoárd, - koczkáztatta meg a neki indult pezsgőzés közben egyik barátja.

      - Azt nem, gyermekem.

      - Pedig a szülei szivesen odaadnák neked.

      - Igen, a Tintássy ház „meleg hely, de rossz üzlet” ... (Hihetőleg azt érti alatta Zoárd, hogy ezen házasságnál „hitvány, anyagi érdek” ki van zárva.)

      Behüttették a tizedik pezsgőt is. A fiuknak mind egytől-egyig virágos kedvük volt, Zoárd barátunk rapszodikus gondolatai pedig csak a vakitóan rózsaszinü vállak felé csatangoltak. Hiába gondolt másra, hiába parancsolta vissza érzelmeit, Edith arcza nevetett felé mindenünnen, a lapos poharakból, a sötét bokrok homályából is azok a tüneményes vállak fehérlettek elő.

      Szóval Zoárd ugy érezte, hogy el van veszve.

      Felbontották a tizedik pezsgőt, melynek dugója az ügyetlen pinczér kezében akkorát pukkant, mint egy Gajári-féle mordály.

      Kosztolánszky Loránd egy oldalvást vetett szemhunyoritással Edith egészségére ivott, Zoárd az óriás, komor tekintetü, barna Zoárd most szelid mosolylyal egészen a körömpróbáig itta ki poharát, mert szerelmes vala és ostoba mint egy gúnár.

III.

      Souper után volt már az idő, mikor beharangoztak négyesre.

      Zoárd kissé bizonytalan lépésekkel indult felkeresni Edithet. Edith kipirultan fogadta, talán egy kis pezsgőt ihatott, mert aranyos jókedve kerekedett és csakugy szikrázott az elmés, szellemes ötletektől.

      Zoárd a négyes alatt igen keveset beszélt, de négyes után egy végtelen hosszu csárdás alatt szerelmet vallott Edithnek és mámoros szenvedélylyel szoritotta magához a kedves szőkeséget.

      És azután?

      Azután megkérte közvetlen a csárdás után Edith kezét. A helyzet szokatlan volt és maga Edith is csodálkozott egy kicsit:

      - Talán várhatott volna Zoárd ur holnapig?

      Zoárd egyszerre visszanyerte józanságát és azt súgta az örömtől sugárzó arczu Edithnek:

      - Ha most meg nem kérem, nem lett volna a feleségem sohasem...

Magyar Figaro, 1896. 2-3. oldal

(Forrás: Budapesti Negyed 11. – 1996/1.)

Zudor Pál: Az urak

A sinektől, a hol majd meg fog állani a vonat, az állomás mögötti fasorig szőnyeget teritettek a porondra. A munkások rá se mertek lépni az ünnepies, parádés sávra, ha épen arra vittek egy-egy fenyőgalyat, szekerczét vagy deszkát. Az állomás jobb oldalán a léczkeritésből kidöntöttek egy darabot egyik czölöptől a másikig. Itt jártak ki és be a perronra a parasztok, a másik, a rendes kijárás, az uraké. Oda nagy diadalkaput szegeztek össze az ácsok, csupa drága pénzen meszsziről hozatott fenyőlombbal fedve be a csupasz gerendavárat és kifeszitettek rá egy még a tavalyi követválasztásból megmaradt zászlót, a mire ez volt irva: Isten hozott. Az állomás előtt egy, pár ur őgyelgett, ezek vezették a munkát. Délután háromkor kijött az iskola. Egy csomó ünnepire fésült leányka, elől egy nagyobbacska, a ki majd a verset mondja, a főnök szobájától jobbra pedig a fiuk, nagyjában rongyos, sápadt, örökké veszekedő kedvü, ingerkedő kis figurák. Közülök néhány uri gyerek tisztára mosdatva. Az apróság hamarosan kibámulta magát, aztán már unni kezdte az egészet, a mikor sokáig kellett ilyen szép sorjában állani, elromlott a gléda. Egy tekintélyes ur nem nézhette ezt szónélkül, odaküldte a tanitót, hogy csináljon rendet.

      Künn is tolongott már a nép, néhány csendőr visszalökdöste a korlát mögé azokat, a kik előre tolakodtak, s egy suhanczot, a ki kiabálni kezdett, hogy neki is van jussa ott állani, a hol a zsandárnak, mindjárt be is vittek a szolgabirósághoz. Erre csend lett, csak morogtak itt is, ott is és a kik hátul állottak, előrehajoltak, nekimeresztve a szemüket a hosszu, sima pusztának, a melyen egyet-kettőt kanyarodva végigszaladtak a meszszibe a sinek.

     

Thomka Pál: A költő látomása - Melodráma -

      Személyek:

      Magyar költő

      A nemzet Géniusa

      (A szinpad egy modernül, de egyszerüen butorozott szobát ábrázol, melynek jobboldali hátterében egy dolgozóasztal van elhelyezve, az asztalon homályos ernyőjü lámpa ég. A függöny felgördültekor a költő féloldalt az asztal mellett ül, gondolatokba elmerülten. A szinpad hátteréből egészen halk zene hangjai hallatszanak.)

      A költő

      Egyre közelg ez évszázadnak vége

      S e gondolatra lelkem megremeg ...

      Egy különös, nyomasztó, fojtó érzés

      Tartja lekötve sóvár lelkemet ...

      ... Csupa bizonytalanság, gyötrő kétek, talány

      S töprengő fáradt elmém nyugalmat nem talál ...

      E századvég, - vajudó eszméivel,

      Magvában nagy, hatalmas és csodás,

      De szellemét: fenséges koronáját,

      Elsenyveszté a sok fattyuhajtás

      S a sudar tölgy, a mely ma még büszkén az égbe nyul:

      Holnap talán recsegve, ropogva porba hull! ...

      (Lassan fölemelkedik s kitörő gunynyal folytatja.)

      »Excelsior!« ... ez jelszava korunknak

      S merészen törünk a magasba fel! ...

      Alant meg ádáz, őrült harczot vivunk

      Kegyetlenül, egymást tiporva el ...

      S e harczban nincs kimélet, nincs semmi irgalom:

      Az erősebbé a jog, a tér - a hatalom! ...

      Az égi láng régen kihalt belőlünk

      Szikrája is kialvófélben már:

      S az emberállat gazdáját veszitve

      Uj pásztorára, ah! ... hiába vár.

      Vakon rohan előre, őrülten és vadul

      S nemes czélját tévesztve, ingoványba hull.

      ... Ott pusztul el; az undok pocsolyában

      S nincs istenkéz, mely kiemelje őt,

      Erőlködik, - ám önkimerültsége

      Még lejebb huzza az egyre sülyedőt!

      S e vad hajszában, kéjben elkorcsosult alak,

      Nemének puszta árnya és - torzalakja csak! ...

      Az ideált sárba tiportuk régen,

      Bolond, ki annak győzelmében hisz!

      A bölcs ma az, a kit a kéj s a mámor

      Elébb-utóbb a kárhozatba visz ...

      ... Ledérség, kurta szoknyák s ti habzó serlegek,

      Titeket istenitnek manap az emberek! ...

      S e léha kor kimerült szellemétől,

      A melynek önzésében nincs határ,

      S melyben az ifjak, - e fonnyadt virágok, -

      Alighogy éltek, életúntak már ...

      S mely kornak rut önérdek, élvvágy a jelszava:

      Ily kortól, nemzedéktől, mit várjon - a haza?! ...

      (felindulással)

      Oh más időt, tisztultabb fogalmakkal

      Áhitott egykor, lángoló szivem ...

      Oly korszakot, a mely magasztosabb

      Czélért is tudjon küzdeni hiven;

      S most ime látom, érzem, mi dőre volt e vágy!

      Mily hiu képzelődés ábránd és - semmi más! ...

      (E jelenet vége felé a háttér lassan ketté válik s egy gyönyörü fekvésü tengeröböl, - egyik végén nagy kikötővel, - tárul elénk, melyhez lassu, méltóságos járatban egy magyar hajó közeledik, nemzeti szinü lobogókkal és czimerekkel gazdagon földiszitve, fedélzetén ujongó sokasággal. Mikor a hajó a szinen végig haladt, a háttér lassan ismét elsötétül ...)

      (A költő álmodozása közben a hajót mintegy álomkép gyanánt megpillantván, - hirtelen föleszmél s lelkes hangon folytatja:)

      S e korhadó időknek közepette

      Evez hajónk uj ezredév felé ...

      És duzzadó, feszülő vitorlákkal,

      Megy a bizonytalan jövő elé ...

      Oh vár-e nemzetemre dicső, nagy hivatás?

      Oh teljesül-e álmom, lesz-e föltámadás?! ...

      ... Fölvirrad-e, ah! ... oly dicső időkre,

      A melyeket megcsodál a világ? ...

      S a melyekről majd ihletett ajakkal

      Dicshymnuszt zengnek késő unokák? ...

      Meg fogják-e kimélni a sors viharjai?

      És sas-lakta szikláit az ég villámai?! ...

      (Szünet ... Ekkor az elsötétitett szinpad baloldali hátteréből erős szinpadi fénytől megvilágitva előjön a nemzet Géniusa s a szinpad közepéig haladva, ott megáll ... A háttér lassankint derengeni kezd s a félhomályból egy gyönyörü, hegyektől környezett rónatáj bontakozik ki, leghátul a Gellérthegygyel, a királyi várlakkal. A hegyek alján, a völgyben, elszórtan városok s falvak láthatók; fellobogózott, lombfüzéres utakkal és mindenfelől föl és alá hullámzó embersokasággal. Távolból halk moraj, harangzúgás s a szózat elmosódó hangjai hallatszanak...)

      A nemzet Géniusa

      Ne csüggedj költő! ... Nem küzdesz hiába:

      Nagy s hatalmas lesz még nemzeted! ...

      Be fog teljesülni lelked hő imája;

      Te csak küzdj, mert ez - a végzeted.

      Küzdelmednek meg leszen jutalma:

      Késő utódok áldják nevedet,

      Teljes erőben s hatalmasan virulva,

      -Ha te nem is - ők látják népedet ...

      ... Hogy beteg e korszak, az kétségtelen

      És szelleme is fonák és visszás,

      De végre is, nem tarthat ez szünetlen

      És eljövend majd a megujhodás! ...

      Az is lehet, hogy jönni fog egy vészes fergeteg,

      Mely megtisztitja ezt a levegőt

      És hogy e vészben egy - istenkéz jelen meg,

      Mely uj irányt ad s uj életerőt! ...

      (Nagy lelkesedéssel, - miközben féloldalt a háttér felé fordul.)

      S hallod e zajt? ... az ébredés zaját,

      A mely bejárja a magyar hazát? ...

      S látod a fényt? ... a hajnalhasadást,

      Mely besugároz bérczet, rónatájt? ...

      Im, ... ezer éve él már a magyar!

      És élni fog, mert élni tud - s akar! ...

      (Rövid szünet ... mialatt a szózat erősebben szólal meg ...)

      ... S halld csak e dalt! ... az égi szózatot,

      A mig ez szól, csüggedni nincs okod.

      Ez viszi előbbre népedet,

      Ez önt belé reményt és ihletet!

      S testvérekké is ez egyesiti egykoron

      E szabad hazának minden gyermekét,

      S az egybeforrt nép majd ezzel imádja:

      A magyarok hatalmas Istenét! ...

      (A költő, a ki e jelent alatt ihletett, átszellemült arczczal hallgatta a Génius szavait, előbbre jön s folyton lelkesülőbb hangon kezd beszélni ...)

      A költő

      Ah, sejtem ... sejtem már a szózatot

      S keblem nem bántja többé csüggedés ...

      Csatázni, küzdeni akarok!

      -Szivemben honfitüzzel - nem is lesz oly nehéz.

      Keblemben ah! ezernyi érzés tombol,

      Ajkam beszélni mégis képtelen,

      Nem is lehet egynéhány véges szóval

      Kifejezni azt, mi - végtelen ...

      Csak azt érzem, hogy szivem minden dobbanása,

      Szüntelen e hő imában vész el;

      (Lassan féltérdre ereszkedett.)

      »Áldd meg Isten, népek nagy Istene,

      Áldd meg e hont, mind a két kezeddel! ...

      (Erre a háttérben nyüzsgő, különböző belhoni viseletü és minden rendet és rangot képviselő népsokaság félkört alkotva a Génius köré csoportosul. A Génius lassan egy, a csoportozat mögött elterülő emelkedettebb dombra megy s ott a szinpad felé fordulva áldólag terjeszti ki karjait az egész csoportozatra, mely a Hymnust énekli nagy lelkesedéssel, ki-kitörő hévvel ... Végül folyton erősbbödő szinpadi fény közepette s a zenekar egyre erősbbülő hangjai mellett a függöny legördül ...)

      (A függöny legördül)

      Magyar Géniusz, 1896 (27. oldal)

(Forrás¨Budapesti Negyed 10. – 1995/4.)

Boér Miklós (1914-1987): Az Isten, a költő és a nő

Réges-régen történt a mesés világban,

Hova képzeletem könnyü szárnyán szálltam,

Hogy egy halvány ifju ábrándos szivében,

Érzések forrása fakadt titkon, mélyen;

De nem tudott onnan a felszinre törni

S gyöngyverő habokban, fényben tündökölni.

Az érzések, vágyak kebelében égtek,

Mint tűz-csillagai a mélységes égnek

S ha kipattant egy-egy ragyogó szikrában:

Hulló-csillag volt csak a nagy éjszakában,

Eltünt égő üszök, még nyoma se maradt,

Nem gyújtott lángokat érző szivek alatt!

Gazdag kincseivel ábrándos szivének,

Vándor útra indult, szent álmokért égett.

Kereste az erőt, mely csodás varázszsal,

Eszményekért élő lelkét járja átal,

Az égig emelje s ajkaira szórja -

A mi a lelkéhez, szivéhez van forrva.

Bejárta széltében, hosszában a földet,

A hol a czédrusok büszkén égre törnek

S hol a karcsú pálmák ernyőt-vető lombja

A kaktus erdőket hűs árnyékba vonja;

Leste a virágot s dalát a madárnak:

Miként kél az illat és a dal hogy támad?

Nem tanulhatta meg virágtól, madártól,

Bimbót fakasztó nap arany sugarától,

A zúgó erdőtől, susogó szellőtől,

A kincses szikláktól, bársonyos mezőktől,

Hogy a sziv ha gondol, álmodik és érez:

Miként száll az tovább, a mások szivéhez?...

Lemondva, bágyadtan ballagott magában,

Virágos, ilatos erdő hüs árnyában.

Egyszer csak égi fény derül rá mosolygva

S arany sugarakkal körös-körül fonja,

Csodás hang zeng lágyan, fenn a kéklő égben

S a jóságos Isten szól hozzá ekképpen:

"Balga ifju, messze üzött égő vágyad

És a mit kerestél sehol nem találtad.

Most menj tul a bérczen, enyhet adó fészek

Vár rád s ott szivedből kifakad az élet,

Szárnyat ölt az érzés, alakot az eszme

S tovább száll, tovább száll édes enyelegve."

Megy az ifju... Üzik tarka álmok, vágyak.

Utána angyalok könnyü szárnyon szállnak,

Előtte Tündér jár, a mező megzendül,

Távol furulya-szó siró hangja csendül.

Közelben egy kis lak vonzó, büvös képe,

Rózsás-kert s ifju nő a kert közepébe...

Vonzotta valami, hogy oda betérjen,

Szive, lelke égett bágyadt két szemében

S érezte, hogy a mi neki eddig álom;

Csodálatos való lesz egy mosolygáson!

Egy szó, egy tekintet megaranyoz mindent,

Mit a fakó földre szórt az áldó Isten!

Belépett a kertbe és reszketve köszönt, -

Két szem öntött reá gyujtó sugár-özönt.

Szivéből kifakadt az érzések árja,

Lelke szárnyat bontott fényes égbe szállva

S ajkain a szókat szive szerte osztván:

Minden hang, minden hang egy édes dal-foszlány.

... Az Isten csak szivet adott a költőnek,

De hogy azt megnyissa, az erőt, a nőnek.

Szemében ég a tűz, mi a dalba árad,

Bibor ajkairól kötözi a szárnyat

S meg kell hogy tisztuljon a nő kebelében,

Hogy örökké zengjen, hogy örökké éljen!

A nő mosolyától csapongó dal ébred,

Bánatától sirva szálló sötét ének;

Egy égi gondolat az ő boldogsága.

Könnye - sötét bánat, s szivet rázó dráma...

És mig az időnek nem lesz elmulása

Nő marad a költő édes dal-forrása!...

Magyar Bazár, 1896. március 8., 38. oldal

Magyar Bazár

a Nők Munkaköre

A Nőképző-, Gazdaasszony- és Lujza-Egylet hivatalos lapja.

Szerkesztője: Wohl Janka (1846-1901).

1896-ban hetilapként jelenik meg.

(Forrás: Budapesti Negyed 11. – 1996/1.)