Szindbád beszélte az alábbi történetet, amelyből megtudjuk, hogy milyen
önzők a férfiak:
-
Szerettem azt az angyalképű lányt, aki kibontott, hosszú fürtjeivel esténként a
céltábla elé állott a Kraváll orfeum színpadán, amíg partnere, Carter úr,
különböző mutatványokat végzett körülötte.
Vad
indián törzsfőnöknek öltözött, lóháton jelent meg a színpadon, és az övébe
dugott késeket mindaddig hajingálta a nyeregből a céltábla előtt álló hölgy
felé, amíg késeivel körültűzködte a leány alakját. A hajintós kések, hegyükkel
a deszkába fúródva körülremegték a szűz alakját. Mikor utolsó kését is eldobta
övéből Carter úr, felkiáltott, mint a saskeselyű, az orfeum zenekarában
megszólaltak a dobok és trombiták, az érzékeny nagybőgős két karjával kapott
hangszere után, és a diadalmas mars hangjaira: kék szemű, porcelán képű angyal
lenge ruhájában kiugrott a kések közül, és bukfencet vetett az ájultságából
alig magához tért közönség előtt. - S ilyenkor nemcsak a pincérek tapsoltak az
orfeum nézőterén, hanem mindenki, aki a kezét tudta mozdítani.
-
Szerettem Carter úr éjszemű hölgyét, akinek színe piros volt, mint a szerelmes
szívé, és ugyancsak szív alakú volt az arcocskája; fekete bársonyból való szív
volt mellére varrva, üvegszívet tartott feje felé emelt kezében, amelyet Carter
úr minden este ellőtt a Kraváll orfeum színpadán, miután mormon létére több
felesége volt. Hosszú csövű puskával jelent meg e mutatványhoz Carter úr,
minden tárgyat lelőtt, amelyet az éjszemű, szívzsibbasztó tekintetű barna hölgy
a kezébe vett, vagy a lába ujjaira helyezett, amidőn az egyik lábszárát a feje
felé nyújtotta, és idomai felejthetetlen emléket hagytak a néző szívében, hogy
még a parókás karmester is visszafojtott lélegzettel ült pulpitusán, holott az
volt a szokása, hogy a muzsika nélküli, életveszélyes mutatványoknál hátat
fordított a színpadnak, és kajánul nézegette a pártér közönségét.
Mindig üresen állott a söröscsizma karmesteri széke alatt, így tehát
ráért a szemhunyorgatásra s egyéb arcjátékra, amellyel a színpadon folyó
spitztáncot kísérte. (Ráknak hívták; kövér ember volt, mint Balzac, és bemutatta
a táncosnőket az orfeum söntésében azoknak az úriembereknek, akik valóban
rajongtak az orfeumért.)
De
mikor a velencei üvegből való szívet lőtte le puskájával Carter úr második
számú felesége szűzmáriásan sima, egyszerű hajfrizurájáról, és a szív
csörömpölve összetört; Rák megkönnyebbülve rúgott elefántbakancsba bújtatott
elefántlábával a mellbajos első hegedűs felé: - Ne aludjunk, Koncerti úr -
dörmögte, és a zenekar dicsőségteljes indulóba vágott.
*
-
Szerettem előadás után az orfeum söntésében üldögélni, ahová többnyire csak a
művésznők, művészek járnak teendőjük végeztével a maguk pohár sörét felhajtani,
mert bármily későn végződött a „szám”: a művészek s hozzátartozóik csak a
„szám” után vacsoráztak, amennyiben vacsorának lehetett nevezni azokat a kis
gulyásokat, pörkölteket, amelyeket a művészek éjszakára magukhoz vettek, miután
eszük ágában sem volt testi terjedelmüket növelni.
Itt,
az orfeum söntésében, ahol civil ruhájukban jelentek meg a kígyóembereke, az
ekvilibristák, a műlovarok és zenebohócok ... az illuzionista és a külföldi
énekesnő hurutját forralt borral kezelte ... a kardnyelő elmerengve kente érett
sajtját kenyérszeletkékre ... Johnson úr, a világ legerősebb embere, aki
láncokat tépett a műsorban, olyan vékony hangon szólalt meg, mint egy kecske,
miközben aludttejét fogyasztotta ... „Egyiptom csalogányának”, egy közelről
ugyancsak szép szakállú énekesnőnek sohase volt elég köpőláda a helyiségben ...
„II. Bosco”, a világhírű bűvész sváb dialektusban pörlekedett a bűvészinassal,
egy trabális német asszonysággal: - itt, az orfeum söntésében, éjfélkor, midőn
lepergett minden „szám”, a királynői parókák aludtak az öltözők ládáiban: itt
szerettem Valeryt, a kötéltáncosnőt.
-
Rozsnyai Valery! - mondta róla a színlap.
- A
Rozsos - nevezték a barátnői, ha ugyan voltak.
- A
drót királynője - jelentették a hírlapok.
-
Álmatlanságom - mondtam én, midőn Valery száma után megjelent a vendéglőben,
anélkül hogy törődött volna azzal, hogy melyik lábával lépi át először a
küszöböt, keresztet se hányt magára, csak jött bársonykalapban, amely fakult
volt, mint az artistanőké általában, mantilljában, amely alig tartott valami
meleget a téli estéken, de ott volt melegítés szempontjából a parázskabátka,
amely testhezállóságával, csuklóig érő ujjaival, kopottságával ellentéte volt
az angyali kosztümnek, amelyben Valery a magasban repülni szokott.
Csak
nagy, csónak formájú félcipője mutatta, hogy Valery lábával keresi kenyerét.
Csak
a kakasülőn tanyázó költők mondják kicsinyeknek a táncosnők lábait. Mi, akik
közvetlen közelből ismerjük a tündérek lábait, jól tudjuk, hogy a
táncművészethez nagyobb lábakra van szükségük a művészeknek, mint a mindennapi
járás-keléshez. Lábujjaival felvett egy cigarettát vagy egy tallért is a
földről, a talpán olyan kemény volt a bőr, hogy mezítláb inkább kopogtak
léptei, mint cipőben.
Bokája, mint acél, és lábszárán bolhát lehetett szétpattantani.
A
drótkötélen könnyedén siklott, mint csónak a tavon. Bokáját pergette a zene
taktusaira, és lepke módjára hintázott fél lábán a magasban. Meg lehetett
bolondulni láttára, amikor napernyőjét vállán forgatva, a kötelet alig érintve,
repült át az orfeum nézőterén.
*
Sohasem lehetett a valódi okát megtudni annak a balesetnek, amely 19**
egy decemberi estéjén bekövetkezett a Kraváll orfeum színpadán. Tízméternyi
magasságból lezuhant Valery, és bal lábával előbb koppant a színpadi deszkán,
mint többi testrészével. Ugyanezért bokatörést szenvedett, és ájultan vittem őt
a színpadról mint egy holtat.
In:
Krúdy Gyula: Váci utcai hölgytisztelet. Bp., Szépirodalmi, 1982.
(Forrás:
Budapesti Negyed 16-17. – 1997/2-3.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése