Réges-régen történt a mesés világban,
Hova képzeletem könnyü szárnyán szálltam,
Hogy egy halvány ifju ábrándos szivében,
Érzések forrása fakadt titkon, mélyen;
De nem tudott onnan a felszinre törni
S gyöngyverő habokban, fényben tündökölni.
Az érzések, vágyak kebelében égtek,
Mint tűz-csillagai a mélységes égnek
S ha kipattant egy-egy ragyogó szikrában:
Hulló-csillag volt csak a nagy éjszakában,
Eltünt égő üszök, még nyoma se maradt,
Nem gyújtott lángokat érző szivek alatt!
Gazdag kincseivel ábrándos szivének,
Vándor útra indult, szent álmokért égett.
Kereste az erőt, mely csodás varázszsal,
Eszményekért élő lelkét járja átal,
Az égig emelje s ajkaira szórja -
A mi a lelkéhez, szivéhez van forrva.
Bejárta széltében, hosszában a földet,
A hol a czédrusok büszkén égre törnek
S hol a karcsú pálmák ernyőt-vető lombja
A kaktus erdőket hűs árnyékba vonja;
Leste a virágot s dalát a madárnak:
Miként kél az illat és a dal hogy támad?
Nem tanulhatta meg virágtól, madártól,
Bimbót fakasztó nap arany sugarától,
A zúgó erdőtől, susogó szellőtől,
A kincses szikláktól, bársonyos mezőktől,
Hogy a sziv ha gondol, álmodik és érez:
Miként száll az tovább, a mások szivéhez?...
Lemondva, bágyadtan ballagott magában,
Virágos, ilatos erdő hüs árnyában.
Egyszer csak égi fény derül rá mosolygva
S arany sugarakkal körös-körül fonja,
Csodás hang zeng lágyan, fenn a kéklő égben
S a jóságos Isten szól hozzá ekképpen:
"Balga ifju, messze üzött égő vágyad
És a mit kerestél sehol nem találtad.
Most menj tul a bérczen, enyhet adó fészek
Vár rád s ott szivedből kifakad az élet,
Szárnyat ölt az érzés, alakot az eszme
S tovább száll, tovább száll édes enyelegve."
Megy az ifju... Üzik tarka álmok, vágyak.
Utána angyalok könnyü szárnyon szállnak,
Előtte Tündér jár, a mező megzendül,
Távol furulya-szó siró hangja csendül.
Közelben egy kis lak vonzó, büvös képe,
Rózsás-kert s ifju nő a kert közepébe...
Vonzotta valami, hogy oda betérjen,
Szive, lelke égett bágyadt két szemében
S érezte, hogy a mi neki eddig álom;
Csodálatos való lesz egy mosolygáson!
Egy szó, egy tekintet megaranyoz mindent,
Mit a fakó földre szórt az áldó Isten!
Belépett a kertbe és reszketve köszönt, -
Két szem öntött reá gyujtó sugár-özönt.
Szivéből kifakadt az érzések árja,
Lelke szárnyat bontott fényes égbe szállva
S ajkain a szókat szive szerte osztván:
Minden hang, minden hang egy édes dal-foszlány.
... Az Isten csak szivet adott a költőnek,
De hogy azt megnyissa, az erőt, a nőnek.
Szemében ég a tűz, mi a dalba árad,
Bibor ajkairól kötözi a szárnyat
S meg kell hogy tisztuljon a nő kebelében,
Hogy örökké zengjen, hogy örökké éljen!
A nő mosolyától csapongó dal ébred,
Bánatától sirva szálló sötét ének;
Egy égi gondolat az ő boldogsága.
Könnye - sötét bánat, s szivet rázó dráma...
És mig az időnek nem lesz elmulása
Nő marad a költő édes dal-forrása!...
Magyar Bazár, 1896. március 8., 38. oldal
Magyar Bazár
a Nők Munkaköre
A Nőképző-, Gazdaasszony- és Lujza-Egylet
hivatalos lapja.
Szerkesztője: Wohl Janka (1846-1901).
1896-ban hetilapként jelenik meg.
(Forrás: Budapesti Negyed 11. – 1996/1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése