Egy
amerikaival utaztam a tengeren. Hamarosan beszédes viszonyba kerültünk és
vacsora után a vászonszéken szivarozva meg akartam gyóntatni arra vonatkozóan,
mi a véleménye rólunk, mert nálunk is járt, és elég jól ismert bennünket. A
csillagtalan, porszínű éjszakában, melynek egyetlen lámpája a tenger villamos
tajtéka volt, kérdéseket intéztem hozzá. Mit tart, mister, a városunkról? Azt,
hogy sok és jó kávéháza van. Az amerikai magyarszemlélete nem volt alaptalan.
Kifejtette, hogy a vonatról leszállván a pesti kávéházban fehér abrosznál meleg
csirkelevest, ham and eggs-et, csokoládétortát vacsorált, többféle pálinkát
ivott rá, a pincér nyolc pohár hideg vizet hozott és mikor észrevette, hogy
elrontotta a gyomrát, nem engedte a gyógyszertárba futni, hanem egy
szódabikarbónás szelencét tett eléje. Be kell vallanom, hogy ott a tengeren
kissé büszke voltam a pátriámra.
Eleget sopánkodunk azon, hogy nincs karakterünk. Ennek csak az lehet az
oka, hogy szégyelljük a karakterünket. Miért is nem merjük hangsúlyozni a
kávéházi voltunkat, a kávéházi kultúrát, a szegénységünk, az otthontalanságunk,
a cifra nyomorúságunk jelképét, mikor csakugyan ez a legjellemzőbb sajátságunk?
Bizony isten, nincs okunk pironkodni. Aki fintorgatja az orrát, hogy a kávéház
plebejus hely, a jöttmentek kaszinója, annak azt mondom, hogy ma már kevés oly
arisztokrata és úri kúria van, mint a kávéház, melynek tisztes, munkás,
történelmi múltja van. Száz éve, hogy született a mai kávéház öregapja.
Tiszteld, pesti ember, a kávéházat, vénebb és tiszteletteljesebb az, mint te
magad. Neki volt öregapja. Neked, rongyos, talán öregapád se volt. Mi, akik
kivagyunk a nagytőke áldásaiból, naponta megszerezhetjük a fény és a gazdagság
illúzióját, mikor beülünk egy ízléstelen kávéházba és zsebünkben hetven
fillérrel, keleti kényelemmel elterpeszkedünk egy asztal mellett, mely mögött
sok százezer koronák állanak, szolgálatkész lakájok sürögnek, ívlámpák égnek és
fűtőtestek donganak. Átjáróházunk a gazdagság, melynek perzsaszőnyegeit lyukas
cipőkkel tapodjuk, de annyit vagyunk ebben az átjáróházban, hogy már szinte a
miénk. A középkori király csemcsegő kéjjel ette volna meg azt a rothadt kis
imbiszt, amit te ordítva küldesz vissza a pincérrel. Aztán a mi kávéházunk
családias is. Beszéljek a borszesz kék lángjáról? Az otthon fehér függönyeiről?
A mély díványról, a családi arcképes albumról, az ősi fészekről? Nem, a
kávéházról beszélek. Ami történik ezen a földön, itt történik. A kis
asztalkáknál diákok készülnek a vizsgára, anatómiát, jogbölcseletet,
irodalomtörténetet tanulnak. Ha akarom, szabadegyetem. A nagy asztalnál
prelegálnak, esztétikát, filozófiát, architektúrát, nyelvészetet, lélektant,
botanikát, gyógyszertant. Fel kell fedeznem a pesti ember számára, hogy az
aszpirin nemcsak a kávéházban, de - elvétve - a gyógytárakban is kapható. Az
irodalomról nem is merek szólni. Az első kávéházi törzsvendég Petőfi Sándor
volt. Azóta a magyar irodalom a kávésiparral együtt fejlődik, a forradalom a
kávéházakban tör ki, csitul el s egy jövendő történész feladata megállapítani,
milyen hatással volt a versekre, az elbeszélésekre, a cikkekre a kávé, ki ivott
koffeint és ki cikóriát? Ha gyöngül az irodalom, akkor a feketekávé is gyöngül.
Nem tudjuk, micsoda hónaposszobákban laktak a lángelméink. Sok írónk ágyrajáró
volt. De minden kávéházat emléktáblával kell megjelölni. A törökfürdő után a
magyar kávéház a legelső keleti különlegesség. Itt töltjük el az életünket. A
nap minden órájában, minden világításában ismerjük, mint más az otthonát,
reggel hétkor épp úgy, mint éjjeli félnégykor és félötkor, amikor a székeket az
asztalokra rakják. Van hivatalnok-idő (reggel héttől nyolcig), ügyvéd-idő
(reggel nyolctól fél tíz-ig), orvos-idő (reggel fél tíztől fél tizenegyig),
nyárspolgár-idő (félegytől délután háromig), családidő (délután négytől este
hétig), szieszta-idő (este félnyolctól tizenegyig), lump-idő (este tizenegytől
éjjel kettőig), művész-idő (éjjel kettőtől fél négyig) és ügynök-idő (mindig).
Egy barátom szürke házikabátot tart a kávéházban, de ott tartja a könyvtárát,
az orvosságait és a pincér mindennap szó nélkül hozza a neurolinját, a könyvét,
felnyitva azon a lapon, ahol tegnap abbahagyta. Ismerek kávéházat, amelyik
fekete lobogót tűz ki, mikor meghal egy-egy vendége. A kávéház a mi átriumunk.
Ajánlom figyelmébe a magyar heraldikusoknak, hogy gyorsan revideálják
családjaiknak címerét, s készítsenek új címereket a jövendő nemzedékek számára.
A régi lombos fa helyett pléh-gallyak álljanak a mezőben, a talmi hold helyett
egy pikkoló findzsa, a pakfoncsillagokat apró ezüstkanálkák helyettesítsék.
Hátul pedig a címer sarkába odabiggyeszthetnek egy szódabikarbónás szelencét,
egy médiaszivart, vagy egy szipkát. Akár egy aszpirinpor sikerült mását is,
mely hónapokig keshedt és sárgult a főpincér szíve fölött, a felső
mellényzsebében.
Az angol hallatlan gőggel mondja: „Az én
házam az én váram.”
De a
pesti ember sem kevesebb önérzettel vetheti vissza: „Az én kávéházam az én
váram.”
(A
Hét, 1914. március 15.)
(Forrás: Budapesti Negyed 11. – 1996/1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése