(A korabeli helyesírás meghagyásával!)
Rippl-Rónai József: Kuglizók
Ha az élet örömeire gondolok, s eltűnődöm
mindazon a sok játékon és mulatságon, amit az emberek kitaláltak és a világon
űznek, sajátságos varázszsal ébred emlékezetemben a kuglizó. Az a kuglizó,
amelyet kis fiú koromból ismerek, amelyik a nagy fogadó udvarán volt a berena
hosszában, a felnőttek impozáns játszóhelye, a virtusnak s a kedélynek zajos
tanyája. Hallom az elsujtott kemény fa golyó gyors futását a pályán, azután azt
az eleven csattanást, mellyel szétvert a komoly rendben álló kilenc fabáb között,
a tompa koppanást, amivel nekiütődött a dob falának s aztán, mikor az állító
gyerek felhajította a dobba, az unott dongást, amivel visszajött a lejtős
facsatornán a többi golyók közé. A kuglipálya fedett végében, ahol az emberek
mozogtak, a léceken régi meg friss krétaírások voltak: Kircsi Jakab ekkor meg
ekkor kilencet ütött és egy hordó sört fizetett. Gargya Pál ekkor meg ekkor
kilencet ütött és egy hordó sört fizetett. Pontosak voltak ezek a dátumok, év
hónap, nap, ahogy a történelemben a csaták és a békekötések emlékét őrzik. Ó,
hogy emlékszem Kircsi Jakabra, a vörösnyakú, nagy mészárosra, aki télen-nyáron
csizmában meg ujjasmellényben járt és Gargya Pálra, a zúgó hangú papra, meg az
egész falusi intelligenciára, amely a kuglinál összejött. Hallom emlékezetemben
mindenkinek a hangját, látom arcukat, kalapjaikat, ruházatuk színe nem fakul
emlékezetemben, tajtékpipák és szivarszipkák formái jutnak eszembe, ezüst
óraláncok és furcsa nagy nyakkendőtűk fénylenek vissza előttem, hallom egy-egy
embernek a kacagását, szavajárását, tudom külön-külön tempójukat a kuglizásnál,
karok lengését látom, kezeket, melyek emelgetik és tapogatják a poros golyókat,
kisebb-nagyobb, könnyebb meg nehezebb golyókat, látom leguggolva az embereket,
amint kigurítják a golyót a deszkán, emlékszem Cseke gazdára, aki egyenesen
állva hajította el a golyót, mert olyan nagy hasa volt, hogy nem tudott
lehajolni. A golyó a feleúton letért az egyenesről és ártatlanul gurult a pálya
szélén a dob alá. Cseke gazda káromkodott egyet és leült. Söröspoharak
koccantanak és krajcárok, hatosok, néha forintok csengenek az asztalon.
Vasárnap délelőtt az egész község a fogadó udvarán volt, milyen zaj,
milyen izgalom és ünnepélyesség volt ilyenkor a kugli körül, hogy szaladgált ki
és be a púpos pincér mind a két kezében sok sörösüveggel. Emlékszem egy fényes,
meleg vasárnap délelőttre, a piac felől zúgott a harang, az udvaron egy asztal
körül kártyázó parasztok ültek, mind meg voltak beretválva s tiszta, ráncos
gatya volt rajtuk, az intelligencia meg a kuglizóban gyűlt össze és
megalakították a krigszpártit, két táborra oszoltak, felírták a nevüket egy
táblára és zajosan és boldogan folyt a játék. Ott ácsorogtam, néztem a
kuglizást, gyermek voltam s úgy éreztem, hogy a kuglizás az emberek legkomolyabb
és legszebb dolga, s hogy ezek az emberek örök időktől fogva itt kugliztak e
fogadó udvarán, mindig így néztek ki, mindig ebben a ruhájukban jártak és
mindig ebben maradnak és örökké élni fognak és örökké itt fognak kuglizni
vasárnap és ezek a legfontosabb emberek a világon. Hogy lett vége ennek a
krigszpártinak...
A
császárszakállas postamester nyolcat ütött, nyolc fabáb összedőlt, csak a
király maradt a helyén, a középen, elesett alattvalói fölött. A postamester
pártja vígan kiáltozott, a nyolcat felírták, a császárszakállas postamester
összecsapkodta poros tenyereit s egy hajtásra megivott egy pohár sört. Az
ellentábor következett. Az első, második, harmadik játékos egymásután
nekimentek a királynak, egyik se ütötte el. A golyók mérgesen szaladtak fel a
dobba, a fabáb-király olyan érzéketlen gőggel állott a helyén, mint az igazi
királyok. Szojka úr jött, Szojka úr hajolt le a golyók közt megkeresni a
magáét. Szojka úr a községházához tartozott, mindig bőrkamásniban és
vadászkalapban járt, a kalapján hátul serte csüngött, a hajából a füle mellett
keskeny barkó sétált le az arcán s belébújt a gallérjába. Ha egyet szívott a
cigarettájából, sokáig, sokáig jött a füst a két orrlyukán. Szojka úrnak
biciklije volt, mindenüvé biciklin ment, néha körbe-körbe biciklizett a piacon
s a két karját keresztbe tette a mellén. Szojka úrról, mint a legjobb
kártyásról, biliárdozóról és kuglizóról beszéltek a faluban.
Szojka úr kemény és nehéz golyóval szokott dobni. Felvette a nagy
golyót, tapogatta, becézte a két tenyerében, míg a szeme mereven és mérgesen
nézte a királyt. A pártja becsületéről és a betett pénzről volt szó. Az orrából
lassan folyt a füst, pedig a cigarettát már letette az asztal szélére, mikor
rákerült a sor. Szojka úr lekapta a fejét, egy nagy kört csinált a karjával a
levegőben, hirtelen leguggolt és dühösen kivágta a kezéből a golyót. A golyó
lecsapott a deszka végébe, felugrott, a levegőben repült és egy jaj, egy kurta
és gyenge jaj hallatszott.
Két
parasztember ment a dob mellé, fölemelték a földről az állító gyereket. Az
intelligencia is odagyűlt, az emberek egymásután lehajoltak. A kis parasztfiút
megint letették a földre, mert becsukta a szemét és elnémult. Egy ember
beszaladt a fogadóba, egy másik ember emelgette a nehéz golyót és magyarázta,
hogy nem csoda, ha betörte a gyerek mellét. A halott gyereket, akinek senki se
tudta a nevét, kivitték a fogadó udvarából és nagy csend lett a kuglizóban. A
golyók hallgatva bújtak össze és a király mozdulatlanul állott a helyén.
In:
Szép Ernő, Sok minden. Bp., Athenaeum, 1914.
(Forrás:
Budapesti Negyed 16-17. – 197/2-3.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése