Sutba hát a farkos barokkal.
Félre a szepegő szecesszióval.
Félre a lebegő
szerpentinszalag-mondatokkal.
Félre a bunkós bújócskával oldalnyi
labirintus-mondandóban.
Amivel is Téged kívánlak megtisztelni.
Szilágyi András.
A Téged már nem olvasónak rólad írván.
Egyszeri stíledet.
Feszes és dühös tőmondataidat.
A tőmondatokra tépett egyszerű
bővítetteket.
Expresszionizmust tagadó expresszionizmusod.
E tagadás tagadását.
Forradalmat csináltál ezzel is.
Egy stílbravúrt.
Egy építő tagadás-remeklést.
Teremtettél utánozhatatlan
magatartás-modellt.
A haragét.
Az irály felkelését ugyancsak.
A tölgykemény szavakét.
Mindenféleképpen nyakig az európai
testvéri
avantgarde-ban.
Amíg a barna és más színű kötelet össze
nem húzták a
nyakán.
Az az avantgarde testvéri volt valóban.
Francia - német - angol - olasz - holland
- orosz -
cseh - szerb - horvát - román és magyar.
Csak „kozmopolita gané” nem volt az az
avantgarde.
Afféle „zsidó dolog” sem.
Hanem emberarcú internacionalizmus.
Emberségként többszörösen akasztottan.
Kötélen himbálózva is.
A hajdan volt Kossuth Lajos utcai
szerkesztőség-lakószoba.
A járdával s földdel egyszinten.
Előszobájában lábas pléhmosdó.
Klozett udvaron.
Festett bútor.
A
Korunk szerkesztősége volt az.
A fotón s annak is közepén Gaál Gábor.
Szerette a fényképezkedést.
A látás és láttatás e műfaját mindig is
komolyan vette.
Akárcsak az irodalmat.
Mint önmagát is.
Vagy hiú volt tán?
A harmincas évek legeleje az.
A láttató dokumentum korszaka.
Valóságirodalom.
Valóságkép.
Valóságfotó.
Egy zendülés.
Gaál Gábor középen.
Körülötte mi.
A régi kolozsvári csempekályhának
támaszkodva.
Öregvirágos kemencecsempék.
Te, Szilágyi András.
Korvin Sándor.
Méliusz.
Fiatalok voltunk.
Arcod majd hogy ki nem csattan a hegyi
egészségtől.
Korvin már e képen is milyen okos képű.
Amilyen valóban volt.
Méliusz elmálézón elmélázó.
Gaál a komoly.
Ama percben alighanem meghatott is.
Mögötte már egy viharos élet.
Forradalom.
Bécs.
Berlin.
Üldözött élet.
Menekülő élet.
Hont teremtő életet teremtett éppen.
Velünk.
Mögötted a rebellis Prága.
Korvin előtt a Népfront-Párizs.
Méliusz mögött dada-Zürich és
vörös-Berlin.
Te vagy közöttünk a legpeckesebb.
Demeter, a disznópásztor.
Fülöp, a nagytüdejű úszó.
Marci, a szökött katona.
Szilágyi az Akasztott emberben
kiáltványkiáltó.
Nagy veszekedő.
Káromkodó.
Bolond.
Hogy van az?
Hogy mindenkivel összevesztél?
Hogy van az?
Hogy csak Méliusszal nem vesztél össze
soha?
Miért?
Mert védelemre szorult?
Mert védtél egy sokszor feljelentett
nímandot az
irodalomban?
De nem róla van szó.
Te nagylelkű!
Gaállal is összeveszekedtél.
Nem viselted el soha a zablát.
Fegyelmezhetetlen.
Te nagy érzelmes.
Nagy érzékeny.
Nagy gyermek máig s mindhalálig.
Valóban a szent tömeg fájdalmainak
megszenvedője.
Igazság könyörtelen szenvedélyese.
Különben mindannyian e képen nagy
érzelmesek.
Nagy meghatódók.
Gyengédek.
Kitagadottak és önkitagadók még.
S éppen attól meghatottan, hogy így
együtt vagyunk.
Ünnepélyesen.
A melegítő kályha és az öreg körül.
Akinek volt, a szép ruháját vette fel
fényképezkedésre.
A sápadt és vérszegény Kohn Jenő volt a
fotografus.
Ő-titkár úr.
Ő-gépírókisasszony.
Ő-kifutófiú.
Ő-nem-látható a képen.
Mert évtizeddel később füstre ment a
lágerben.
Úgy lehet, hazakerült?
Ő velünk szemben állvást van a képen.
Ő is meghatottan.
Lencséjével éppen megcéloz négyünket meg
a kályhát.
A szentimentális ünnep csupán egy
kattanásnyit tartott.
Tizedmásodperc-színjátékban mindenki a
tulajdon
arcával.
A tulajdon szerepében.
Mi tagadtuk volna a személyiséget?
A személyességet?
Valaki hiányzott.
Az ötödik.
Nagy István.
A kép hátlapja mögé rejtőzködött.
A Kerekdombra bizonyára.
A félhatodik bedugja kassákosan hegyes
kalapját az
ajtórésen.
Tamási.
Az egészhatodik is jön.
Salamon Ernő.
A hetedik útban felénk.
Kovács Katona Jenő.
Aztán a nyolcadik.
Kahána Mózes.
Visszajött Moszkovából.
Ott vannak velünk a képen mégiscsak.
Nézem, nézem a fényképünket.
Többen vagyunk rajta, mint a láthatók.
Aztán jött a kilencedik író.
A tizedik.
A tizenegyedik.
Stb.
Mert itt csak az írókat emlegetem.
Jöttek mások is.
Jöttek mások is.
Kritikusok.
Tudósok.
Jöttek.
Mentek.
Az a fénykép ez utolsó másfél
évtizedünkben bejárta az
irodalomtörténet haloványabb oldalait.
Nem éppen mindegyikét.
Kommentálták így is: íme, a gonoszak.
Pedig a lemezen nem heten voltunk.
Rendhagyó gonoszok.
Valóban elhagytunk egy rendet.
A Negyedik Rendért.
Négyen, meg a láthatatlan fényképész és a
többiek.
Igazuk van szidalmazóiknak.
Gonoszok.
S ha valóban haramiák voltunk?
Te voltál a Sobri Jóska.
Nézlek.
Hallom
ólomgombvégű-szemkiverő-gigát-összeszorító
karikás ostorod erdei csattogását.
Látom pandúrok ferdeszájú kávéházi
mosolyát.
És egy édes-huncut mosolyt.
A Tamási Áronét.
Ahogy testvérsorait rója az akkori Petőfi
Sándor utcában.
Borsostokány-ebéd után Demeterről.
Ki Ábelnek előtte költözködött alá
nyugati hegyeinkből
irodalmunkba.
Fészket rakni a keleti hegyeinkből
lejövendőnek.
Írt aztán Fülöpről is Áron testvér.
De ezek a Tamási-lapok kimaradtak az ő
híveinek
emlékezetiből.
Könyveiből.
S velük Te is.
Tehátlag: ma nincsen rezesbanda.
Handabanda.
Csoportkép körülötted nincs.
Bankett nyet.
Butykos nem jár körbe.
Felköszöntők nem pántlikáznak.
Dalkar sincsen.
Sem kardal.
Hódolók küldöttsége nem járul elébed
tövig ihletődten.
Bankett nyet.
Csend van.
Még csak szülőfölded se sehol.
Legalábbis 74-es irodalmi évkönyvünk
szerint nem.
Nem szerepelsz köztünk.
Hejdenagyírók között, akik vagyogatunk.
Ragyogatunk.
Csend van.
Mindennap van.
Erdély hegyei nem ájulnak elébed.
Fenyői sem.
Felhők nem zokognak.
Villámok nem dörögnek görögösen.
Fehér fátylas szűzikék nem vizelik össze
magukat
kéjjel-féltükben Sobri Jóskától.
Angyalkák sem repkednek borzas főd
környül, rokokó
virágkoszorúcskákkal koronázván
költőkobakod.
Neked ne lett volna szülőfölded?
Magyar író.
Forradalmár író.
Hogyha halállágerbe zártak, nem jár Neked
a szülőföld
joga?
Még csak meghótt szegények sem emlékeznek
Reád a
föld alatt.
Rög alatt a pálma.
Szavaidtól feledhetetlen újságlapok is
felejtés lakatja alá
altatva.
Fölkapja fejét egy-két mutatóba maradt
régi irkász.
Talán-író.
Az irodalom vaja után maradtan a
köpülőben disznyót
hizlalni.
Meg kopasz csontvázként az öreg Grósz
zsidó.
Akit mégis elvittek a fenék.
Minthogy az áldott méhű Szabina
Demeterhez pártolt.
A lázadáshoz.
No meg immár örök álmot alvó botrányaid.
Emlékezetes inas inas-káromkodásaid.
A köddel-nappal szertefoszlottak.
Bevert ablakok.
Bevert szalontükrök csörömpölése.
Felborított szerkesztőségi íróasztal.
Falhoz vágott kalamáris.
Luthernek még a megcélzott ördög se rótta
fel.
Nem voltál Te Luther.
De az írás Huttenje igenis.
Bocskay büszke lett volna rád.
„Hit és lelkiismeret szabadsága.”
Ezt olvastam mostanság a genfi
emlékművön.
Szakállas-nagybajszú Bocskay
szemével-szájával éppen
egy vonalban.
Domború rézbetűkkel deákul felírva.
Fene dühös veszekedéseid.
Ki is tudná még: milyen is volt akkoriban
egy dühös író.
Mai európai szóval „nonkonformista”.
Manipulálhatatlan.Egy Sobri Jóska a
literatúrában.
A megzabolázhatatlan.
Istentelen.
Az voltál-maradtál.
Ma nyugdíjas haramia a meleg kemence
padkáján.
Rád jött a tél.
Nagyvilágszerte farkasok az Új pásztor
oldalairól.
S Demeterek.
Legalább puha-é balhás subád?
Amin feküszöl.
Micsoda skandalumok emlékei öblös
horkolásodban.
Mert hiszen: jó alvó maradtál.
Vén haramia a meleg kemence padkáján.
Tán kihűlt a kemence is.
Elvékonyodott aluvásod is.
Te csupa szív.
A piculátlanok orvosa.
Héják, sasok rémisztgetője.
Vaddisznók, farkasok, pandúrok
megkergetője.
Ócska flintáddal.
Expresszionista fustélyoddal.
Micsoda érzékeny szív.
Jól dübög-e még?
Megalázottak befogadója a Te szíved.
Dicsér és szeret Méliusz.
Alighanem még néhány zsivány is.
Legalább ő bizonyosan.
Másik vén szegénylegény.
Melletted csupán skandalum-inas.
Haramia-tanítvány.
Mi a frászt akar furton-furt ő is az épp
30 éve
megégetett zsidókkal?
Sobri Jóska!
Csakhogy hazajöttél a kényelmetlenebb
kemencék alól.
Dicsérlek?
Pirulsz?
Fészkelődsz?
Melyik kupec nem dicséri a tulajdon
lovát?
Ha már pénzzé kell tenni vásárban.
Nem adlak el.
Mi nem kupeckedtünk az irodalomban.
Nem is fogunk.
Nem fogni persze nincs már sok időnk.
Szoknyák után kapkodni se.
Arról az íróképről is ketten maradtunk
csupán.
Meg Nagy István még.
Talán még a Kohn-fényképész.
Ha el nem égett.
Elmentek mind a többiek.
A képen nem láthatók is.
A félhatodik.
Vagy elmenesztették őket.
A hatodikat.
A hetediket.
Éppen most ment el a nyolcadik.
És ki a népi író?
Ha nem Te, Sobri Jóska?
A zúzmaráját!
A szűzmáriáját!
Avagy más nép a Te néped, Sobri Jóskám a
fotográfián?
A Te szegények-néped más nép?
Nézem a képtelen képet.
Hát igazán nem kupeckedtünk.
Hanem provokáltunk.
Bűn volt egy rendet felöklelni?
Arcul köpni?
Nem voltunk mi nemzeti stricik.
Másféle kitartottak sem.
Kétarcúak sem voltunk soha.
Nem is vagyunk.
Nem is leszünk.
Kellünk-e még?
Kinek kellünk?
Hol az a 300-400 oldal?
Az a Remek?
A talán négy-ötezerből?
Amit összefirkáltál?
Elég sok rosszat is dühödben.
Szíved jóságában.
Türelmetlenségedben.
Rendetlen írásoddal.
Mert a zsivány mindig hajszolt.
Hajszálon lóg az a vacak élete.
Hajkurászott voltál Te.
Amióta anyád megcsinált.
Száguldó.
Vakmerő.
Kölök.
Meggondolatlan.
Nincs annyi rossz, amennyit fejedre ne
olvashatnék.
Te csupaszív.
Te agresszív.
Te hűséges az Igazsághoz.
Sebtiben írtakkal a Remeket
elbarikádozó-elfeledő-ködbe-elrejtő.
Hogy csak azt lássák.
A kiáltványt.
Ne téged.
Sobri Jóska bokrok alatt hált.
Sűrű, áthatolhatatlan rengetegben.
Ködködmönben.
Éjszurokban.
Pisztollyal lövöldöző.
Petárdapattogtató.
Szavakkal bicskázó.
Szókimondó.
Bolond.
Szilaj.
Zsivány.
Zsidó.
Magyar.
Pogány, Te!
A történelem elkötött lova neked sose
volt elég gyors.
A szegények testén a seb neked sose
hegedt elég szaporán.
A szó sosem rohant tollad alatt eléggé
sebesen.
A mondat sem ócska írógépeden.
Az ilyen ember csak egyre-másra a bokáját
ütheti meg.
Csak lesántulhat az ilyen író.
De azt a szikáran átpoétizált-meredt
derekú 300-400
oldalt pányvával sem lehet kirántani a
nyeregből.
Nem csekély dolog az efféle.
300-400 oldal az irodalomban.
Egy ilyen Sobri Jóska.
Egy realista irodalomban.
Egy ilyen kisokos irodalomban.
Egy ilyen legokosabb literatúrában.
A végirodalomban.
Messiás-kántálásban.
Boldogok a lelki szegények.
Akik tízezer oldal remekművet írtak.
És pendelyes korukban a terítetlen
konyhaasztal körül
kergette őket a mamájuk.
Sodrófával.
Ciroksöprűvel.
Ha nem voltak már akkor klasszikusok.
Gyorsan meg lehet ám szokni a klasszikusságot.
Csak valóban annak kell lenni.
Vagy gügyének.
Fürgének.
Ügyesnek.
Jól barátkozni.
Te nem vagy gügye.
Magát-illegető-illeszkedő-törleszkedő
seggét riszáló se.
Fürgének sem éppen ügyes.
Barátkozó sem.
Hanem haramia.
Összeférhetetlen minden trógerséggel.
Magányos vad.
Baráttalan meglehetősen.
Barátságtalan.
Csupaszív, Te.
Minden nagy könyvünk felkelés a praktikus
okosság
ellen.
A Te egyetlen, összefoglalólag még meg
nem jelent
egyetlen és teljes nagy könyved is az
esztelen merésé.
Az a 300-400 lap.
Sobri Jóska.
Van egy gyanúm.
Te valamely erdőalji csárdában
Csokonaival is
poharazgattál.
Aztán végigkopogtattad a kiálló bordáit.
Szívére nyomtad sztetoszkópodat.
De előbb jól meglehelted.
Tenyeredben melegítetted.
Nehogy megfázzon a hektikás költő.
Vele se vesztél össze.
Pedig elég könyörgő levelet írt szegény.
Hiába.
Méltóságos-kegyelmes gróf urakhoz.
Te nem.
Soha.
Arcul bántalak, András.
Csokonai is elvétett elég verset.
Ahhoz képest, amilyen tüneményesen írt.
A kenyér- s fedélkolduló versezeteit.
Csak Sinkó Ervin merte róla megírni.
S hogy miért.
Csodálatos Csokonai-könyvében.
Egyszer Te is megírtad.
Nem a kéregető episztolát.
A mosakodót.
Csokonai is meg Te is hittétek: ez a
helyes.
Az Új pásztor 1956-os kiadása előtti
előszavad
említésével rontom kedved.
Ünneped rombolom.
De hát én szűz vagyok-é?
Avagy Grál lovag?
Afféle piszkosságot én magam is
elkövettem nem egyet.
Nálunknál ki volt manipulálhatóbb?
Mondd, Te manipulálhatatlan!
Leszálltál fújtató ménedről, Sobri Jóska.
És megkövetted a füvek közt sündörgő
űrrealizmust.
Mondván: Te biza eltévedtél a
naturalizmusban.
Meg kifelejtetted a vezetőszerepet.
De az istenért, Te Sobri Jóskám!
Haramiatársam.
Dagadt bokájú.
Karikás-ostoros a szíjszál végin
ólomgombokkal.
Elvetetted meg kiradíroztad saját szép
magyar paraszti
szavaidat.
A szerelem és a lázadó és a büntető
káromkodás magyari
szavait.
Kiherélted a legszebb ösztöniséget.
Penitenciát járva.
Hogy ez naturalizmus.
Holott a Te kelet-európai hegyi embereid
„naturalistául”
egy antropológiai erdőben ébrednek a
szóra.
Egy élő valóságban.
Egy művészi valóságban.
Mi realistább?
Mint tükörben beszélni?
Amikor tükrünk az éggömb.
Szét kellene vernünk az
indiai-prekolumbiánus-kínai-japán-perzsa-görög-római
művészetben a testi szerelem jeleit?
Brâncuşi-nál a szerelemnek a népiig
redukált jelét?
Amik képben és szoborban élnek a
mozdulatokkal.
Amiket a te erdei embereid a tulajdon
valóságos
szavaikként ejtenek ki.
Ebben az évszázadban.
Mert nekik még semmi emberi nem idegen.
Akárcsak neked, az újrateremtőnek nem.
A mi kedves Rózánk tíz évig
főzött-takarított-mosott
ránk.
Amikor megmutatta nekünk pár hetes
Ibikéjét.
Kibontotta a patyolatfehér pólyából.
Ott feküdt mezítlenül Ibike és sírt.
A kicsi Rózácska szeme megharmatosodott.
Melle buggyanásig tele tejjel.
Boldog mosoly.
Odabökött repedt begyű mutatóujjával a
leányka
ágyékára.
„Nézze meg, Anna néni.
Nézze meg, Méliusz úr.
Milyen szép p...ja van.”
Ez 1967-ben mondatott.
Tiszta lelki ártatlanságban.
A líra micsoda pillanata!
Elragadtatás.
Zsoltár egy mondatban a leendő
fiziológiai nőhöz.
Akiben tovább él majd a teremtés.
Az emberi nem.
És az anyai szó.
Álszemérem nélkül.
Mi is a szemérem?
Avagy hogyan káromkodunk mi naponta?
Az Új pásztor nemcsak a születő
forradalom
regénye.
Egy antropológiai állapoté is.
Amely a szóban érhető tetten.
Hegyi gondolatok.
Hegyi lázadás.
Hegyi szavak.
Istenhátamögöttiség.
Időmögöttiség.
Fügefalevél-mögöttiség.
Egy társadalmi rend fonnyadt
műfügefa-leveleit tépted
szét.
Tapostad a kelet-európai úri világ sarába.
Vágtad a szemébe.
Durva hegyi kezekkel.
A Demeter disznópásztor kezével.
Miközben Demeterben a forradalomra nyílt
ki az emberi
értelem.
Egyszeri egyetlen könyv.
Mely új olvasatot kíván.
Valóban.
A Te forradalmi könyved irodalmi
feltámasztása a
strukturalista olvasatra vár.
Mert csak nekije nincs még.
A szociológiait tudjuk.
Többféle is vagyon belőle.
Még hogy hiányzik az Új pásztor
lázadásából a
vezető erő?
Azaz, ha könyved 1918-19 küszöbén
történik, isten s
történelem háta mögötti hegyekben?
Azaz, ha félfeudális
parasztok-disznópásztorok-erdőlők-cselédek között?
Ha.
Akkor miért nem 1950 tanrendje és
iskolakönyvi
zsargonja szerint?
Holott.
Holott megírod.
Azt, hogy a forradalom kipréselője: a
gondolat
felcsiholója: a munkaerő barbár
kifosztása.
Ott, ahol már nincs mit veszteni.
Csak a tetvet.
A rongyot.
Meg az éhséget.
Amit Marx már 1848-ban tudott.
Csak 1950 táján mindentavilágontudó
tanmesemesélők
nem.
Hogy Kelet-Európáról van szó.
Hogy Demeter Hutten lángolásával
prédikálja: csak
minden érdekelt összefogásával.
Aki külön harcol falatjáért: elvész.
A kirekesztő elvész.
A kiátkozó elvész.
Az Új pásztor írása közben fogalmazod meg
előre a
Népfront-gondolatot.
Alulról.
1930-ban súgsz már a spanyol
köztársaságiaknak.
Nekünk 1944-45-ben.
De 45-46-ban nem közénk jöttél.
Nem írók közé.
Móc parasztok közé inkább a
halál-lágerekből.
Háború sebeit gyógyítani.
Kevesebb volt az orvos, mint az író.
A biblia s a próféták szavai.
Károli Gáspár hangja sétálgat kurta
soraid között.
Szerémségi Tamás-és-Bálinté.
Sobri Jóska?
Egy huszita prédikátor.
Egy kelet-európai igaz iskolakönyv
forradalomra.
Ha kell valakinek.
De ez már nem „irodalom” ügye.
Az „irodalomnak” nem is kell.
Milyen irodalomnak?
Amelyik kondérból kanalazza a
„realizmust”?
Meg a „strukturalizmust”?
Meg az „esztétikát”?
Pedig realizmus ez az igaz iskolakönyv.
Persze „más” realizmus.
Avantgarde-ságában éppen.
Struktúra.
De más.
Meg esztétikum.
De más.
Az is rossz írás, Sobri Jóska.
Amelyikben kanosszát jársz.
Persze, tudom.
Hitted.
Jártam én is kanosszát.
Én is hittem.
Azért bántalak arcul Téged.
Veled magamat.
Hogy ha még van pár napunk, pár évünk,
addig se
felejtsük el.
Kanosszát egyebekért kell járnunk.
Balekok.
Nem a hit.
Az értelem.
Az értelmesség.
Az ésszerűség.
Az igaz a valóban.
Egy hallatlan irodalmi tűzijátékot te
indítottál fel.
Megannyi tűzgomolyagot.
Az Új pásztor után jött mind.
Az Ábel a rengetegben.
A Sánta farsang.
A Hat nap és a hetedik.
A Korom és korona.
A Nehéz kenyér.
Az Anyám könnyű álmot ígér.
Mindenik más tűzű.
Más szavú.
Más eszű.
Más szenvedésű.
Más lázadású.
Mindegyikben benne vagy.
Anyanyelvünkben egyetlen folyam.
Ellenállhatatlan sodrás.
Gyönyörű.
Te
csak egy magyar népkönyvet írtál.
De Te nem vagy népi író?
S mert nem az vagy?
Író sem vagy.
Csak haramia.
Ottfeledten a kemence meleg padkáján.
Demeter disznópásztor csimbókos subáján.
Irodalmunk fenegyereke.
Kellemetlenje.
Húsvét éfelének fel nem támadója.
Irodalomtörténeti pokolbugyor.
Régiség.
Múzeumi darab.
Vén csont.
Csillag csillagaink között duzzogván.
Ha még élsz, egyen meg a fene.
És isten éltessen.
Sokáig.
Az élve feltámadásig.
S hogy el ne feledjem.
Mind a nyelvemen volt.
Az Új pásztor s mindazok az oldalak.
Az én képzeletem szerintiek
egybekerekítve
Szilágyi András könyvében.
Az a 300-400 oldal.
A mű.
A szeretet könyve.
A szeretet perzselő ostorcsípése.
Sebe.
Gyulladása.
Üszke.
Hát csak szeretetre nem lenne szükségünk?
Kenyér, sajt, hús, gyümölcs és friss
kútvíz mellé csak
szeretet nem?
Te is akkor káromkodtál.
Amikor a szeretet hiánya
elviselhetetlenné vált.
Akkor vertél be ablakot.
S vertél ki szemeket.
Te szeretet-éhes.
Szeretet-falánk.
Szeretet-betelhetetlen.
Szeretet-veszett.
Te ember.
Te író.
Azt hiszem, néha Bogár Imre, Rózsa
Sándor, Sobri Jóska
is sírt magában.
Úgy jöttem én vissza a halálból és messzi
országokból.
Mint akinek még ezeket elmondani a dolga.
Amikor betoppant hozzám Huszár Sándor.
Írj Szilágyi Andrásról - mondá.
Lám, szeretnek Téged.
El nem feledtek.
S végre megint írtam.
Írkáltam-firkáltam.
Milyen régen nem írtam egy sort sem.
Csak leveleket.
Ez
is csak levél.
Komám.
Nem literatúra.
Nem litánia.
Mondhatnám, tehát magánügy.
Szigorúan bizalmas.
Nehogy magára vegye, akinek nem gubája.
Közben elmaradtak évek-életek?
Sose halunk meg.
Nem az ünnepléstől él az ember.
Az író sem.
Már aki íróember.
S hogy ezt se feledjem.
Rám hagyta Gaál, Korvin és e közképünkön
nem
láthatók is: köszöntselek fel mindnyájunk
nevében.
Nemrég kiabáltunk át egymásnak a
kerítésen.
Amikor egyik lábam itt s a másik ott.
A halottak birodalmában.
Tamási bedugta hegyes Kassák-kalapját a
sövénykapu
résén.
Odakívülről mondta fémes-magas hangján:
Ha nincsen
pezsgő, az se baj!
Feketekávé
legyen.
Egyedem, begyedem, tengertánc.
Sobri Jóska mit kívánsz?
Nem kívánok egyebet...
Ugye, jól hallom?
Szeretetet.
Meghiszem azt.
Még mit nem?
A haramiának?
Sobri Jóskának tán?
Férfimulatság volt életünk?
Jól mulattunk.
Majd a pokolban még duhajabban.
Sobri Jóska azon az ócska fotográfián!
A nemjóját!
A keserves mindenségit!
A keserves mindenségit!
A keserves mindenségit!
A keserves mindenségit!
A végtelenségig...
Méliusz József: Kávéház nélkül.
Kriterion, Bukarest, 1977.
(Forrás:
Budapesti Negyed 15. – 1997/1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése