Rembrandt festménye
Mit látok!... ki ez az ágról szakadt ember?
Nadrágja csak kissé ér a térdén alol,
Összevert kalapján szellő jár keresztül
S dereka az évek terhétől meghajol.
Be van nőve arcza tövises szakállal,
Nagy bajusza alá rejtőzik el szája,
És ha jól megnézem, a szakáll és bajusz
Nagyon is sürűn van fehérrel tarkázva.
Megismerlek immár régi jó nevelőm:
Hát ilyen galádul bánt a sors te veled?
Jer, borulj keblemre egész utcza előtt,
Hisz tanitványodat, fiadat öleled!
Hisz én vagyok a kit egykor ugy szerettél,
Bár vannak olyanok, kik tán megvetnének,
De előttem most is az vagy a ki voltál:
Sok által nem ismert gyémánt – nemes lélek!
Eszembe jut ismét szép gyermekvilágom:
Mint hatottak én rám ajkad oktatási…
Azt mondtad, hogy csak a sziv legyen vezérem
S biztos lesz a pálya, jőjjön aztán bármi!
Azt mondtad, hogy midőn csalódik az ember,
Magában hordja már a szép öntudatot;
Az öntudat pedig oly paizs, a melyet
Ketté nem tör a sors, habár rá is csapott.
Elvezettél aztán, folyvást lelkesitve,
Igazság, tudomány fényes templomába;
Onnan a költészet ligetébe mentünk,
Hol velünk Homerust egy világ csodálta.
Együtt bámultuk a raphaeli képet,
Együtt hallgattuk meg Beethoven zenéjét:
Oh! mit csak a szellem fönségeset nyujthat,
Velem együtt akkor te is mind átérzéd.
Beszélj kérlek, beszélj, emelj fel magadhoz,
Mondd el sorba megint régi elveidet,
Mondd, hogy a veszélynek magasztos lelkeken
Hatalma megtörik, hatalma nem lehet.
Mért néma ajakad? midőn egy szebb kornak
Napjain emlékem oly kéjjel andalog…
Megszólal nevelőm keserü mosolylyal:
Kedves barátom, én nagyon éhes vagyok!
Forrás: Balogh Zoltán
költeményei - Méltóságos Özvegy gróf
Batthyányi Lajosné, született gróf Zichy Antónia ő nagyságának, az édes haza
legérdemdúsabb leányának mély hódolattal ajánlja szerző - Sommer Lipót könyvnyomdájában
Bécs, 1863.
