A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tersánszky J. Jenő 1888-1969. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tersánszky J. Jenő 1888-1969. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. jún. 16.

Terszánszky J. Jenő: A pecsét

Budapest ostroma javában folyt. Minden élet a föld alatt zajlott már. A rettegés, a mocsok, az ínség együttes és külön-külön is jelentkező rémei uralták a kedélyeket.

Ilike, az édes, tizennyolc éves, újsütetűleg érettségizett Ilike ott ül a budai nagy bérház óvóhelyének gádorában, és keservesen zokog.

Mindenki, aki csak látja őt, meg van győződve, hogy az általános környülállás valamelyik borzalmából jutott ki neki is. Vagy gyász, vagy kár, vagy elhurcolás, vagy… Hát választék volt ezekből a csapásokból.

Ámde aki odament és érdeklődött Ilikétől a bánata okáról, az kissé csalódottan, vagy éppen megrökönyödve vonult el.

Hát mi történt tulajdonképp vele?

Ilike ma reggel az óvóhelyről fölment harmadik emeleti, jól bezárt lakásukba.

És ott romok és pusztulás fogadta?

Nem!

Hanem talán vad alakok vettek erőszakos szállást maguknak a lakásban, és összeforgatták, bemocskolták, kifosztották?

Nem!

Hát akkor talán Ilikét érte valami? Rossz értesítés várta ott? Levél, cédula?… Micsoda esett hát vele?

Az utóbbi két eset mindketteje.

Ilike fölment a lakásba. A ház nagy. Alig kapott még egy-két kisebb aknát. Meg se kottyant a födelén, falán. A harmadik emeleten sok holmit hagytak, azaz sok maradt még ott olyan holmi, amit nem tudtak vagy nem akartak begyömöszölni az óvóhelyre cipelt csomagokba, bőröndökbe.

Ilyen holmi volt az Ilike hosszú, művésznőiesen szabott, világos színű, őszi-tavaszi kabátja. Ezt Ilike meg is találta sértetlen, vasalatlan, vállfán, szépen lógva a sifonérban. Rögtön fölpróbálta, és magán is hagyta.

Ez lett a veszte. Nem Ilikének. Csak a kabátnak.

Ugyanis a spejzban, a legfölső polcon Ilike talált egy befőttes üveget. Az üveg félig tele volt drága kinccsel. Azaz: folyékony, sárga libazsírral.

Mennyit keresték ezt, amikor lecipekedtek az óvóhelyre!

Ilike elfeledkezett mindenről. Mohón kapta le a befőttes üveget a polcról.

De hokedlin állott, és a hokedli megbillent alatta. A síkos üveg megcsúszott a marka között, és totty! A spejz kőpadlatán zúzódott szét az üveg, és ott fröcskölt, folyt szét a drága libazsír.

Ez lett volna a kisebbik baj. De hát a libazsír zöme odaömlött az Ilike gyönyörű kabátjára.

Borzalom! A keble alatt egy óriási zsírfolt a kabáton. A hasa táján egy még óriásibb libazsír-mocsár. A kabát szegélyénél is egy tetemes harántcsík a zsírból… Borzalom!

Na, és a cédula, amit Ilike az ajtójuk kulcslyukában lelt összesodorva?

Rajta nagy betűkkel következő sorok díszelegtek:

Temetőben ugyanott, fél négyre. Akkor pont odatűz a nap, és már nemigen jön sok repcsi bombával. Film van elég.

Cs. Dénes.

A színhely, a temető, valóban a gyász helye. De hát a találka sokkalta vidámabb természetű ügyben arranzsálódott.

Cs. Dénes fotós. Sőt filmes is volt. Amorozónak vagy jövendőbelinek gyönge eset. Göthös is, meg púpos is. Ha szerelemről volna szó, ez csakis egyoldalú érzelem a Cs. Dénes részéről, kettejük közt.

Mellékgondolatai bizonyára voltak Dénesnek, a fotósnak, amikor fölajánlotta, hogy ingyen ajándékba készít Ilikéről egy remek, nagy, teljes figurájú képet. Ám amikor első ízben találkoztak, a Dénes gépében mind össze egy lemez volt, és azt is elrontotta. Vagy csak füllentette ezt? Azért, hogy második találkozásra is kénytelenítse Ilikét? Oly mindegy!

Ilikének is megvoltak a maga mellékgondolatai. A teljes figurájú képét Martonek Rezső egyetemi hallgatónak és önkéntes káplárnak szánta, aki a háztömb egyik remek búvóhelyén settengett álnéven és álminőségben. De naponta látták egymást Ilikével a legkülönbözőbb és leglehetetlenebb helyeken.

 

Ilike már meg is ígérte a teljes figurájú képet Rezsőnek. Sőt Rezső előre elhozta cserébe a maga képmását, a hátán: Emlékbe, Rezső dedikációval.

Most aztán a teljes figurájú képben, igenis, óriásilag fontos szerepe volt az Ilike világos, őszi-tavaszi, művésznőies szabású kabátjának.

Hölgyek varázslatnak sem, hipnózisnak sem, semminek sem tulajdonítanak nagyobb jelentőséget, mint annak a ruhadarabnak, amiről mindenki azt állítja, hogy az ennivalóan, ellenállhatatlan fest rajtuk.

Ennek a kabátnak pedig példátlan sikere volt Ilikén. A családban, ismerősi, baráti körben, idegeneknél csupa sikert hozott neki. Az utcán, autóbuszban, villamosban mindig megnézték…. Több ismeretlen hölgy érdeklődött Ilikénél: honnan a kabát szövete, és ki szabta? Ezren fordultak utána!

Hát lehet-e teljes figurájú képhez más ruhadarabban odaállani? Pláne havas, lombtalan fás háttérrel? Vegye talán magára nyiszlett, közönséges téli felsőjét vagy szőrehíjas félbundáját erre az alkalomra?

Lehetetlen!

Ilike már megvívta sikertelen keserű küzdelmét a foltokkal. Összes benzinkészletét eldörzsölte már a kabátra. Hasztalan!

Most itt zokog, vigasztalhatatlan, az óvóhely szűk, dohos, homályos lépcsőgádorában Ilike.

Odakünn pedig, a verőfényes téli délelőtt egén, megkezdődött a gépmadarak húzása.

Borzalmas vijjogásuk, ahogy aláereszkednek pusztító bombáikkal, majd rá a robbanások, megdermesztik a vért. Minden szemből a rémület sugárzik. Minden szív kínzó szorongásban ver.

Az óriási bérhodályt alapjától a csúcsáig rázzák meg az egyre közeledő robbanások. A legbátrabb, legkíváncsibb házbeliek sem tolonganak már az óvóhely gádorában. Lenn kuksolnak mentül mélyebben. A parancsnoknak nem kell erélyeskednie, hogy lezavarja őket. Maga is lehúzódott.

Ilike az egyetlen a házban, aki teljességgel érzéketlen a rémségek iránt. A kabátja foltjai tartják most is guzsban agyát, érzékeit. Oly emésztő kín ez számára, hogy határozottan, tudatosan gondolja néha egy-egy közeli dörrenésre, rázkódásra: bárcsak őt, a házat, az egész világot zúzná össze ez a vész!

Ott kucorog továbbra is a lépcsőgádor kiszögellése mögött, egy széken, moccanástalan. Merően, vadul, fájdalmasan, komoran bámulja annak a gyönge fénycsíknak játékát, amit a bejárat nyomorú lámpája vet a mocskos téglapadlatra. A lámpa fénye megrebbenik a légvonattól, és reszket, mintha az ideszorult kétségbeesett lelkeket jelképezné.

A kabát ott lóg a szék karfáján.

De most valaki nem lentről, az óvóhelyről, hanem a kapuból csoszog aláfelé. Aztán újabb botorkálók a nyomában.

Csoszogjanak! Mit törődik vele Ilike!

Négy katona keres ideiglenes menedéket útjában a ház óvóhelyén. Mert jelen pillanatban a repülőgépek egészen alászállva, közelről gépágyúzzák és fegyverezik az utcát.

A katonákkal egy civil is leszaladt. Ez a házbeli öreg kereskedő:

– Mi az? Maga itt ül, Ilike? Miért nem jön le? Jöjjön! Nem tanácsos itt maradni. Ha a kapuba csap bele az akna, a légnyomás halálos veszedelem ebben a lépcsőgádorban.

– Nem érdekel! Hagyjon, kérem!

– Mi baja? Talán nincsenek lenn az öregek? Őket várja itt? Ezzel nem segít rajtuk. Jöjjön le!

– Hagyjon! Lenn vannak! Nem bírok most lenn ülni, és hallgatni a csiricsárét.

– Ideges! Ki nem az? Ha, hogy csattog ez az átkozott lövedék!… Nem segíthetek, ha valami külön baj érte magácskát?

– Esetleg!

– Nos?

– Nem tud valami vegyszert, ami kiveszi a gyapjúszövetből a libazsírt?

A kereskedő kicsikét tátog. Pecséttisztítás legyen a legfontosabb dolga valakinek ebben a poklok farsangjában? De szakmabeli nyugalommal így válaszol:

– Van még tán három tégely a lakásomon. Az biztos és kitűnő foltpucoló. Én is azt használom. Gyöngén forrósított vasalóval az éves zsírt is kivonja akármilyen szövetből. De ez a gondja most magácskának?

Ilike egyszerre kicserélődött.

– Adjon nekem ebből a szerből, az Isten megáldja. De most kell, azonnal, míg végleg bele nem veszi magát a kabátba a folt. Próbáltam benzinnel… Jöjjön! Adjon!

– De hát az istenért, csak ráér ezzel a pecséttisztítással, amíg legalább csöndesedik ez a szörnyűség. Nem hallja?

– Hát az udvaron átszaladunk egy pillanat alatt. A földszintig nem hat a bomba. És most távolabb robban már.

– De új gépek jönnek, hallgassa csak!

– Gyöjjön! Ne tanakodjunk! Ne gyáváskodjék férfi létére…

A tompa zúgás az égen, az iménti sűrű éles vijjogás és csattogás helyett, azt jelenti, hogy kilences rajokban, óriási bombavető szörnyek húznak a légben.

Az öreg szatócs és Ilike már a ház udvarán iszkolnak át. Már el is érték a lakást. Ez a szatócsüzlet kiegészítő része az udvar sarkában.

Viszonylagos csönd van. A fenyegető égi zúgás is tovahalkult. Az első bombavető-raj másutt pottyantotta le terhét, nem a környéken. Messze-messze dördülnek süketen, hosszan a bombák.

Behatoltak a lakásba, és munkába veszik a kabátot. Holmi pernyetűz elég a kabát vasalójának meglangyosítására. Dolgoznak ketten, nagy sebbel-lobbal, az öreg szatócs és Ilike.

Az eredmény? Megujjongatóan remek. A csodaszer kiszívta a zsírfoltokat egytől egyig. A világos szövet megint olyan ragyogó, mint egy holdas éjjel a rónán.

Ilike éppen ugrál, tapsol örömében, és nagy cvikipuszit nyom a szatócs borostás képére.

Ebben a pillanatban…

A nehéz bombavetők újabb raja zúg förtelmesen, fenyegetően. Borzalmas süvöltések hasítanak a légbe. A föld szinte hideglelősen rázkódik, reng…

Jajj! Rettenet!… A szoba szinte fölszökken. A falak szinte összehúzódnak, mint a harmonika. A malter zuhog róluk. Ilike száradni, szellőzni akasztott kabátja lengeni kezd hintamódra a szobán áthúzott telefondróton… Az egész ház gerendázata egyetlen huzamos recsegés… Aztán fültépő robaj, földindulás… Ing a padló…

A rég kitört szobaablakokon porfelleg dűl be… Rá csönd… Szünet…

Félig aléltan, félig fulladtan kecmereg elő Ilike és öreg gavallérja a szobából az udvarra, és ott bámulnak riadtan, az első emeleti erkély alól, ki az utcára.

Az épület homlokzata eltűnt. Kapustul szörnyűséges törmelékhalommá vált kétharmadában. A megmaradt rész szobái, mint a gyerekjáték-szobák, egy oldalukon nyitva tátonganak a levegőbe…

Ilikét megmentette a kabát. Talán hálából, hogy ő viszont a kabátot mentette meg. Ez letagadhatatlan tény.

A találkára a fényképezőgép elé ugyan aznap nem juthatott el a művésznős, tiszta kabátban Ilike. Mivel romot hordott és lapátolt az óvóhely bejárata elől. Aztán pedig első segélyben részesített sérülteket.

Volt bizony elég. Az óvóhelynek egyik részét érte a robbanás. Sok lakót megsebesített, többet megölt a légnyomás. Többen megfulladtak a belső odúkban.

Szerencsére Ilike szüleit nem érte baj, az ijedtségen kívül. Sem szívszerelmét.

De hát mindez érdektelen eseménysorozat már itt.

Tény, hogy Ilike kabátja csodát tett, azon felül a varázshatalmon felül is, amit föltételez róla ő és az Ilikék, Rózsikák, Ibolykák… megszámlálhatatlan serege. És ha a régi irodalmi módszer mintájára tanulságnak kellene biggyesztődnie a történet végére, hát ez bizton az lehetne itt, hogy: semmiség egy világromlás is ahhoz, hogy az Ilikék sok bájos tévhitét megmásítsa, vagy éppenséggel megsemmisítse… Ne is tegye!

(1946)

Forrás: Pesti Kalendárium 1947.

 

2016. nov. 1.

Féja Géza: Kakuk Marci a zendülők között 1934. (könyvismertetés)





A Nyugat-nemzedéknek Tersánszky egyik legjelentékenyebb elbeszélője. Móricz, Szabó Dezső, Kaffka Margit és Tersánszky azok, akik állani fogják az időt s akikből örök dolgokat válogathatunk majd. Ám Tersánszkynak jutott közülük a legmostohább irodalmi pálya. Első könyve, a „Kísérletek, Ifjúság” novellás könyv volt s már akkor egészen eredeti elbeszélő tehetség jelentkezett benne. Azután ő írta a legjobb háborús regényt: „Viszontlátásra drága” s később érettebb, gazdagabb rokonát: a „Margarétás dal”-t. Mindjárt a háború után a „Két zöld ász”-szal jelentkezett, ebben a könyvben egész írói lénye már szinte klasszikus tisztaságban ragyog. Alig vették észre, éppen úgy a „Rossz szomszédok” sem kapott különösebb figyelmet, a „Havasi selyemfiú” elsikkadt, egy kiváló háborús regénye kéziratban hever.

Legnagyobb sikere a „Kakuk Marci”-val volt. S e csavargótörténet azóta is tovább él benne, tovább szövi a szálait: a második stáció az „Amerikai örökség”, most pedig a „zendülők” közé, ipari vidékre került Kakuk Marci. Tersánszky különösképpen a „züllöttek” életének ábrázolásához ért, akik időre-órára, vagy végképpen kihullanak az életből, s a romlásban megállva visszaízlelnek belé, óriási mohósággal s emberségük egész megfeszítésével. A romlás, a züllés, az életrendből való kihullás emberségét, emberi fájdalmát, különös esztétikáját és etikáját, fantasztikumba hajlását s mélységes realizmusát, tiszta bánatát s nehéz vad ízét: senki sem fejezte ki ilyen maradéktalanul, mint ő.

Elbeszélő hangjában van valami tiszta szabadság, valami örök kamaszos őszinteség, nyíltság, szabadszájúság és végtelen frissesség. Főképpen a Kakuk Marciban. E történetekben mindvégig Kakuk Marci természetes, emberi hangja az uralkodó. Folyton azt érezzük, mintha egy új hangszert hallanánk, az ő hangja búg, ujjong s dörmög minden epikai szokványosságon túl. Hallatlanul élővé teszi alakját ezáltal s hozzá még: lehetősége nyílik, hogy alakját, sorsát, egyéniségét világképpé mélyítse. Az életből félig-egészen kihullott ember rajzol kacagó-röhögő, édes-keserű képeket, torz karcolatokat az életről, s hullat tréfákat, ötleteket, bölcsességeket, emberi igazságot s könnyelmű, jóízű irkafirkákat...

Egészen eredeti s egészen jelentékeny, nagy elbeszélő művész jelentkezik ebben a könyvben is!

Forrás: Magyar írás – Kazinczy kiadás III. évf. 4. sz. 1934. április

2013. szept. 29.

Tersánszky J. Jenő (1888-1969): Ákombák tanár úr



Igaz, hogy fura figura volt. Csupa gubanc az egész feje, bozontos haja, bozontos szakálla, vastag, göbös orra, cvikkerrel nyergelve, s egy pepita nadrágja, melyet apám is látott rajta gimnazista korában. És igaz az is, hogy a matematikának volt tanára, s ilyenformán kész ellenség. Valamint az se hazugság, hogy aki egyszer nála elégséges tanuló hírébe keveredett, az fújhatta a leckét, mint a miatyánkot, s bebiflázhatta a példát az utolsó tizedes törtig, mégse kapott jobbat, mint elégségest, míg akit kedvelt... Mindegy! mégse kellett volna annyi csúfot űznünk belőle.
Képzeljék csak el. Az volt a szokása, hogy mindenkinek, aki köszönt neki, a legutolsó fényes orrú diáknak is, leemelte a kalapját:
- Áászógáá! - mondta furcsán, és sohase nézett rá, akinek köszönt, hanem valahogy ájtatosan előre a földre.
Hát mi úgy tettünk, hogy a lecsikorgóbb reggel nyolcórai hidegekben megvártuk őt az utca elején, s úgy álltunk sorba kis közökben egymástól, s folyvást köszöntünk, hogy szegény öreg vissza nem tudta tenni kalapját fejére a gimnáziumig. Akik már köszöntünk, előre szaladtunk és újra köszöntünk.
- Áászogáá, áászogáá, áászogáá! - mondta szegény fáradhatatlan.
Bennünket négyünket: engem, meg a szomszédomat, Méder Károlyt s hátunk megett az utolsó padban Filipánt, egy nagy lomha oláh fiút, meg Kelemen Pistit, úgy is hívott Ákombák elég találóan: "a rothadt almák családja". Mivelhogy általunk romlandó a többi.