Wystan Hugh Auden (1907-1973): Erdők

Kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/W._H._Auden

York városa, ahol egy kiváló műveltségű katonaorvos fiaként született, nemcsak katedrálisáról, a középkorból épen maradt, körbefutó kőfaláról nevezetes. Az egykori Eboracum és környéke római légiók nyomait őrzi. A sors korán gondoskodott róla, hogy a gyermek Auden fogékonysága ne váljon egyoldalúvá. A család hamarosan Birminghambe, az angol iparvidék egyik legkomorabb gyárvárosába költözik. Az ifjú, ki tájakhoz emberi vonatkozás nélkül később sem vonzódott soha, mélységesen érdeklődik a beomolt régi bányák, elhagyott rozsdás sínek, ódon ipari szerkezetek iránt. Dokkok, salakhegyek, a Lake District ásványai inkább foglalkoztatták képzeletét, mint egy kolostor romjai. Mérnöknek készül, bányagépészeti geológiai könyveket olvas.

Univerzális, goethei arányú ismeretéhségét bizonyára már a családból örökli. Apja a természettudományok mellett szenvedélyesen vonzódott az archeológiához, a klasszikusokhoz, lelkészcsaládból származó anyja a zene szeretetét, a pontosság fegyelmét, a spirituális elmélyülésre való hajlamot ültette el fiában.

A koraérett, rendkívül tájékozott, tizenöt éves kora óta verseket is író diák a környezet várakozásához képest meglepő fordulattal Oxfordba megy, a híres Christ Church Kollégium növendékének. Amikor az ottani tutor kérdi új tanítványát, mihez kezd majd az egyetem végeztével, a fiú így felel: „Költő akarok lenni.” „Helyes, akkor hasznára lesz majd, ha angol filológiát tanul.” „Ön nem jól értett, én nagy költő akarok lenni.”

Tehetség, sors és körülmények csakugyan arra rendelik, hogy generációja, az irodalomtörténeti jelentőségű oxfordi, cambridge-i fiatalok (Cecil Day Lewis, Louis MacNeice, Stephen Spender, Christopher Isherwood) legnevesebb, legátütőbb hangú írójává legyen.

Maga Auden az igazi fölszabadító inspirációt Thomas Hardy Emily Dickinson, William Butler Yeats mellett T. S. Eliot húszas években megjelent hosszú költeményeiből (Átokföldje, Üresek) kapja. Az eszménye vesztett, a világgazdasági válságtól megrendült, a környező társadalom kríziseivel szembesült fiatalember illúziótlan nyerseséggel szólal meg verseiben, levetve minden korábban kötelező poétai jómodort. S mert orátori elszántságát valóságos tapasztalatok s mi több, szándékos visszafogottsága mögött is bravúros kifejezőkészség feszíti, képes költészetté avatni – akár a diagnoszta kegyetlen pontosságával is – a zsurnaliszták tényföltáró látleleteit.

Tanúként látja Németország fasizálódását, formai házassággal menti ki onnét Thomas Mann Erika lányát; önkéntesként, a köztársaságiak oldalán részt vesz a spanyol polgárháborúban.

1939-ben elhagyja a háborúba sodródó Európát, s New Yorkban telepszik le. Anyja halála, Kierkegaard s a vallásfilozófus Reinhold Niebuhr hatására a megváltandó közösség helyett mindinkább a kegyelemre áhító individuum problémáival foglalkozik.

Walt Whitman (1819-1892): Volt egy gyerek, aki elindult; Téli mozdonyll

A kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Walt_Whitman

Aligha találunk még egy jelentős poétát, akit annyit gúnyoltak volna, mint a 19. század amerikai költőóriását. Akadtak, akik indulatukban tűzbe dobták verseskötetét. Ám nemcsak a puritánok és a botfülűek, hanem még a literátorok is nemegyszer megbotránkoztak vagy élcelődtek rajta. A Fűszálak első megjelenése 1855. július 4-én (az Államok függetlenségének ünnepén) kétségtelenül bukás volt. Ma viszont ez a dátum mérföldkőnek számít az amerikai irodalomban, líratörténeti jelentőségében pedig a századközép másik „botrányos” kötetéhez, Baudelaire A romlás virágai-hoz mérhető.

A Fűszálak valójában nem egyetlen könyv, hanem a költő egész életművének foglalata. Úgy épült évről évre, kiadásról kiadásra – Whitman evolúciós szemlélete és terve szerint -, ahogy a szerves élet szüli egyre magasabb színvonalra önmagát. Élete végéig tíz Fűszálak-kötetet szerkesztett: a régebbi verseket újabb „korszakaihoz” igazítva átírta, s az új versekhez társítva új ciklusokba ültette. Ő maga az utolsót tartotta a legjobb könyvének, az utókorok azonban változóan ítélnek. Ma legtöbben az 1. és a 3. kötet még fésületlen költeményeit emelik ki. Főként a hosszú verseit, mint pl. az Ének magamról, A bölcső végtelen rengéséből, Örömök éneke, Átkelés a brooklyni réven.

A költőalkata szerint „örök fiatal” Whitman már harminchat éves, amikor saját költségén megjelenteti az ekkor még csak 95 oldalas Fűszálak-at, amelynek címoldalán a szerző neve helyett csak a képmása látható. Azt jelzi, amit a versek: ezúttal nem pusztán költőként, hanem teljes emberi valóságában tárulkozik fel valaki. Akinek nevével majd csak a kötet közepén, az Ének magamról c. poémában találkozik az olvasó, titáni verssorok áradásában:

Walt Whitman, egy nyers amerikai, kozmosz,

Békétlen, anyagias, érzéki, evő-ivó és nemző…

Igaz, erre már a romantikusan szárnyaló, lüktető ritmusú prózában írt előszó fölkészít. (Mindenek fölött az „örömhírrel”, hogy a legnagyobb költemény maga az Egyesült Államok, és új költők zengik ezután.) Majd újabb meglepetés következik: elkülönítő, önálló cím nélkül röpít a jelképes számú 12 vers e robusztus Ego lírai kozmoszába. De mindennél „botrányosabb” újdonsága a hagyományos verselést felrúgó szabadvers kötetlen formája.

Szabó Magda (1917-2007): Freskó

Kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Szab%C3%B3_Magda

Írói alkatának egyik jellegzetessége a sokoldalúság: költő, műfordító, regény- és drámaíró, jelentékeny tanulmányok, esszékötetek szerzője.

Debrecenben született, s e város történelmi hagyományai, a polgáraira jellemző civil kurázsi éppoly meghatározó módon alakította személyiségét, mint írói világát az alföldi táj, a népnyelv. Rokonsága révén is ezer szállal kapcsolódik szülővárosához: a Régimódi történet-ben (1971) ezért írhatta meg egyszerre családjának és a századfordulós Debrecennek a történetét. Apja sokgyermekes papi család sarja, műveltsége miatt is köztiszteletben álló városi tisztviselő; édesanyja derűs egyéniség, maga is írótehetség volt. A rajongásig szeretett szülők alakja gyakran tűnik fel műveiben, ahogyan a kiterjedt család is kiapadhatatlan ihletforrást, gazdag élményanyagot jelent egész írói pályáján.

A puritán-kálvinista szelleméről híres Dóczy-intézetben nevelkedett, majd latin-magyar szakos tanári oklevelet és doktori diplomát szerzett szülővárosában. Egyetemi hallgatóként nyílt rá szeme a forrongó nagyvilágra: Béccsel, a barokk-katolikus nagyvárossal megismerkedve szembesült az előnyomuló fasizmus fenyegetésével. 1940-től Debrecenben, majd Hódmezővásárhelyen tanított.

1945-ben a Debrecenben alakult kormánnyal érkezik a fővárosba, s míg a felszabadulás élményével dolgozik a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tisztviselőjeként, mint költő is magára talál. Két verseskötete (Bárány, 1947; Vissza az emberig, 1949) egy érdekes-egyéni hangú, morálisan érzékeny, hibátlan formakultúrájú költő belépője az irodalomba. Az Újhold körül szerveződő csoport tagja.

1949 az ő számára is – a szó rossz értelmében – a fordulat éve lett: visszavonják tőle a Baumgarten-díjat, elbocsátják minisztériumi állásából, a pályatárs Lengyel Balázs szavaival: nemzedékével együtt „kisikkasztják az irodalomból”. Tíz éven át általános iskolai tanár; a hittel és elkötelezetten végzett pedagógiai munka új meg új élettapasztalatok forrása lesz számára. És miközben a lírai költő egy időre elhallgat, rátalál hangjára a prózaíró. Évekig ugyan csak asztalfiókjának dolgozott: első regénye, az ötvenes évek elején írott Freskó csak 1958-ban, a második, Az őz 1959-ben jelenhetett meg. Majd egymás után születnek írói műhelyében a további fontos alkotások: Disznótor (1960), Pilátus (1963), A Danaida (1964), Mózes, egy, huszonkettő (1967) és a prózaírói pálya első vonulatának eredményeit összegező kötet, a Katalin utca (1969).

Elbeszélőművészetével a lélektani regény nagy hagyományait folytatja és újítja meg. Művei középpontjában rendszerint értelmiségi közegben élő nőalakok állnak; a korszerűen megkomponált cselekmény e főhősök lelkivilágának mozgását jeleníti meg, azokat a lélek mélyén lejátszódó folyamatokat, amelyek mögött újra és újra felsejlik a magyar társadalom, az emberek közötti kapcsolatok nagy átrendeződése, a korszakváltás, megcsalatott reményeivel, belső drámáival, tragédiáival. Az új tematika és az emberábrázolás új formái egyként hozzájárultak ahhoz, hogy az írónő gyorsan meghódította a hazai olvasókat, és hamarosan az egyik legnépszerűbb magyar író lett külföldön is.

A regényírói pálya szerves részét alkotják a pedagógiai elkötelezettség művészi dokumentumai: a nem kevésbé népszerű ifjúsági és meseregények sorozata (Mondják meg Zsófikának, 1958; Bárány Boldizsár, 1958; Sziget-kék, 1959; Álarcosbál, 1961; Születésnap, 1962; Tündér Lala, 1965; a televíziós filmváltozatban is sikeres Abigél, 1970).

Disznótor című regényének színpadi átdolgozása után (Kígyómarás, 1960) rádiós hangjátékokkal készül az új műfaj, a dráma meghódítására. Drámáinak sajátos stílusát a magyar történelem  válaszútjainak nagy alakjainak egyéni értelmezésével teremtette meg. A Kiálts, város! (1971) a debreceni polgárerényeknek emel drámai emléket, Az a szép, fényes nap (1976) Géza és Vajk, az államalapítás történelmi-erkölcsi konfliktusát állítja színpadra; a Béla király (drámai trilógia, 1984) a Katona Bánk bán-jából ismert meráni Gertrúd fiának új nézőpontból láttatott sorsát formálja színművé.

Tanulmányai, esszéi a magyar irodalom nagy alkotóinak és alkotásainak elemzését nyújtják, egyesítve a szépíró mozgalmas, érzékletes stílusát az irodalomtudósi elmélyültséggel (Kívül a körön, 1980; A félistenek szomorúsága, 1990; A lepke logikája, 1996).

Az írói életmű az utóbbi években is új regényekkel gazdagodott (Az ajtó, 1987; A pillanat, 1990), és az írónő tervei további folytatást ígérnek.

**

FRESKÓ

Annuska verőfényes szeptemberi reggelen harangszóra ébred a szállodában. Szobája erkélyéről lenéz az alföldi város, Tarba főterére; a csúf középületeket megszínesítik gyermekkori emlékei. Kilenc éve nem járt szülővárosában, most édesanyja temetésére érkezett. Hazatérésről nem beszélhetünk: akkor ugyanis szöknie kellett otthonról, mert mindenáron festőművész akart lenni. Szigorú, puritán erkölcsű apja azóta sem bocsátotta meg lázadását – feltételezése szerint bizonyára elzüllött a fővárosban -; anyja haláláról, a temetés időpontjáról is csupán nyomtatott gyászjelentésben értesítették. A nekrológ a helyi lapban is olvasható: „Máthé István nyug. ref. lelkész felesége, Décsy Edit, hosszú, türelemmel viselt szenvedés után, életének 59. évében elhunyt.” A gyászjelentés megfogalmazója láthatóan nem ismeri a komor valóságot, hiszen szó sem volt türelemmel viselt szenvedésről – a nagytiszteletű asszony évek óta élőhalott volt már, a városi tébolyda lakója. A gyászoló rokonok felsorolásából mindenesetre kimaradt kisebbik lányának, Annuskának a neve. Aki fellázadt az apai tekintély ellen, anyját sem gyászolhatja.