Kárpáti Aurél: Régi kövek, régi emberek

Előszó

Egy darab ittfelejtett mult...

Agyonnyomott, besüppedt, copfos tetejű házak aprók, tarkák és régiek, amelyek fölött álmokat keltegetve jár a hold. Olyan az egész, mint egy régi fametszet, csak a kép sarkából hiányzanak a naív betűk: BVDA, ANNO 1820.

Lenn, a Három Arany Kacsa-utca végén álmosan himbálódzik a falból kikönyöklő vastartóra akasztott olajlámpás. Egy kis zöldkapus ház előtt, a kerítésen áthajló fáról halk koppanással esik le olykor egy szem fekete szeder. Az ódon török hárem ablaktalan kőfala komoran mered bele a nyári ég mély kékjébe s valahol a harmadik utcában egy kutya ugatja a holdat. Szűk, görbe sikátorok, a legtöbbjére ablak alig nyílik, csak alacsony, kőpárkányos kapu, amelyen még ott rozsdásodik a kopogtató karikája, zeg-zugos utcák, lefelé futó lépcsősorral s a kerekre koptatott kövek közt barátságosan ütöget elő a csalán, a lapátfű és a keserűlapú. Itt-ott egy bástyafal támasztó oszlopa ugrik ki a félöles utca közepére s mögötte, az alacsony deszka­palánkon túl, fehér holdfényben úszik a kert, a vadpiszkebokor, az ereszhez támasztott létra és a kutyaház.

Itt mindenki alszik most, nyugodtan, láz nélkül, nem félve a holnaptól.

Egy házból kihallatszik az éles, csengő óraütés: egy, kettő, három, négy...

Tizenegy óra.

Egy hálósipkás öreg polgár talán most fordul a másik oldalára, míg valamelyik Májer kis­asszony szalagos párnájára könyökölve nézi a holdvilágos ablak négyszögét, mintha várná, hogy odakinn mikor kezdi rá egy érzelmes, szép, meleg bariton:

Álltam ablakid alatt...

A görögök utcáján már nem égnek a lámpák. Apró, öreges léptekkel jön fölfelé valaki a vissz­hangos macskaköveken. Lassan előrehajolva közeledik, már látszik kezében a gombosvégű sétabot s alacsony, lehajtott gallérja alatt a fehér ingmellre boruló papillon.

- Kudnám, - mondja csendesen, miközben előkeresi zsebéből az ijesztő kapukulcsot s szuszog­va lépeget föl az ajtóhoz vezető lépcsőkön. Azután eltűnik és megint csend lesz.

Furcsa, szinte érthetetlen világ ez, de szép és álmokat ébresztő. A nagyapáink kora él itt a kovácsolt vaskosaras ablakú házakban, a fiókos almáriumok, halkhangú spinétek és ovális képek között. S a kontraszt úgy kinálkozik, mint egy Rembrandt-képen a komor bitumeből kicsendülő aranyos fénycsomók, csak egy pillantást kell vetni az utca elejére, a török terrász felé. Alig öt percnyire innen csillog a Duna s benne a pesti oldal szelíd ívben hajló lámpasora: azon túl a legraffináltabb élet folyik. Ott börzespekulációkkal, esztétikával, dekadens szerel­mekkel, a pénz lázával törődnek az emberek, Rabindranath Tagoreról és Ady Endréről beszél­nek, Strauss Richardot hallgatják és az albániai táviratokat olvassák; írók, uzsorások, grófok, stréberek, jóllakottak és éhesek, milliomosok és szocialisták, összevegyülve népséggel és katonasággal, zavaros, nyughatatlan káoszban gomolyognak, tülekednek és hullámzanak, itt pedig a Kék ördögben gitár mellett énekli valaki Csokonai ábrándos dalát Tihanynak riadó leányáról s az üvegbúrás kerti gyertyatartók körül mosolygó kövér polgárok József császárról mondanak csintalan anekdótákat, békésen csendítvén össze poharaikat.

Följebb, a Csend-utca felé langyos szél kerekedik, illatot hozva egy megkésett hársról. A füves domboldalban tücsök szól s a hold lenn jár a fák ágai között, mint egy majálisról ittfelejtett sárga lampion.

Az egyik sarokházból még világosság szűrődik ki.

Schrammel-zene és vidám nevetés.

Ez itt a Fekete remete vagy a Három víg szőlőkapás vagy amit akartok, de mindenesetre olyan hely, ahol félliternél több muskotályt még nem ivott halandó egyszerre. Nem ad többet a kocsmáros még Hornyák miniszteri tanácsos úrnak sem, aki pedig a tulajdon sógora.

- Másnak is kell, - mondja határozottan és csettint egyet a nyelvével.

A másik Májer viszont a vacsora rendelésénél szokott szót emelni:

- Három natúrszelet? Mit, elég lesz kettő is hármuknak, - s nem is várva a választ, már elkocog.

És egy negyedóra múlva a natúrszelettel együtt kisül az is, hogy Herr Májernek csakugyan igaza volt. A szeleteken új királyságot alapíthatna Nikita.

Néhol lyányok is vannak. Nem leányok, még kevésbé lányok, de lyányok, Májer úr lyányai. Szeplősek, szőkék és szentimentálisak. Igénytelenek, de kedvesek. A ruhájuk tele van szalag­gal és lehetetlen csipkével, gyűlölik Pestet, „azt az utálatos bűnfészket” és könnyes szemmel, kipirulva tudják citálni Puskint, a Bérczy Károly gyönyörű, antik zengésű nyelvén:

Tavasz, te szerelem idénye.

Jöttöd mi bánatos nekem!

Mi felhullámzó érzeménybe

Szorul el sóvár kebelem...

A férjhezmenésről úgy beszélnek, mint a rántottcsirke készítéséről s ha nagyon szépen meg­kéred őket, még koccintanak is. De csak egy kortyot, - mondják elpirulva és akkor is aggo­dalmasan pillantanak át a másik asztalhoz, ahol apa a báróval ostáblát játszik. Mert a báró is idejár. A báró, aki résztvett a szabadságharcban, - amennyiben azon az éjszakán született, amikor Görgey honvédei lábtókkal kapaszkodtak fel Budavár bástyáira, - de aki még mindig hódító jelenség, kecsegeorrú cipőjében, kockás Podmaniczky-nadrágjában és széles zsinórra kötött monoklijával, mikor rosszalólag csóválja meg a fejét:

- Mavgitka, Mavgitka, maga máv megint kacévkodik velem.

Ez a Margitka különben az, aki legjobban gyűlöli azokat a dámákat, ott, odaát.

- Micsoda puccott visznek és milyen rafinérozottak, - mondja megbotránkozva és valljuk be: egy kicsit irígykedve. És ilyenkor rendesen egy sóhajtás következik.

Éjfélkor azonban már itt is eloltják a lámpákat.

Kinn az utcán, az összeboruló fák árnyékában alszanak az apró, tarka házak. Itt-ott egy macska fut végig a kerítés tetején.

Mindenki alszik, még az öreg Vendel is, aki télen lámpással szokta lekísérni a vendégeket a Három kádárokból a hídig.

S míg csendesen bandukolok lefelé a Hadnagy-utca kongó kövein, kissé elszomorodva gondolok rá, hogy nemsokára vége lesz itt mindennek, muskotálybornak, romantikának és tücsökmuzsikának. Átjön ide is a budapesti barbár, csákányt fog ezekre az apró, csupa stílus házakra és agyonüti Biedermeyer urat. Amerikai körutakat épít a Tabánból, beülteti kétoldalt gipszből és hózentrágerből összekomponált utálatos bérkaszárnyákkal, házmesterekkel, polos­kákkal és egyéb kultúrintézménnyel s tíz év múlva itt, ezen a helyen, ahol most majd kitörtem a lábam, rendőr fog állani egy ragyogó ívlámpa alatt és fölírja gyors menésért a 107. számú autó­taxit. És én ekkép a jövőbe gyönyörödvén, mégsem tudok örülni a nagyszerű pers­pektívának, bár szeretem a kultúrát, leszámítva a mozit és a fonográfot, mert hát minek ide kéremszépen rendőr, bérház és villanylámpa, mikor itt nincs se tolvaj, se olyan öngyilkos, aki emeletről kívánja a halált, ellenben van egy olyan kultúrhistóriai múzeum, amilyennek párját még a fiúmei ó-városban sem találjuk meg. Mert ódon, furcsa ritkaságok gyüjteménye, kedves, szimpátikus emlékek tanyája az egész régi Buda.

Egy darab ittfelejtett mult...

Budapest, 1914. július hó.

K. A.

Londesz Elek (1868-1934): Lottika története

Albert Anker: Kötögető lány

Ugy történt az eset, hogy a Lottika madárkája sehogy sem akart énekelni, akárhogy kinálgatta, csalogatta, czukorral, csókkal, néma maradt a daczos kis jószág, Lottika pedig felcsucsoritotta cseresznye ajkait s duzzogva csak azért is hátat forditott a kaliczkának és odaült az ablakhoz kötni. A nyiló virágok között, melyeket maga öntözgetett, olyan volt szöszke fejecskéje, mint egy csokorban a haragos bazsarózsa.

Hunczut kis madár! Látod, mit tettél. Pedig megfogadta, hogy csak azért sem ül oda igy estefelé, mikor az a másik jó madár ott áll a másik oldalon és várja örök türelemmel, hogy mikor láthassa őt meg. Óh, ez nagy bün, ugy érzi Lottika. Mert lehet, hogy jó fiu, aztán olyan szépen tud oda nézni az ablakára, dehát mégis csak fiu. Hiszen olyan szépen elmondta azt az iskolában Soror Margaretha, hogy minden leány elkárhozik, a ki a fiuk után tekint. Csak azért is odaül, csak azért is. Te miattad kárhozom el, te haszontalan madár, te vagy az oka, te üztél ide - duzzogott magában Lottika s ugy fél szemmel oda-odapillantott a kaliczkára, hogy nem szelidül-e meg a kis madár erre az istenkisértésre.

A madárka ott gubbaszkodott a kaliczkában, nem szelidült az meg egy cseppet sem. Lottika pedig durczáson odatette a pamut-gombolyagot az ablak párkányára és a mint kötött, a szemét egészen rajta feledte azon az istentelenségen, a ki fiu.

Aha, már észrevette őt a fiu. Jaj, Istenem! Gondolja magában Lottika, hát az meg mit akar? Mint a nyil, ugy suhant át a másik oldalról az ablaka elébe. Egyszerre csak ott állt előtte és ugy nézett fel rá ragyogó két szemével. Lottika mintha ott látta volna maga előtt ebben a pilla­natban a haragos arczu Sorort, a mint fölemelt ujjával magyarázza: elkárhoztok, elkárhoztok!

Zavartan ugrott fel a székről s befutott a szobába. - Egyenesen a tükör háta megé bujt el, erősen szorongatva kezében a kötést. A mint remegő ajkaival susogta: óh, édes Istenem! ugy érezte, mintha a kezében levő kötés megmozdulna. - Ijedten ejtette el s még jobban elhalvá­nyult, mert a kötés szépen indult az ablak felé. Lottika elsikoltotta magát s szemei megakadtak a madárkán. Most már csak azért is, csak azért is, te leszesz az oka, hunczut kis madár! Gyorsan felkapta a kötést a földről s engedte magát vezettetni egész az ablakig, ott kitekintett az utczára s a szivéhez futott a vére. A fiu a gombolyagot a kezei közt tartotta s a lebomlott pamutszállal mind a ketten egymáshoz voltak füzve.

A fiu istentelen módon mosolygott.

- Kiesett a gombolyag. Majd földobom.

Lottika kinyujtotta piczi kacsóit az ablakon. Óh csak mielőbb megszabadulhatna tőle. A nála levő munkát nem akarta elereszteni, mit is mondana az a fiu, hogy ő ilyen összevissza köt, még ki is nevetné. A gombolyag fölrepült, de Lottika oly zavart volt, hogy nem tudta elkapni. Másodszor sem, harmadszor sem. Nem is tudta volna sohasem, ha egyszer aztán be nem repült volna az ablakon. Lottika azért csak ott maradt, nem is vette észre s kacsóit csak tartotta tovább.

- Már bent van.

Lottika elfutott az ablaktól egyenesen a kaliczkához, kivette a kis madarat:

- Te, te, te vagy az oka. Te haszontalan!

Sirva fakadt és százszor, ezerszer összecsókolta a kis madarat.

Forrás: Londesz Elek: Képes könyv – mek.oszk

Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza

Vörösmarty Mihály 

forrás: wikipedia.org.

1

Vörösmarty születése. 

Atyja és anyja. 

Gyermekévei; tanulásaPusztanyéken és Székesfehérvárott 1818-ig. 

Öccse, János. 

A későbbi férfiú és költő jellemvonásai a gyermekben. 

Olvasmányai; verselgetni kezd

Azonban folyvást dolgozott, s mindinkább ébredezett írói becsvágya. 1821 őszén egy kirándulás tanítványaival Baranyába és Somogyba, a Perczelekkel atyafias Somsich-családhoz, szintén táplálta költői lelkesülését. Baranyában Siklós várának szemlélete egy egész drámai trilógia eszméjét ébreszté benne, amelynek első részét, Zsigmondot, 1823-ban be is végezte, a másodikat, a Bujdosókat 1825-ben írta meg, a harmadik egészen elmaradt. Somogyban Zrínyi várának romja egy Szigetvár című ódára lelkesítette.⁷ 1822 novemberéig már jókora füzet lírai költeményt írt össze, ezenkívül két drámát, Salamont s az Ypszilon-háborút, mindkettőt 1821-ben, s egy költői beszélyt, a Hűség diadalmát 1822-ben. Meglátszanak rajta újabb olvasmányai, s fejledezni kezd eredetisége is. Salamonjáról itt nem lehet ítélnünk, mert újra dolgozva adta ki később, de 1823-ban írt, át nem dolgozott s ki nem adott Zsigmondjából úgy látszik, hogy nem ismerte még a színpadot és Shakespeare olvasása nem a tragikai koncepció, a gyors cselekvény, az éles jellemzés iránti érzéket fejté ki benne, hanem csak a nemzeti történelem dramatizálásának hajlamát. Shakespeare-t inkább csak a külsőségekben utánozta, egészen a színek gyakori változásáig. Azonban a dikció méltóságára, a jambusok hangzatosságára nézve már ekkor felülmúlt minden magyar drámaírót. Ami Ypszilon-háború című nyelvészeti bohózatát illeti, az annak, aminek írta, eléggé sikerült, mindenesetre sikerültebb, mint ifjúkori drámai kísérleteinek bármelyike. A mű személyei betűk, a Verseghy yna és jje versenyeznek egymással, amíg végre Révai szerint dől el a dolog. Még akkor nem volt eldöntve helyesírásunk legfőbb kérdése: vajon egészen a kiejtés szerint írjunk-e, mint Verseghy hirdette, vagy pedig feltüntessük a szóképzés és ragozás betűit, amint Révai tanította; vajon láttyát, hallyát írjunk-e, vagy látját, hallját. Vörösmarty, mint Révai buzgó híve, azt hitte, hogy a komikai tárgyalás csak használhat a komolyan már eléggé megvitatott kérdésnek. Valóban, a száraz nyelvészeti kérdést oly élénken, oly komikain tárgyalja, hogy figyelmünk, jókedvünk egy percig sem lankad.

Majdnem cselekvénnyé emelkedik a vita, s a betűk egész szenvedéllyel küzdenek. Már magának az eszmének különössége fölébreszti kíváncsiságunkat, s nem remélvén, hogy valami derekas válhassék belőle, annál kellemesebben élvezzük a sikert. Lírai költeményei nagyrészt csekély becsű kísérletek, amelyeken előbb Virág, aztán Berzsenyi hatása érzik. Messze marad mindkettőtől, kivált ez utóbbitól, bár később is eszébe jut néha Berzsenyi koszorújáért versenyezni. Csodálatos, ez inkább költői gyakorlatokban, mint költeményekben nem érezhetni Vörösmarty szellemét, sőt nyelvének erejét sem mindenütt. Mintha a klasszikai óda egészen ellenkeznék modern szellemével, s géniusza elhagyná e téren. Klasszikai modorban írt ez ifjúkori ódáiban csak abban mutatkozik eredetisége, hogy egészen szakít a mitológiával, sőt a klasszikai eszménnyel is. Dalaiban már több eredetiség nyilatkozik. A Völgyi lakosban és Szánakozóban új hang csendül fülünkbe. De nyelvének erejét leginkább hexametereiben érezzük, melyek már akkor is a legjobb magyar hexameterekkel versenyeznek, míg végre a Hűség diadalma című epikai kísérletében, mind tárgyra, mind szellemre nézve előttünk áll a romantikus költő, kit az óvilághoz csak a külső forma köt, s egész arcával az új világ felé fordult.

Íme ez ifjúkori kísérletek néhány jellemvonása, melyek a későbbi Vörösmartyra emlékeztetnek! Mindamellett a legélesebb szemű kritikus sem jósolhatta volna belőlök, hogy az ifjú, ki ezeket írja, egypár év múlva forradalmat idéz elő a magyar irodalomban: kiveszi Kazinczy kezéből a magyar költői nyelv megalapítását, s mit a Kisfaludyak csak megmozgattak, a képzelet szabadsága s a nemzetiesb irány nagy eszméinek teljesebb diadalához tör utat. Honnan e gyors fejlődés? Ki mondja meg? De annyi bizonyos, hogy Vörösmarty géniusza még ekkor nem találta meg se tárgyait, se formáját. Két erős szenvedélynek kellett ide ragadnia, a hazafi-fájdalomnak és a szerelemnek: a következő 1823. évben e két érzés tölti be egész lényét, és hozzáfog Zalán Futásához.

Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk

Forrás: wikipedia.org

Az a fiatal költő, ki első felléptével egyszerre a közönség kegyence lőn, s hat rövid év alatt irodalmunkban eddig hallatlan hatást idézett elő, nincs többé a magyar írók sorában. Minden adatot összevetve, biztosan állíthatni, hogy ő már az irodalomtörténet személye, a magyar irodalomtörténeté, mely tulajdonképpen még nincs megírva.

Másutt kevésbé jeles költő is, mint aminő Petőfi volt, nagy figyelem tárgya. A legapróbb részletekig terjedő életrajza készül meg, s műveinek széptani méltatása gyakran felmerül az irodalmi kérdések közt. S míg a közönség előtt mint jellem és költő egyaránt illő világításban áll, addig a történetíró nemcsak kész adatokat talál róla, hanem többé-kevésbé kifejlett nézeteket is.

Íme az ok, mi arra készt, hogy közzé tegyem töredékes jegyzeteimet, melyeket Petőfi életéről, műveiről s lírai költészetünkben még folytonosan tartó hatásáról összeírtam.

Hiányos kísérlet ez, oly mű, mely több okból sem kimerítő életrajz, sem valóságos széptani elmélet nem akar lenni, s nem is lehet. Akár eszmék, akár külalak tekintetében nincsenek nagy igényei, azonban a közönség úgy hiszem, érdekkel fogja olvasni egyik nagy költője regényes élettörténetének legnevezetesebb korszakát; a történetíró néhány oly adat birtokába jut, melyek könnyen feledékenységbe mehetnek, s talán eszmecserére nyújtok alkalmat oly nézeteket pendítve meg, melyeket jelen irodalmi körülményeink közt nem lehet eléggé vitatnunk.

Néhány cikkben életrajzát fogom adni az 1847. év végéig. Olykor részletekbe bocsátkozom, mindenütt kísérve jelleme és költészete fejlődését, mennyire hiányos adataim engedik. Szólani fogok műveiről és az irodalmi viszonyokról, melyek közt föllépett és hatott. Végül azon kórjeleket érintem, melyek mint az általa alapított iskola torzításai mutatkoznak lírai költészetünkön.

Sokan talán mondani fogják, hogy eszményi személyt alakítottam belőle; mások, hogy igazságtalan szigorral ítéltem róla. Vádak, melyeket csak a legszárazabb biográfus kerülhet el, s melyek ellen tudni fogom magamat védeni. Legyen szabad még annyit bevallanom, hogy semminemű rokon- vagy ellenszenv nem vezetett, s igyekeztem elfogulatlan szempontra emelkedni, amennyiben lehet, sőt kell, oly kort illetőleg, melyben még úgyszólva benne élünk.

De legyenek bár ítéleteim, széptani nézeteim hibásak, adataimnak értéke van, mert azokat gondos utánjárással szedtem össze, ítélettel válogattam meg, s mindegyiket hiteles forrásig tudom visszavinni.

Gyulai Pál: Hazám (1848)

Sokszor valál már életedben

Veszendő, ó, szegény hazám!

Tatár, török és német gyilkolt,

S haldoklál fényes rabigán:

Mi lesz majd sorsod a jövőben?

Ki tudja azt, sötét titok;

De most, de most, ha rád tekintek,

Csak sírok és csak sirhatok.

Nem gyáva bú e könnyek anyja,

Haragom sirja azokat;

Beszélünk hangos, büszke szóval,

S hazánk még csak névben szabad.

Nem csüggedés e könnyek anyja,

Rajtok tettek villáma ég;

Versengünk puszta semmiségen,

S fölöttünk mind borúsb az ég.

Hah mennyi gúny! győzelmi hymnusz

Harsog körűlbe mindenütt,

S a vértől megszentelt mezőkre

Szabadság fényes napja süt.

Nekünk e hang tán síri dal lesz,

S a szent sugár tán búcsufény,

Véres felhőben elhunyó nap,

Halottak gyászos mezején.

Inkább halál, mint gyáva élet,

Igen, vesszünk, ha veszni kell,

De küzdjünk, míg csak egy magyar lesz

És vérezzünk dicsően el.

Lesz legalább a történetben

Rólunk egy nagy emlékezet:

Egy büszke nép élt meggyalázva,

De dicsőn halt, mint született.

Gyulai Pál: Katona József Bánk bánja 8-9.

Katona József

8

Mennyiben homályos Katona és mennyiben nem? Miben utánozza Shakespeare-t? 

Jellemrajzi módszere. 

Gertrud, Ottó, Biberach jellemrajzai. 

Az idegen befolyás és nemzeti visszahatás képviselői. Endre és Melinda jellemrajzai

Talán mindez kelleténél részletesebb magyarázata Bánk jellemrajzának, s talán mégsem eléggé részletes. Katonánál majd minden mondat egy-egy lélektani mozzanat, s a nem eléggé figyelmes olvasó előtt könnyen érthetetlenné válhatik nem csak a jellem, hanem az egész cselekvény is. Innen magyarázható ki, hogy kritikusaink, kiknek nem volt elég türelmük részletesebben vizsgálni e jellemet, többé-kevésbé elhibázottnak találták. Egyik a féltékenységben, másik a bosszúállásban, harmadik a monarchiai érzületben, negyedik a kételkedő határozatlanságban kereste a rejtély kulcsát. Hallottunk olynemű nyilatkozatot is, hogy Bánk jelleme nem egyéb, mint Hamlet és Othello vegyülete, hogy Katona nem minden szenvelgés nélkül utánozza Shakespeare-t, sőt éppen vadássza a homályt, a shakespeare-i mélység ürügye alatt. Hogy nem bőbeszédű, hogy nem ad személyei ajkára, szájába lírai versszakokat, hogy gyakran a szenvedély tördelt mondatait és merész szökkenéseit hallatja; az nem homály, hanem kiválóan drámai nyelvének sajátsága. Annyi azonban igaz, hogy néhol saját drámai szempontjából is világosabb lehetne. Vannak a tragédiában helyek, melyeket csak figyelmes összevetés magyarázhat ki, holott néhány szó vagy egy pár szabatosabb kifejezés könnyen eloszlatott volna minden homályt. Katona tragédiájában is, mint az életben, szenvedélyes és lakonikus volt, s azt hitte, hogy amit olyan mélyen átérzett vagy gondolt, éppen oly világos mások előtt is, mint előtte. Néha igen sokat bíz képzelmünkre, s inkább az olvasót tartja szem előtt, aki nyugodtan elmélkedhetik, s nem a nézőt, aki az előadás izgató befolyása alatt ezt kevésbé teheti. A mozgalomba hozott képzelem, akár az olvasóé, akár a nézőé, sokra képes ugyan, de csak a megadott irányban, s biztosan vezetve. Katona nem mindig adja meg az irányt, s itt-ott nem is vezet biztosan. Találgatnunk kell például, hogy mit csinál Bánk reggeltől alkonyig; ki kell okoskodnunk, hogy mi az oka, hogy Melinda, aki - Ottó elbeszélése szerint - még jó reggel a királynéhoz szaladt, csak alkonyban találkozik vele, s hogy a királyné Ottó éjjeli merényéről szintén csak alkonyfelé értesül Izidórától? S csakugyan kiokoskodhatjuk, hogy a királyné az álomital miatt későn kelt föl, a tébolyodott Melindát az udvarhölgyek nem bocsátották a királyné elébe, s magoknál tartották, a rossz hírt senki sem merte megmondani a királynénak, csak Izidóra, akinek szintén idő kellett, míg kipihenve éji fölindulását s újra átöltözve, a királyné előtt megjelenhetett. Még több példát is hozhatunk föl. A negyedik fölvonás elején a királyné az asztalnál ül, mély gondolatokba merülve. Az asztalnok, aki az asztal mögött áll, egyik kezében egy már megolvasott levelet tart, a másikban pedig egy világtörténeti könyvet kinyitva. A királyné a levelet kiveszi kezéből, föláll, megnézi és visszaveti az asztalra, s azután így szól:

Csak szúnyogok - csak szőnyeget nekik. -

De mit értsünk e különben szép, betűrímes sor alatt? Méltán kérdhetjük, kikre céloz a királyné, kiket nevez szúnyogoknak? Az ötödik felvonásban megtudjuk, amidőn a király előtt egy levelet olvasnak föl, melyet a királyné asztalán találtak, Pontio di Cruce illír helytartótól, melyben ez inti a királynét, hogy kormányozzon másképp, mert pártütéstől tarthatni. E lappangó pártütőkre mondja a királyné, hogy szúnyogok, akik ellen elég a szőnyeg (szúnyogháló) is. Az olvasó később összevetés útján megérti, de a néző az ötödik felvonás izgalmai alatt nem fog az előbb nem értett sorokra visszaemlékezni. Ugyanabban a jelenetben csakhamar az asztalhoz megy, s fölvéve a könyvet, amelyet az elment udvarnok letett, végigpergeti ujjain, ismét leveti és így szól:

Hogy nem lehet Solón, s Lycurgus - asszony!

Gyulai Pál: Katona József Bánk bánja 7.

Katona József

7

Bánk tragikuma. Bonyolult indokok. Ellenvetések cáfolata.

Bánk jellemrajza s a cselekvény főpontjai. A kettős cselekvény vádja.

Homályos helyek megvilágítása. Bánk bűne és bűnhődése

A vádak, melyeket kritikusaink eddig hol nyíltan, hol leplezve e tragédia ellen emeltek, mind elenyésznek, ha mélyebben vizsgáljuk a tragikai alapot. Gyurmán bírálata Bánk bukását egészen a felségsértésből származtatja, s nemigen látszik hinni a királyné ártatlanságában a Melinda esetét illetőleg. Eszerint egyedül a királyok feje fölött őrködő gondviselés sújtja a gyilkost. Az igaz, hogy Bánk monarchiai érzelmű, valamint a királyné egész ellenzéke, s e vonás bejátszik a mű szövedékébe; de ha a királyné magában a tényben is bűnös, a Bánk tette már nem tűnik föl oly erőszakosnak, s bukása inkább csak külsőképp indokolható, mi sokat levonna a tragédia erejéből. Hasonló áll Greguss véleményére nézve is. Ha Bánk nemezise a kielégített bosszú sivár érzelme és kínos önvádja, Bánk jellemrajza elhibázott, és Gregussnak igaza van, hogy a költő kézzelfogható erőlködéssel igyekszik hősét erőszakos tettére előkészíteni. E mű alapeszméjét nem lehet egy uralkodó szenvedélyből kimagyarázni. Némi fölvilágosításul szolgálhat Shakespeare Hamletje. Vajon Hamlet tragikuma az atyjáért az anyján és nagybátyján bosszútálló fiú? Akkor Shakespeare másképp alkotta volna művét, s valami olyast írt volna, minő Szophoklész Elektrája. Shakespeare oly jellemet akart rajzolni, mely, mint Goethe mondja, nem termett arra a tettre, melyet véghez akart vinni. Hamletben a fontolgatás és beteges lelkiismeretesség megöl minden tetterőt, s midőn a körülmények cselekvésre sodorják, a legfontolatlanabb és leglelkiismeretlenebb tetteket követi el. Bánkban is nem a puszta felségsértés és bosszú a tragikum alapja.

Ki tulajdonképp Bánk? Nádor, a távollevő király helytartója, a törvény őre. S mit cselekszik? Elégtételt vesz sérelméért, bíráskodik a maga ügyében, s megsérti a társadalmi rendet, mely bárminő kormányforma alatt változatlan, mert az önbíráskodás mindig bűn, s kétszeresen az, ha olyan követi el, ki a törvények őre. S vajon a bűnöst bünteti-e? A királyné a tényben nem bűnös, csak gyanúra ad alkalmat, s mégis a lelkiismeretes bán leginkább Izidórának, neje vetélytársának egypár kétesen ejtett szavára meggyőződik bűnössége felől s érni kezd benne a gyilkosság gondolata. Aztán ő lovag is egyszersmind, nőtisztelő lovag a szó legnemesebb értelmében. A megalázott Melindában is tiszteli hajdani nejét, gyermeke anyját, sőt a szegény nő bomlott kedélyét is enyhülni, hegedni reméli, s midőn holttetemét hozzák, kétségbeesve kiált föl (V. fölvonás, 6. jelenet):

Nincs a teremtésben vesztes, csak én,

Nincs árva más több, csak az én gyermekem.

Jellemének e vonása még tisztábban mutatkozik e szavaiban (IV. fölvonás, 6. jelenet):

Oh, semmi sincsen oly gyalázatos,

Mint visszaélni az asszonyi gyöngeséggel!

Az alkotónak szentségébe be-

Törés ez - és kigúnyolása, hogy

A legcsekélyebb férgecskének is

Teremte oltalom-fegyvert, csupán

Az asszonyállatról felejtkezett el.

S mégis e férfiú egy asszonyt öl, oly asszonyt, kit védelmezni, mind nádori, mind lovagi kötelessége. Emellett Bánk monarchiai szellemű, mit még erősebbé tesz az a körülmény, hogy a távollevő király helytartója. A korona iránti tisztelet úgyszólva vallásos hitágazata. Midőn Petur erőszakoskodik, a mély meggyőződés hangján mondja a békétleneknek (II. fölvonás, 2. jelenet):

              Emberek, jertek velem!

Előbb való a hit parancsolatja:

Istennek a kenettje egy királyi felség.

Úgyszintén ugyanott alább, midőn Peturt is le akarja beszélni szándékáról:

          Hát jut-é eszedbe még a

Testvéri háború? Te ott is Endre

Pártján valál - s midőn jószágidat

Elszedte Elmerik király...

Hozzám jövél szökésed éjjelén,

Még egyszer elmentünk a cinterembe

Együtt - lerogytál ott atyádnak a

Sírjára s azt mondtad: Igazad vala

Atyám - az Isten nem segít soha

Felkent királyok ellen...

Sőt a királynéra is átviszi ez érzelmet, s a Gertrudot meggyilkolni szándékozó békétlenekhez ugyanakkor egész őszintén intézi e szavakat:

És így hazátok elbúsúltjait

Játszani akarjátok s királytokat

Úgy tenni a királyi székre, hogy

Gertrúdis estén szíve megrepedjen?

Fájdalmiban megölni érzeményit,

Hogy társitoknak könnyeit soha

Se lássa többé - egyszersmind szeretni

Is, ölni is szándékoztok; mivel

Gertrúdis éppen a király maga.

Gyulai Pál: Katona József Bánk bánja 5-6.

Katona József

5

Katona Bánk bán javításán dolgozik. Színpadra akarja vinni. Betiltják.

Kikelése a cenzúra ellen. Történelmi és esztétikai tanulmányai. Kecskemétre megy, és városi alügyész akar lenini. Bánk bánt kinyomatja, s Kecskemét városa tanácsának ajánlja. Tiszteletdíja. Viszonya Kisfaludy Károlyhoz.

Városi alügyésszé választatik. Hivataloskodása 1820-1830. 

Halála

Katona, úgy látszik, hónapokig javítgatta művét; mert semmit sem akart elmulasztani, ami tőle telhetett. A becsvágy és sértett önérzet egyaránt szenvedélyessé tették. Elégtételt óhajtott venni mellőztetéseért, elő akarta adatni művét, hogy a közönségtől nyerje ki azon tapsokat, melyeket bírálói megtagadtak. Szerénysége nem zárta ki önérzetét, s valahányszor kiemelkedett csüggedéséből, bár habozva, mindig bizonyos nemes büszkeséget szegezett a csalódás és balsors ellenében. Ez s a hazafiság tartották fönn, ameddig fönntarthatták, és semmi más azon számos tényezők közül, melyek befolynak az írók tevékenységére. Előbeszédében szégyen nélkül vallja be, hogy műve figyelmet sem keltett. E nyilatkozatában több a büszkeség, mint a szemrehányás; mintha mondaná: művem ért valamit, ti eldobtátok, köszönöm, most többet ér, mert alkalmat adtatok jobbá tennem. De az önérzet és tevékenység e pillanataira a csüggedés napjai következtek, melyek inkább szokták látogatni a nagy, mint a csekély tehetségű írókat. Ő is érezte azon csapásokat, midőn a tehetség egész erejével önmaga ellen fordul, s a kétely minden áldást átokká változtat. Azonban ekkor csak néha lepte meg e betegség: az erő és tehetetlenség, a hő vágy és eltompultság, a megalázkodás és kevélység sivár melankóliája. Később egészen martaléka lőn. Most csak közeledett feléje a remények ösvényén. Sorsa és önmaga akarták úgy, hogy darabonként törjék meg hite, büszkesége, erélye, mert kevés volt benne a támadó erő, és semmi abból a szilaj elszántságból, mely óhajtani szokta az akadályokat, hogy győzedelmeskedjék rajtok.

Az 1819. év elején már egészen készen volt kijavított tragédiájával, éppen akkor, midőn gróf Brunszvik Ferenc, a pestvárosi színház haszonbérlője, a székesfehérvári színtársulatot Pestre hívta meg, hogy hetenként két magyar előadással örvendeztesse meg a magyarság barátait. Az előadások sora május 3-án a Kisfaludy Károly Tatárokjával nyílott meg. A fővárosban újra megszólaló magyar Thália minden eddiginél nagyobb lelkesülést idézett elő. Mintha mind a színtársulat, mind a közönség megváltoztak volna. Amaz művésziebbnek látszott, emez buzgóbb lőn. A színház minden zugában megtelt, s az új színmű roppant tetszésben részesült, Kisfaludyt a színpadra akarta vonszolni a nép, hogy megkoszorúzza benne az egyetlen drámaírót, ki nemzetét lelkesíteni képes. Katonára nagy hatással lehetett e jelenet. Senki sem örvendett nála jobban e szokatlan részvétnek a drámai művészet iránt, de bizonyára fájdalmas érzések boronghattak lelkén. Íme, amiért ő éveken át hiába küzd, egy más egypár hét alatt kivívja, s ami több, egy csekély becsű művel. Ez is egy ok volt, hogy műve színrehozatalát siettesse. A színtársulat, melynek tagjai közt sok régi barátjára és ismerősére talált, örömmel fogadta az új tragédiát, de a legjobb akarattal sem adhatta elő. A cenzúra betiltá. "Bánk bánom - mond a Tudományos Gyűjteményben megjelent értekezésében⁶⁰ - nem engedődött meg az előadásra, hanem csak a nyomtatásra. Miért? Királyné-gyilkolás miatt? Vagy hogy hellyel-hellyel az érző ember keserűen fölszólal? Nem! csak azért, mivel Bánk bank nagysága meghomályosítja a királyi házét. Teszem már most (noha ez inkább recenzióra, mint cenzúrára tartoznék), hogy Bánk, kinek lépései alatt reng Magyarország, sokkal csekélyebb volna: nem a másik extrémbe esnék-e az ember és a cenzúra, ha azt hengerítené elé, hogy egy hitvány jobbágy miképp döfhet egy koronás főbe? Holott így egy hatalmas, egy királyi Bánk, nem mint jobbágy öl, hanem mint élet-halál ura hazájának és becsületének teszi meg, mint vetélkedő vetélkedőjén, a maga erőszakos áldozatját."

E csapást nehezebben tűrte, mint azt, mely bírálóitól jött. Szenvedélyes élességgel kel ki a cenzúra ellen s drámairodalmunk fejlődése egyik fő akadályának nevezi. "A cenzúra - folytatja az idézett helyen - ha valahol, úgy bizonyára Magyarországban nyakát szegi minden szépnek és nagynak (drámákról szólunk). Annyira határok közé tétetve véli magát a cenzor, hogy maga ezek körül határozatlanságba esik. Az elöljáróság kiadja ugyan neki a zsinórmértéket, mely mintegy ezen épülhet: hit, felsőség, és szemérem, de ő tartván attól, nehogy lábát megüsse, félelemből irgalmatlanul kaszabol. Nem azon sopánkodom én, hogy egy agyafúrt fickónak vallás, fejedelem és főképp a papság ellen való hánykódása megzaboláztatik, és játékában egy utcabeli korcsot hajat borzasztó káromkodásokkal nem karakterizálhat, vagy egy buja metsző a szemérmet pellengérre nem kötheti, de a századok lelkei nyomattatnak le, ha azokra az egyébként legigazabb hívségű író a mostani körülmények köntösét kénytelen aggatni. Midőn én egy erkölcstelenséget utáló Felicziánust indulatjának illő polcára viszek, midőn egy Bánk bánt megölt becsületének omladékaira felállítok, hogyan szedhessem én kiszabott kótára fájdalmamat? Én vagyok Bánk, én vagyok Feliczián, mikép lehessek én csak tűrhető mértékben is az, ha minden harmadik fölkiáltásnál a gondolat, hogy csak író vagyok, kiver énemből? Ez nem história, hol az érzéketlen toll beszél, ez én magam vagyok, én a XIII. században élő, hatalmas Bánk, kinek tenyerére koronák tétettek le, én Zách Feliczián, aki megfertőztetett magyar becsületeért egy királyi háznépet akar eltörölni. A cenzor nem a századok lelkét, hanem a jelenhez való hasonlatot (correlatiót) tekinti; így Petur bán, aki 1213. évben ezt mondhatja: »Görög, gubás, bojér, olasz, német, zsidó, nekem mihelyest a fejét a korona díszesíti, mindegy az, mert szent előttem a királyom, és az asszonyt becsülöm, de annak engedelmeskedni nem tudok«, most midőn az asszonyörökösödés, a Pragmatica Sanctio föláll, mit szóljon? pedig szólani kell neki, mert az egész háborúságnak oka a magyarok jussaiba belemarkoló és férje pálcájához nyúló királyné. Egy időszakból, melyben minden magyar nemes, ekéje mellett is, ha kardját fölköté, már oly érettnek vélte magát a királyságra, mint Árpád vére, mely csak az ő elődei által tartá az elsőséget ajándékba, korántsem lehet a megtörtént valóságot a mostani körülmények rámájára vonni - éppen azon magyar nemesség, mely hajdanában véres fogakkal, mint megannyi tribunus plebis az ő dörgő vétójával tisztes királya elébe toppant, és ügyetlen nyakrántással azt mondá: »Nem úgy megy az király uram«, most nem állíttathatik ki nevetséges nyögéssel, ha szinte későbben ezen igen veszedelmes fogaktól megfosztatott is. No hát éppen csak ezért annyi szép bájaik a régi időknek a puszta históriákban penészedjenek meg? Igaz, hogy a példa rossz, és rosszat szülhet. Jaj, istenem! a rosszat ha nem vetik is kikél. Ravaillac, Louvel stb., ha soha komédiát nem látnának, mégis megtennék fertelmes munkájokat. A példa igen szerény ösztön, ha az önszeretet és magamegtorlás zabolázzák az embert. Avagy hát kevesebb volna a példa, ha egy tatár khán ölettetnék meg saját jobbágya által? Mikor Hamlet Angliában ledöfheti a megkoronázott koronatolvajt, akkor Forgács ne vághassa agyon a megkoronázott hitszegettet (Kis Károly)? Mikor a német színeken egy sváb herceg, Johann von Schwaben, megölheti eltartóztatott jussáért tulajdon vérét, koronás császárát, vagy Macbeth Angliában koronára való vágyakozásból Duncant halálos ágyba fekteti: akkor Magyarországban Béla ne kívánhassa fegyveres kézzel jussát első Andrástól, vagy Arbucz szinte macbeth-i nagyravágyásból Kun Lászlót el ne altathassa? Bánk és Feliczián nem bosszulhatják az asszonyi becsületet és megtiportatott jussát az emberiségnek? Egy Attila pedig, szinte Hunnia királya, az asszonyi becsületért, aluva éjjel, nyilvánságosan ölettetik meg a néző előtt, anélkül, hogy csak eszeágában is volna valakinek, hogy a világnak legnagyobb felsége öletteték meg. Tiltsuk a morálsértést; ez minden gazt eltemet!"

Gyulai Pál: Katona József Bánk bánja - 4.

Katona József

4

Az erdélyi viszonyok. Döbrentei. Az Erdélyi Múzeum. Az első magyar drámai pályadíj kitűzése. Katona Bánk bánnal pályázik. A pályázat eredménye. 

Tokody és Bolyai. Katona tragédiája szóba sem jő. Kijavításához fog. 

Bárány Boldizsár. A tragédia történeti és mondai alapja. 

A régi krónikák és újabb  történetírók. 

Bánk külföldi feldolgozói. Katona céljai szerint egyaránt feldolgozza a történelmi és mondai elemeket. 

Javításai részint saját belátása, részint Bárány 

Rostája alapján. 

A német kritika Katonáról. Grillparzer hasontárgyú tragédiája

A magyar földön csakugyan ez volt az első drámai pályadíj, mert az, melyet Péczeli 1789-ben Mindenes Gyűjteményében megpendített, minden visszhang és nyom nélkül maradt. Éppen nem csodálkozhatni rajta, hogy erre Erdélyben inkább volt hajlam és pénz, mint Magyarországon. Bár Erdély a múlt század végén és a jelen század elején a nemzeti visszahatás és irodalmi újjászületés küzdelmeiben aránylag szerény szerepet játszott, de a társadalmi élet nemzetiességében fölülmúlta Magyarországot. Erdélyben sohasem volt visszamagyarosodás, mert nem volt elnémetesedés. A nemzeti fejedelmek korszaka még nem oly rég telt vala el, hogy a családélet hagyományait idegen erkölcsök emésszék fel. Erdély arisztokráciája sokkal távolabb lakott az európai fővárosoktól, és szegényebb volt, mintsem idegen földön vesztegesse vagyonát és nemzeti érzelmeit. Beszivárgott ugyan ide is a métely, de kevés tért foglalt, s csak egypár családra szorítkozott. A politikai élet dermedtsége mellett is a társadalmi közszellem folyvást magyar maradt, amennyiben a köz és magánélet felsőbb köreiből sohasem szorult ki nyelvünk, s aránylag Erdélyben olvastak legtöbb magyar könyvet. De a könyvírás már nem volt oly divatban. Senki sem találkozott, aki a szunnyadozó tehetséget ébressze, a csüggedőt támogassa, s valamely folyóirat köré gyűjtse. Egyszóval Erdélynek nem volt Kazinczyja. Azonban maga Kazinczy gondoskodott helyetteséről; egy ifjú írót ajánlott gr. Gyulai Ferencnének nevelőnek Lajos fia mellé, Döbrentei Gábort, ki az erdélyi főúri körök csakhamar megkedveltek, s ki 1812-ben növendékével Kolozsvárra költözve, izgatni kezdett az irodalom ügyében, s egyszersmind a mozgalom élére állott.

Döbrentei izgatása hármas irányú volt. Először is Kolozsvárott egy kis irodalmi kört alakított, melybe néhány mágnást is bevont. Hetenként vagy hónaponként egyszer összegyűltek szállásán Kolozsvár írói és tudósai eszmecserére, egymás munkái meghallgatására, bírálatára. E kor anyagi és szellemi támogatásával indította meg Döbrentei az Erdélyi Múzeumot, e kor legjobb irodalmi folyóiratát, melyet Magyarország legkitűnőbb írói is támogattak, s melyből 1814-1818. tíz füzet jelent meg. Mindezzel meg nem elégedve, egy országos nyelvmívelő társaság létrehozásán is fáradozott. Az 1792-i mozgalmak között Erdélyben egy nyelvmívelő társaság is alakult, de minthogy szabályait a kormány sohasem erősítette meg, egypár évi munkásság után lassanként elenyészett. Döbrentei ezt fölelevenítni törekedett; 1817-ben, midőn növendékét az erdélyi királyi tábla székhelyére, Marosvásárhelyre kísérte, új tervrajzot dolgozott ki, melyet egy erre összehívott népes gyűlés elfogadott, s fölterjesztett a kormánynak megerősítés végett. Ez megengedte az alakuló gyűlést, mely elnököket és titkárt választott, titkárul éppen magát Döbrenteit. A társaság már meg is kezdette munkásságát, midőn az ülések a királyi megerősítésig felfüggesztettek, s így minden újra enyészetnek indult.

A harmadik ügy, amelyet Döbrentei szintén nagy buzgalommal szolgált, a színészet ügye volt. Örömmel tapasztalta, hogy Erdélyben a színészetet nagyobb részvét karolja fel, mint Magyarországon, s Kolozsvárott az állandó színház már épülőfélben van, míg a pesti csak a jámbor óhajtások közé tartozik. Úgy hitte, hogy szítania kell a lelkesülést s Múzeumában többször felszólalt a magyar színészet mellett hazafiúi s esztétikai szempontból. A dráma történelmét és elméletét nem egy cikk tárgyazza folyóiratában, s midőn az erdélyi színház építésének bevégzése pénzhiány miatt folyvást késett, némi keserűséggel fordult az erdélyiekhez: "Alig állhatna föl jobban magyar játékszín, mint Kolozsvárott. Az egész lakosság magyar, oda gyűl be télre a legtöbb magyar uraság, kiknek nevelése és pénze is inkább van azt érteni, segíteni, mint eddigelé más polgári rendnek, ott tehát a magyar játékszín nevelő iskolája lehetne azon, idővel megszaporodható játékszíni előadásokra születettnek, kik utóbb jól elkészülve, a több városokban is jobb ízléssel jelennének meg. Hogy nálunk is lennének oly színjátszók, mint a franciáknál Lakain, Réstier, Baron, Larives; a németeknél Schröder, Echhof, Iffland, Lange, arra példát adott Kocsi néhai feleségével, s Jancsó, kik midőn a nemzetiségért lángoló br. Wesselényi játékszínünket áldozatokig segítette, úgy állottak elő, hogy idegen földeken is méltó javallást nyertek volna. Most, amikor inkább csúfoltatnak, mint segíttetnének, másfelé fordul a játékszíni tökéletes előadásra született talentum, s e hidegség elfojtja a játékok íróiban is az azok főbbje után való tüzes törekedést. Be nem végezve áll az 1792-beli országgyűlése végzésénél fogva elkezdett, s az 1811-beli által tovább építtetett erdélyi játékszín, s igaz, hogy néhány mostoha esztendők nem engedték meg a közre adakozhatást, de lehet-e reménylenünk jobb időkben azon épületnek egészen fölállítását?"

Gyulai Pál: Katona József Bánk bánja - 3.

Katona József

3

Katona mint drámaíró 1811-1815. 

Színész-drámaírók. 

Fordított drámái.

Az akkori műsor. Eredeti kísérletei. Monostori Veronika. Luca széke. 

István, a magyarok első királya. Ziska. Nyomok Bánk bánhoz. Aubigny Clementia. 

A borzasztó torony. Jeruzsálem pusztulása. Új nyomok Bánk bánhoz. Kiveszett művei. 

Rózsa című vígjátéka és Déryné. Fordulópont élete- és költészetében. Bánk bánba kezd

Míg Katona színészkedett, vagy legalább a színészekkel szorosb viszonyban volt, 1810-1815., nagy munkásságot fejtett ki a drámaírás terén. Ragadta lelkesülése, és ösztönözték a körülmények. Nem volt mit játszani. Az a néhány eredeti és fordított mű, melyeket a múlt század drámai mozgalma szült, éppen nem elégítette ki a szükséget. Endrődy Magyar játékszíne s az Erdélyi játékos gyűjtemény, eredeti és fordított színműveink e gyűjteményei rég megszűntek, újabbak nem pótolták, s általában kevés eredeti vagy fordított dráma jelent meg nyomtatásban. A régibb drámaírók, mint Bessenyei, Simai, Dugonics, Szentjóbi, Soos, Boér vagy meghaltak, vagy kevesebbet írtak, vagy egészen elhallgattak, s habár néhány új drámaíró csatlakozott hozzájuk, mint Gorove, Lakos, Vitkovics; s maga Kazinczy is régibb Hamlet-fordításához Goethének egypár új darabját csatolta, nagyrészt mégis színigazgatók és színészek írták, dolgozták át vagy fordították a legtöbb drámát. A pesti színtársulat különösen kitűnt e tekintetben. Maga a pártfogó, báró Wesselényi, adta a jó példát, Vida és Mérey igazgatók követték; amaz eredeti, emez fordított színműveket ír. A társulat előkelő tagjai, mint Benke, Láng, Murányi, Andrád, Vandza nem egy eredeti drámát írtak, és számos idegent dolgoztak át vagy fordítottak. Benke öt eredeti drámát írt és tízet fordított, Láng eredeti drámáinak száma huszonhat, fordításaié százöt³⁷. Andrád a magyar történelem némely dicsőséges mozzanatát vitézi drámává dolgozta föl. A fiatal színészek közül Déry és Balog tűntek ki fordításaikkal, ez utóbbi csakhamar eredeti bohózatokat is kezdett írni. Nem csoda tehát, ha a fiatal Katona is követte társai példáját.

Úgy látszik, hogy egypár tetszéssel fogadott műve újabb munkásságra ösztönözte, s a színészek, akik rendesen új, s ha lehet, nemzeti tárgyú drámát szerettek jutalomjátékul választani, nem hagyták nyugodni tollát. Az alig húsz-huszonhárom éves ifjú néhány rövid év alatt, mintegy tizenhét eredeti és öt fordított drámával gazdagította az akkori szegény műsort³⁸.

Fordításokkal kezdette drámaírói pályáját, s alkalmasint sokkal többet fordított, mint amennyiről tudomásunk van. Az 1813-i Pesti játékszíni zsebkönyvben találjuk először fordított drámái címét, az 1812-ben előadott drámák között, s minthogy mind a három mű január és március elején és április derekán adatott, bizonyosnak látszik, hogy mind a hármat, vagy legalább az elsőt 1811-ben fordította. De valószínű, hogy már 1810-ben is fordított, mert akkor már műkedvelősködött, s ez év volt Vida igazgatásának fénypontja.

Gyulai Pál: Katona József Bánk bánja - 1-2.

Katona József

Előszó

E művet ezelőtt huszonkét évvel írtam, mint akadémiai székfoglalót. Főbb részeit föl is olvastam az Akadémia 1860. október 29-én tartott ülésén, s még azon évben kiadtam a Csengery Antal Budapesti Szemléjében. (XI. kötet 1860.) Ezelőtt egypár évvel a Kisfaludy Társaság fölszólított, hogy immár nehezen hozzáférhető művemet engedjem át kiadványai számára. Szívesen engedtem e megtisztelő felhívásnak, annyival inkább, mert pótolni óhajtottam hézagait, s egyet-mást javítani rajta.

Huszonkét év sok új adatot hozott napfényre, nemcsak Katonát, hanem a kor irodalmi viszonyait illetőleg is. Akkor csak hézagosan írhattam meg Katona életrajzát, s a fősúlyt Bánk bán kritikai fejtegetésére helyeztem; akkor Katona ifjúkori kísérleteit sem ismerhettem teljesen, s hogy művem ne váljék oly terjedelmessé, aminőt nem fogadhatnak be egy folyóirat hasábjai, kénytelen voltam mellőzni sok olyat, ami egy monográfiában bajosan mellőzhető.

Most mindezt pótolni igyekeztem, azért művem kétszer nagyobb terjedelművé vált, mint volt eredetileg. Legkevesebbet változtattam Bánk bán kritikai fejtegetésén, sőt arra sem terjeszkedtem ki, amit 1860-on túl írtak a tragédiáról, bár a legnevezetesebb kritika róla ezelőtt egypár évvel jelent meg Arany Jánostól. (Prózai dolgozatai, 1879.) Nem volt szándékom egészen új művet írni, s ha erre is kiterjeszkedem, megrontom vala régi művem kiinduló pontját, hangulatát, s egészen letörlöm róla eredete bélyegét.

Arany akkor kezdett a maga értekezésébe, amikor én az enyémbe. Én erről semmit sem tudva, írtam neki Kolozsvárról: életrajzi adatok után tudakozódtam tőle, s egyszersmind Bánk bán első kiadásának megküldését kértem, amelyet Kolozsvárott nem tudtam megszerezni. Megküldötte a könyvet, s egyszersmind értesített, hogy ő is megkezdett egy értekezést Bánk bánról, de minthogy én életrajzot is írok, nekem hagyja az egészet, és Zrínyi eposzáról fog írni székfoglalót, mely inkább is illik hozzá, mint epikushoz. Így maradt töredék Bánk bánról írt értekezése, melyet külön sohasem adott ki, csak 1879-ben, összegyűjtött prózai dolgozatai között. Aki művemet újabban olvasni fogja, bizonyára ismeri az ő értekezését is, és így abban, amiben vele megegyezem, még inkább megerősödik, azt pedig, amiben eltérek tőle, annál könnyebben ellenőrizheti.

Művem bevezetésén és befejezésén sem változtattam semmit. Jól tudom, hogy Katona sírja többé nem bedőlt, elhagyott, sőt Kecskemét kegyelete szobrot is emelt nagyhírű fia emlékének. De 1860-ban bizony nem gondolt vele senki, legalább ezt írta nekem Kecskemétről Horváth Döme úr, aki először emelt szót síremléke és szobra ügyében.

Leányfalva, 1882. október 22-én.