Katona József
3
Katona mint drámaíró 1811-1815.
Színész-drámaírók.
Fordított drámái.
Az akkori műsor. Eredeti kísérletei. Monostori Veronika. Luca széke.
István, a magyarok első királya. Ziska. Nyomok Bánk bánhoz. Aubigny
Clementia.
A borzasztó torony. Jeruzsálem pusztulása. Új nyomok Bánk bánhoz.
Kiveszett művei.
Rózsa című vígjátéka és Déryné. Fordulópont élete- és költészetében. Bánk
bánba kezd
Míg Katona színészkedett, vagy legalább a színészekkel szorosb viszonyban
volt, 1810-1815., nagy munkásságot fejtett ki a drámaírás terén. Ragadta
lelkesülése, és ösztönözték a körülmények. Nem volt mit játszani. Az a néhány
eredeti és fordított mű, melyeket a múlt század drámai mozgalma szült, éppen
nem elégítette ki a szükséget. Endrődy Magyar játékszíne s az Erdélyi
játékos gyűjtemény, eredeti és fordított színműveink e gyűjteményei rég
megszűntek, újabbak nem pótolták, s általában kevés eredeti vagy fordított
dráma jelent meg nyomtatásban. A régibb drámaírók, mint Bessenyei, Simai,
Dugonics, Szentjóbi, Soos, Boér vagy meghaltak, vagy kevesebbet írtak, vagy
egészen elhallgattak, s habár néhány új drámaíró csatlakozott hozzájuk, mint
Gorove, Lakos, Vitkovics; s maga Kazinczy is régibb Hamlet-fordításához
Goethének egypár új darabját csatolta, nagyrészt mégis színigazgatók és
színészek írták, dolgozták át vagy fordították a legtöbb drámát. A pesti színtársulat
különösen kitűnt e tekintetben. Maga a pártfogó, báró Wesselényi, adta a jó
példát, Vida és Mérey igazgatók követték; amaz eredeti, emez fordított
színműveket ír. A társulat előkelő tagjai, mint Benke, Láng, Murányi, Andrád,
Vandza nem egy eredeti drámát írtak, és számos idegent dolgoztak át vagy
fordítottak. Benke öt eredeti drámát írt és tízet fordított, Láng eredeti
drámáinak száma huszonhat, fordításaié százöt37.
Andrád a magyar történelem némely dicsőséges mozzanatát vitézi drámává dolgozta
föl. A fiatal színészek közül Déry és Balog tűntek ki fordításaikkal, ez utóbbi
csakhamar eredeti bohózatokat is kezdett írni. Nem csoda tehát, ha a fiatal
Katona is követte társai példáját.
Úgy látszik, hogy egypár tetszéssel fogadott műve újabb munkásságra
ösztönözte, s a színészek, akik rendesen új, s ha lehet, nemzeti tárgyú drámát
szerettek jutalomjátékul választani, nem hagyták nyugodni tollát. Az alig
húsz-huszonhárom éves ifjú néhány rövid év alatt, mintegy tizenhét eredeti és
öt fordított drámával gazdagította az akkori szegény műsort38.
Fordításokkal kezdette drámaírói pályáját, s alkalmasint sokkal többet
fordított, mint amennyiről tudomásunk van. Az 1813-i Pesti játékszíni
zsebkönyvben találjuk először fordított drámái címét, az 1812-ben előadott
drámák között, s minthogy mind a három mű január és március elején és április
derekán adatott, bizonyosnak látszik, hogy mind a hármat, vagy legalább az
elsőt 1811-ben fordította. De valószínű, hogy már 1810-ben is fordított, mert
akkor már műkedvelősködött, s ez év volt Vida igazgatásának fénypontja.
Fordított drámái a következők: 1. Jolantha, jeruzsálemi királyné. Szomorújáték négy fölvonásban. Írta Ziegler Vilmos. Adatott először Pesten, 1812. január 12-én. Elveszett. 2. Szmolenszk ostroma. Adatott először Pesten, 1812. március 7-én. Elveszett. 3. Üstökös csillag. Vígjáték egy fölvonásban. Adatott először Pesten, 1812. ápril 17-én. Elveszett. 4. Medve Albert. Adatott először Pesten, 1813. február 17-én. Elveszett. 5. Montbelli grófok vagy az atya és gyermekei. Nézőjáték három fölvonásban. Franciából szabadon készítette Haussereck, magyarra fordította ifjú Katona József. Paternus amor vincit omnia. Ovidius Eleg. Lib. I. 12. Másolata megvan a Nemzeti Színház könyvtárában, s Abafi gyűjteményében először jelent meg nyomtatásban. Abafi még két fordítást tulajdonít Katonának, melyek az akkori műsoron gyakran megfordultak: Comedia ex tempore című vígjátékot. Kotzebue-tól vagy Henslertől és a Pártosság dühét Zieglertől, de nem jelöli meg a forrást, ahonnan merített, s minthogy más források ez adatot nem támogatják, az legalábbis kétségesnek látszik.
E fordítások mutatják, hogy az ifjú költő ízlése eleinte egészen
színésztársai befolyása alatt állott. Színpadunkon akkor csak kivételképp adták
Shakespeare-nek egy-egy darabját, leginkább Hamletet és Othellót.
A francia klasszikai drámának majdnem egyetlen képviselője Molière-nek Simai által
magyarosított Zsugorija volt. A német múzsa uralkodott színpadunkon, de
nem valódi kegyencei képében. Goethének csak a Testvérek című kis műve
adatott elő gyakrabban, de le sem fordított Götz von Berlichingene durva
és lelketlen utánzásainak, a német lovagdrámáknak egész raját fordították és
játszták magyarul. Schillernek leginkább Haramjái tetszettek, s minden
oly német dráma, mely ebből vett ihletet, szintén tetszést aratott. Amíg így
egyfelől a német Sturm und Drang-korszak elfajulásából táplálkozott a
magyar színpad, addig másfelől Kotzebue leleményes és köznapias szelleme
egészen megigézte közönségünket. Lessing Galotti Emiliája ritkán került
a műsorra, de Kotzebue-nak minden héten előadták egy-két komoly vagy víg művét.
A lovag- és érzékeny polgári drámák és bohózatos vígjátékok tetszettek
legjobban. Nagy divatban voltak a szörnyű, de ostoba gazemberek, az üldözött,
de gyámoltalan ártatlanok történetei, a kardcsörtető, történelmi epizódok,
különösebb bűnvádi esetek, az érzékeny családi bonyodalmak, a megtért tévedők,
s a könnyen megbocsátó szenvedők rajzai. Minden ily mű hamar talált fordítóra
vagy átdolgozóra; egy-egy német lovagdráma a magyar történelem eseményei közé
tétetett át, s a német érzelgés összeolvadt a magyar hazafias szónoklattal. A fordított
és átültetett német drámák szelleme megérzett eredeti drámaíróinkon is, de ha a
magyar történelemhez fordultak, olykor eredetiségök is fölcsillámlott.
Kedvelték a magyar történelem dicsőséges eseményeit, s bár inkább epikai, mint
drámai rajzokra törekedtek, s oly helyzeteket kerestek, melyekben kifejezzék
hazafias érzésöket és vágyukat, mindamellett a magyar jellem egy-egy vonását is
eltalálták, és a hazafias szóárban megrezdült néha a valódi érzés egy-egy
hangja is.
Katona nemcsak mint fordító kedvelte a német lovag-, érzékeny polgári és
történelmi drámát, hanem mint eredeti író is. Utánzásukra törekedett egy
húszéves ifjú naiv könnyelműségével. Kotzebue-t Ziskához írt egyik
jegyzetében a század egyik legjelesebb írójának tartja, s a Husziták Naumburgnál
című kis drámáját felséges műnek nevezi. Kotzebue és Ziegler voltak eleinte
példányai, sőt az sem lehetetlen, hogy némely elveszett műve nem egyéb, mint
valamely német lovagdráma magyaros átdolgozása. Azonban Shakespeare és Schiller
is hatottak reá, nem annyira műalkat és jellemrajz, mint hangulat és dikció
tekintetében. Moor Károly eget vívó pátosza és Hamlet világfájdalma korán
elbűvölték, s itt-ott vissza is csillogtat belőlük valamit. Shakespeare némely
hőseinek féktelen szenvedélyeit is megvillantatja néha, habár torz vonásokban.
Katona pályája első felében nagyrészt a színészek növendéke volt, ízlésök
szerint, számukra és nógatásukra dolgozott, s nem mondhatni, hogy haszon nélkül
járt ez iskolába. Kísérletei ugyan csekély becsűek, s mint kísérletek is többet
váratnak oly költőtül, aki csakhamar Bánk bánnal áll elő, de mutatják,
hogy sokat tanult, aminek később hasznát vette. Ismerni tanulta s megismerte a
színpadot, s ez az oka, hogy egypár ifjúkori műve egész az újabb időig fönn
tudta magát tartani a műsoron. A cselekvénynek nincs ugyan erős alapja, de
mégis cselekvény, nyelve nehézkes, de mégis párbeszéd, a történelmi elemet nem
tudja költőileg feldolgozni, de érzéket árul el a történelem drámai eseményei
iránt. A művészi formát még nem bírja, de technikája aránylag erős.
Mindamellett nem elégszik meg az egyszerűbb tárgyakon begyakorlott technikai
készségével, szövevényes tárgyakhoz fog, melyeken nem tud uralkodni, de küzdeni
tanul, s kicsikarja legalább egy-egy részlet drámaiságát. Mindent összevéve, az
ifjú költő munkássága különös keveréke a különböző s néha ellentétes ízlésnek
és iránynak, a fejletlen és fejlődő tehetségnek. A gyermekes leleménybe néha
egy-egy férfias részlet vegyül, az erőszakos és túlzott jellemrajzba egy-egy
találó vonás, s a dagályos dikcióba egy-egy meglepő ötlet. Sőt egypár
darabjában megtalálhatni Bánk bán némely alakjának és pátoszának
csíráját is.
Első eredeti műve egy vígjáték volt, a Farsangi utazás, öt
fölvonásban, melyet alkalmasint 1811-ben írt, de amely csak 1812-ben került
először színre Kecskeméten: Pesten valószínűen gyöngesége miatt nem adták.
Kézirata elveszett, s tartalmáról sem tudunk semmit.
Második műve: Monostori Veronika vagy a harc két ellenkező ügyért.
Nemzeti vitézi szomorújáték öt fölvonásban, szerzette Katona József, 1812. -
Eredetije a Nemzeti Színház könyvtárában. Nem tudni: vajon előadták-e, de az
bizonyos, hogy nem maradt a műsor állandó darabja, zavaros és vontatott
cselekvénye miatt. Egészen a német lovagdrámák modorában van írva, bár a költő mindenképp
igyekszik némi magyar mázzal vonni be. A török uralom előtt, a középkorban
játszik, midőn még állottak Alpár és Szentlőrinc várai és falvai, a cselekvény
színhelyei, melyek már régóta puszták. Lélektani képtelenségek halmaza e mű,
Kotzebue-tól kölcsönzött kétes morál kíséretében. Egy szörnyű gazember intézi a
bonyodalmat, aki se céljával, se szenvedélyével nem tud érdeket gerjeszteni.
Kopár Tamásnak hívják és Szentlőrinczi Loránt fegyvernöke. Ez egy fiatal várúr,
aki világlátni indul Tamás kíséretében. A tokaji szüreten jól tölti az időt;
ezalatt Tamás beleszeret egy parasztleányba, Monostori Veronikába, aki nem
viszonozza szerelmét. Loránt megszánja fegyvernökét, meglátogatja Veronkát és
atyját, hogy ajándékaival kieszközölje a házasságot, de maga szeret belé
Veronkába, aki tulajdonképp nem parasztleány, hanem egy elszegényedett
nemesember leánya. Nőül is veszi, Tamásnak pénzt adva kárpótlásul. Azonban
csakhamar egy más nőbe szeret, házasságtörővé válik, de megbánva bűnét, és nem
remélve neje bocsánatát, elszökik Tokajból és hazaindul. Az úton rablók
támadják meg, éppen Alpár vára erdeje mellett, hol a várúr, Alpári Farkas húga,
Katalin vadász, és meghallva a zajt, megmenti a megsebzett Lorántot, aki így
akaratlan Alpár vára vendége lesz. Katalin beleszeret az üdülő Lorántba, amit
észrevevén Tamás, fölhasználja e körülményt Loránt ellen rég táplált
bosszúterve megvalósítására. Azért elhiteti Katalinnal, hogy Loránt szereti őt,
légyottot kér nevében, melyre csak maga megy el, s az urától ellopott gyűrűvel
a sötétben eljegyzi a leányt. Ez ostoba tervnek éppen nem valószínű sikere még
több ostobaságra ragadja a cselszövőt, s még több képtelenségre a költőt. Tamás
bevádolja urát Katalin bátyjának, Farkasnak, mint csábítót, s úgy intézi a
dolgot, hogy ez egy este Katalint együtt találja Loránttal. A felbőszült bátya
húga nőülvételére kényszeríti Lorántot, de az vonakodik, mire mindketten
mégjobban felbőszülnek. Farkas elfogatja Lorántot, a szomszéd gvárdiánért s a
távolabb lakó püspökért küld, hogy velök a házassági szertartást
végrehajttassa. A gvárdián külön kikérdezi mindkettőt. Katalin Loránt
csábítottjának vallja magát; Loránt ártatlanságát erősíti, elbeszéli egész
életét, bevallja, hogy ő már nős, s csak nejét szereti. A gvárdián erre
kijelenti, hogy nem eskettetheti őket össze, s minthogy egyik fél sem tud
bizonyítani, indítványozza, hogy Isten ítélete döntsön Farkas és Loránt között.
A bajvívás egész ünnepélyesen megtörténik. Farkas legyőzi Lorántot, mire a
megérkezett püspök, aki nem más, mint Tamás, egy öreg püspöknek öltözve,
megparancsolja a gvárdiánnak, hogy adja össze Katalint és Lorántot, mert az
Isten ítélete a Loránt vallomását hazugságnak bizonyította. A gvárdián
összeadja őket, de Loránt utálattal fordul el új nejétől, aki ezért halálos bosszút
esküszik ellene.
Eközben új fordulat készül e nehezen kibonyolítható cselekvény
kibonyolítására. Az ősz Monostori kiindul Tokajból leányával, Veronkával, hogy
felkeresi Szentlőrincen legjobb barátját, Tóth Andrást, aki Loránt nevelője
volt. Amint az alpári erdőn átutazva, a fűre ledűlnek és elszunnyadnak, Farkas
egyik vendége, Orgoványi meglátja őket, megtetszik neki Veronka, elragadja és
Alpár várába viszi, s Farkas gondjaira bízza, amíg hazavihetné mint
menyasszonyát. De ha nőül akarta venni, miért rabolta el, miért nem kérte nőül
atyjától, hisz nem tudhatta, hogy férjes nő? Majd minden fordulat ily gyönge
alapon nyugszik az egész műben. Farkas jól bánik Veronkával, sőt belészeret.
Azonban Loránt és Veronka találkoznak, egymásra ismernek, Veronka mindent
megbocsát bűnbánó férjének, éppen, mint Kotzebue Embergyűlölés és megbánás
című drámájában Meinau Eulaliának. Farkas meggyőződvén, hogy Loránt csakugyan
nős, ellágyul és elhiszi, hogy nem csábította el húgát, mintha nős férfi nem
lehetne csábító. Nagylelkűsége Veronika iránti vonzalomból is egész odáig
terjed, hogy Lorántot hazaküldi népe fölfegyverzése s neje megvédése végett,
Orgoványi ellen; pedig mindezt saját várában maga jobban megtehetné. Ezalatt
Katalin, aki minderről semmit sem tud, kifőzi bosszútervét. Egy borospohárba
mérget tölt Loránt számára, mintha bizony az asztalon hagyott poharat nem
hamarább fölhajthatná bátyja, aki mindig szomjas, és folyvást iszik az egész
darabban. Maga sem bízik e tervében eléggé, ezért egy Benjámin nevű nemesifjat,
aki szerelmes belé, szerelmi ígéret árán reáveszi arra, hogy Lorántot mérgezett
karddal meggyilkolja. Ezt a mellékszobában meghallván Veronka, a gvárdiánt
Loránthoz küldi, hogy értesítse a veszélyről. A mérgezett borospohárról mit sem
tud, azért nem figyelmeztetheti Farkast, aki azt kiissza, mit meghallván
Katalin, kétségbeesik. E zavarban megérkezik Orgoványi embereivel, hogy magához
vegye Veronikát, aki vonakodik őt követni. Ekkor Orgoványi cselhez folyamodik,
s azon szín alatt, hogy férjéhez viszi, magával csalja. Azonban rosszul
számított. Loránt összegyűjtött vitézeivel várja őt Alpár alatt, s megmenti
Veronkát. Ugyanekkor megtudván a gvárdiántól Benjámin szándékát, elvéteti tőle
a mérgezett kardot, de minthogy az egy más kardot ragad föl, megvív vele,
elejti, s egyszersmint hadat üzen az alpáriaknak, mint olyanoknak, akik
orgyilkost küldöttek reá. Megkezdődik a két fél között a harc, melyben maga
Veronka is részt vesz. Mindkét részről néhányan elesnek. Ekkor a gvárdián
közbelép, békességre inti őket. "Szentlőrinczinek igaz ügye van - úgymond
- de a derék Alpári is ártatlan, és két ártatlan felekezet harcoljon-e
egymással?" Ezalatt megjelen a méreg hatása alatt dühössé vált Alpári,
karddal űzve húgát, akit meg akar ölni az orgyilkos terv miatt, de összerogy.
Ekkor aztán minden kiderül: az elfogott Tamás bevallja egész cselszövényét,
mire Katalin átdöfi őt, a haldokló testvérére borul. Mindnyájan térdre esnek,
leveszik fövegöket, s égre emelt szemekkel imádkoznak.
Amily valószínűtlen mesterkélt a cselekvény, éppen oly önkényes, sőt
gyermekes a jellemrajz. Egy középkori szilaj hölgy, kit elcsábítnak, anélkül
hogy tudná ki volt a csábító, aki méregkeverésen töri fejét, pedig karddal is
tud ölni; egy becsületére kényes várúr, aki mindig részeg, s mindegyre változik,
minden fejlődés nélkül; egy bűnbánó férj, aki meg sem kísérli kiengesztelni
nejét, s vitéz lovag létére teljesen szenvedőleges, s mintegy a véletlen
játéka; egy megcsalt nő, akinek nincs semmi erélye, méltósága, akivel férje
mindent tehet, s aki mégis amazon módjára a csatában is részt vesz; egy gonosz
szolga, aki sehogy sem emelkedik a köznapiság fölé, mégis tervének minden
sikerül: íme a mű főalakjai. Közülök egyik sem tud a mű központjává emelkedni,
vagy lebilincselni részvétünket. Az ifjú költő inkább a színpadot
tanulmányozta, mint az emberi szenvedélyeket, inkább a divatos ízlésből
merített, mint önkebléből. Ott van művében az istenítélet, az egymás ellen
küzdő két vár, a harcoló amazon, a jóakaró szerzetes, a gonosz cselszövő, egy
csoport érzékeny jelenet, de kevés drámai és még kevesebb tragikai emelkedés. A sok esemény s váratlan
fordulat nem tud egy kerek cselekvénnyé alakulni, de kiemelkedik egy-egy
színpadiasan hatásos jelenet, s a kor obligát pátosza, bár nagy ritkán
természetessé is válik. Legtöbb eredetiség a Farkas jellemrajzában nyilatkozik.
Ebben van némi élmény, tapasztalat. Katona a jelen szilaj, de nemes szívű,
elparlagiasodott, de jeles tehetségű ifjat a középkorba tette át, s bár
torzalakot rajzolt, de egy-két vonást eltalált. Heves kitörései durvák és
szenvelgők, de mintha megcsendülne bennük egy-egy hang, mely később Petur
bánban igazzá és művészivé válik.
Harmadik műve: Luca széke karácsony éjszakáján. Dráma három
fölvonásban. Írta Katona József. - Másolata a Nemzeti Színház könyvtárában.
Először adatott Pesten, 1812. december 26-án, s azután többször, a Nemzeti
Színházban még a negyvenes években is, és vidéken egész a hatvanas évekig.
Sikerének oka nemcsak bizonyos alkalomszerűségben keresendő, rendesen karácsony
hetében adatott, hanem szerkezete jelességében is. A fiatal költő sokat tanult,
kerüli a hosszadalmasságot, célra siet, bizonyos drámai arányosság- és
takarékosságra törekszik. A mű tartalma is több eredetiséget tanúsít,
amennyiben némi magyar zsánerrajzot találunk benne, bár a főrész Shakespeare és
Kotzebue hatását árulja el. E két költő hatása együtt egy kissé furcsának
tetszik, de nem furcsább, mint az a tény, hogy éppen Shakespeare hazájában
ünnepelték legjobban Kotzebue Embergyűlölés és megbánás című drámáját.
Hihetetlen e mű hatása a kor drámaíróira. Főszemélyei: Meinau és Eulalia
másolatát nem egy műben megtalálhatni. Katona második művében már ott
szerepelnek, itt e harmadikban is, bár más változattal. Gróf Vérhanti éppen oly
embergyűlölő neje hűtlensége miatt, mint Meinau. Rozina, a grófné, csak
gyanúsított és ártatlan ugyan, de éppen olyan módon akar kibékülni férjével,
mint Eulalia. Fiok, Lázár, már egészen Hamlet, polgári viszonyok között. Anyja
meghalván, nem hisz természetes halálában, atyjára gyanakszik, s őrültséget
tettetve, nyomozza a titkot. S valóban a dolog úgy is van, amint sejti.
Csakugyan atyja a gyilkos; háziorvosával megmérgeztette nejét, kiről azt hitte,
hogy házasságtörő, mert egy reggel egy katonatisztet látott kilépni
hálószobájából. Azonban a nő ártatlan, a katonatiszt testvére volt, kinek
hirtelen távozni kellett, s egy percre búcsúzni futott föl testvéréhez. E műnek
szintén megvan a maga cselszövője, de ez sem sokkal eszesebb, mint az előbbi mű
Tamása. Az orvos ez, aki meg nem nyerhetvén a grófné szerelmét, férjét
igyekszik tőle elidegeníteni, gyanúval tölti el, de midőn ez féltékenységében
elhatározza neje halálát, s a gyilkossággal őt bízza meg, nem mérget, csak
álomitalt ad neki, s egy sírbolti üregben kenyéren s vizen tartja, míg elszöktetheti.
Egy kissé hóbortos s nem valószínű cselszövény. De ha sikerülne is, mit nyerne
az orvos? Vajon megnyerhetné-e az őt gyűlölő asszony szerelmét, s ez
kiszabadulva sírbolti börtönéből, elszöktetve is, nem tehetné-e könnyen
semmivé? Az orvos mindezzel nem gondol, s minthogy a fiú gyanakszik reá, az
atya pedig összetűz vele, siet elszökni áldozatával, noha erre azelőtt is elég
oka volt, s valóban csodálkozhatni, hogy csak most jut eszébe. Éppen karácsony
éjjelen bemegy a sírboltba, hogy a grófnét a szökésre előkészítse. Ugyanekkor
egy paraszt, Körtés, szintén a templomba tart, Luca székével, melyről az a
babona, hogy aki karácsony éjjel a templom tornácában reáül, mind megismeri a
nők közül a boszorkányokat. Meglátja a sírboltba suhanó orvost, közli titkát a
gróf szolgájával, ez pedig az ifjú gróffal, aki tüstént a sírboltba siet, s ott
elbúvik. Az orvos kihozza az üregből a grófnét, és szökésre kényszeríti; ekkor
a fiú előlép, lelövi az orvost, megszabadítja anyját. A szegény nőre új
szenvedések várnak. Férje nem akarja visszavenni a szerinte házasságtörő nőt,
bár maga a nő s egész háza népe ostromolja. E jelenet egészen Meinau és Eulalia
végjelenetének másolata az Embergyűlölés és megbánásból. De Katona
másolata még inkább sérti erkölcsi érzésünket, mint Kotzebue eredetije. Rozina,
az ártatlan és elevenen eltemetett nő, rágalmazóját és gyilkosát kérleli a
bűnös Eulalia fogásaival, s nyomorult férje csak akkor bocsát meg neki, midőn
Körtés leánya, Ágnes, s ennek kedvese, Mártonka, hírül hozzák, hogy az orvos haldokló
szolgája ártatlanságát bizonyítja, de ekkor egyszersmind magát is meg akarja
ölni. Szerencsére Mártonka elkapja a pisztolyt, minden jóra fordul, a gróf és a
grófné kibékülnek, s boldogul élnek. Boldogul? Vajon egy nő, aki ennyire
megalázta magát, egy férj, aki ily gyalázatosan bánt nejével, élhetnek-e
boldogul? Ez nem megoldása a csomónak, hanem, erőszakos kettévágása.
Egyszóval Katona e második művében is inkább technikai, mint költői
fejlődést tanúsít. Még mindig kora kedvenc darabjainak hatását dolgozza föl,
előbb a lovag-, most a polgári drámákét, de mind több ügyességgel. Már
valóságos színpadi művet tud írni a drámai mesterség készségével. Némelyek
hibásan kettős cselekvényt vélnek föltalálni e művében: a Körtés és családja
jelenetét nézik egyik cselekvénynek, pedig az csak a cselekvénybe olvasztott
epizód, mely elhatározó befolyással van mind a bonyodalomra, mind a kifejlésre,
két ponton is; először midőn Körtés észreveszi az orvosnak a sírboltba
menetelét, mi az orvos tervét meghiúsítja, másodszor, midőn Ágnes és Mártonka
értesítik a grófot az orvos haldokló szolgája vallomásairól. Katona ez epizódot
éppen nem nyújtja hosszúra, röviden és drámailag tárgyalja, s alakjait élénken
és jellemzően tünteti föl. E népies zsánerrajz sokkal sikerültebb, mint a főbb
személyeké. Ezek közül csak Lázárnak, az ifjú grófnak fixpozíciója ér valamit,
magán- és párbeszédeiben Hamlet szelleme szikrázik itt-ott, de sokkal több
érdeket költ fel, mint amennyit megtartani képes, s a végén éppen megromlik,
midőn atyjával szemben egészen tétlen marad.
Katona negyedik drámája: István, a magyarok első királya. Eredeti
vitézi nézőjáték négy fölvonásban, a magyar nemzeti játékszínre szabadon
készíttetett Katona József által Pesten, 1813. júliusban. - Másolata a Nemzeti
Színház könyvtárában. Először adatott Pesten, 1813. augusztus 19-én. E mű nem
eredeti, hanem Girzik Ferenc ily című drámájának, Stephan der erste König
der Ungarn, Pest, 1792. - újabban 1803. átdolgozása. "Katona e darab
teljes cselekvényét átvette e műből, de tetemesen rövidítette. Sok epizódot
elhagyott, s jobban összevonta az eseményeket. Színi szempontból a magyar
átdolgozás sokkal jobb, mint a német eredeti, amely inkább dialogizált
irányregény, mint igazi dráma, de feltűnő, hogy Katona aki a darab szerkezetével
oly szabadon bánt el, a dialógusban nagyrészt ragaszkodik az eredetihez,
úgyhogy drámájának oly helyei is fordítások, melyek magyarosabb szerkezetöknél
fogva eredetieknek tetszenek39."
Katona e művet egészen a színpad számára dolgozta át. Inkább színpadi mű az,
mint költői. A pogányság és kereszténység, az ó és új világ küzdelme, se
költőileg, se tragikailag nincs benne fölfogva. Az egész cselekvény egypár
durva cselszövényből áll, melyek könnyen meghiúsulnak. Kupa, a somogyi vezér,
külsőleg István híve, de titkon összeesküvést szervez ellene. Két dologba veti
reményét: először, hogy Venczelint, István fővezérét hűtlenséggel vádolva
megbuktatja; másodszor, hogy István mostohaanyját, Adelaidot, nőül vévén,
tekintélyét megerősíti még az István felé hajlók előtt is. De mindkét
cselszövénye meghiúsul. Venczelinnek ártatlansága nemcsak kiderül, hanem Kupa
összeesküvését is fölfedezik; miért aztán ez megszökik István udvarából,
anélkül hogy magával vihetne Adelaidot. Ekkor nyíltan kitűzi a lázadás
zászlóját, de most is kevésbé bízik azon eszmékben és érzésekben, melyeknek
képviselője, és újra cselszövényhez folyamodik. Az István udvarából kolostorba
készülő Adelaidot s az őt kísérő Boleszlávot, István sógorát elfogják a
lázadók, s Kupa csak oly feltétel alatt ígéri kiadásukat, ha István átengedi az
ország felét, beleegyezik Adelaid nőülvételébe, s nem háborgatja az ősi vallás
gyakorlatát az általa bírt országrészben. István nem áll reá, s kockáztatva
mostohaanyja és Boleszláv életét, Veszprémnél megtámadja Kupát és legyőzi. Maga
Kupa is elesik, Venczelin kardja szúrja le; Adelaid és Boleszláv
megszabadulnak, Aba pedig jelenti, hogy megérkezett a királyi korona Rómából
Esztergomba. "Éljen István, a magyarok első királya, föl
Esztergomba!" - visszhangozza a nép.
A jellemrajz hű kifejezője a cselekvénynek; ez sem emelkedik a költői
színvonalig. Kupa s egész pártja inkább aljas cselszövő, mint hős s valamely
nagy eszme képviselője. István és környezete a kereszténység képviselője ugyan,
de élet és emelkedettség nélkül. A korrajz is elhibázott. Kupa ősi vallása a
Mars és Herkules szobrainak tisztelete, melyeknek embervérrel áldoznak.
Általában feltűnő, hogy Katona, aki a nemzeti visszahatás képviselőit később
oly híven festette, itt meghagyja vadaknak és aljasoknak. Hogy a keresztyénség
képviselőinek fogja pártját, az természetes, de szükséges volt-e akár
történelmi, akár esztétikai szempontból az ősi hit és szabadság védőit
általában aljasoknak festeni? A huszonegy éves ifjú költő a történelmet még
csak külsőségekben fogja föl, csak egypár hatásos jelenetet keres bennök, s nem
emelkedik följebb a köznapi fölfogás színvonalán. Azonban azt meg kell adni,
hogy tárgyát kiváló technikával dolgozta föl.
A cselekvény folyvást halad, emelkedik, a katasztrófa gyors, s egyetlen
fölvonásban sem hiányoznak a hatásos jelenetek, melyeket díszítmény és pompa is
emelnek. Éppen, mint Luca széke az alkalmiságon kívül színpadias
szerkezetének köszönhette, hogy oly sokáig a műsoron maradt.
Ötödik műve Ziska, két részben; az első: Ziska vagyis, a husziták
első pártütése Csehországban. Eredeti nézőjáték négy fölvonásban, írta
Katona József, Pesten, harmadik esztendőben törvényt tanulván, 1813. - Eredeti
kézirata a Nemzeti Színház könyvtárában. Színpadon nem adatott elő, legalább
nem találhatni nyomát, hogy előadatott volna. De úgy látszik, hogy maga Katona
is inkább olvasmánynak szánta. Mintegy ezt bizonyítja előszava és bevezetése
is. A bevezetés nem egyéb, mint egy kis értekezés Schulz nyomán, mely Husz
életét s a huszita háború előzményeit adja elő. Abafi kiadásában ez értekezés
egészen hiányzik. A költő úgy véli, hogy mindezt szükséges tudnia az olvasónak,
mert a dramaturgia, főképpen a cenzúra nem engedi, hogy mindent a színre
hozzon. Az előszóban engedelmet kér az olvasótól, hogy hazai tárgy helyett
idegent dolgoz föl, de ezzel is a nemzeti műveltséget célozza, mert úgy
tapasztalta, hogy a huszitákat alig ismeri a magyar közönség. "Ó, magyar -
fejezi be az előszót -, neked szentelem minden betűmet, neked mindazt, mit
lelkem, bár erőtlen szárnyakkal, kegyes megítélésed elébe röpíthet: ajándékozz
meg engemet azon szerencsés érzéssel, hogy midőn munkámat olvasod, azt
képzelhessem tőled hallani: egy huszonegy esztendős ifjú is igyekszik, hogy
magyarnak ismertessék, és édes anyai nyelvét tehetsége szerint előmozdítni
izzadoz."
Katona eddig egészen a színpad számára írt, mást az irodalom is szeme előtt
lebeg, eddig egészen a divatos ízlést követte, most másra is tekint, és saját
ízlése szellemét is követi. Schiller Wallensteine lebeghetett szeme
előtt, legalább a külső formára nézve, és Shakespeare-nek az angol
történelemből vett színművei. Sok, tárgyára vonatkozó történelmi munkát
elolvasott, s idéz is belőlök az illető helyeken. Egészben véve mindkét dráma
éppen oly kevéssé színpadi, mint költői mű, de vannak bennök oly jelenetek,
melyek mindkét tekintetben fölülmúlják eddigi műveit. A rajtok elömlő szellem
is általában véve férfiasabb, s pátoszában is több a természetesség és önkéntesség.
Egységes és érdekes cselekvénye egyiknek sincs, hajlanak az eposz felé, s
Ziskának, a főhősnek egysége tartja össze az epizódos cselekvény szálait. Az
első mű azt rajzolja, hogyan válik lázadóvá Ziska, aki Venczel cseh király
kamarása és kegyence. A költő a cenzúra miatt egészen mellőzi a vallásos
indokot, inkább csak politikai forradalomnak tünteti fel a huszita fölkelést,
és Ziska is nem vallásos meggyőződésből, hanem nagyravágyásból és bosszúból fog
fegyvert. Venczelhez hála köti, nagyravágyása a nép felé vonja. E kettő között
ingadoz, midőn hírül hozzák kolostorba vonult húgának meggyalázását. Ekkor
bosszút esküszik, s a husziták élére áll és elfoglalja Prágát. Majd ostromolni
kezdi a kunradici várat, hova Venczel vonta magát, s hol lelkiismeretfurdalásai,
bosszús fölgerjedései miatt hirtelen halál éri; Ziska immár a várba hatol,
midőn a király holttestét elébe hozzák. A királyné békét köt a huszitákkal, a
szabad vallásgyakorlat föltétele alatt; Ziska a király holttestére borul,
önvádat érez, megsiratja, majd összeszedve magát így kiált föl: "Egyet
léptem előre, soha többé visszalépni nem fogok, ha mennykövek csapdosnak is le
előttem. Utánam husziták, ismét Ziska vagyok."
Katona a Ziska jellemzésére helyezte a fősúlyt, s a hála és nagyravágyás, a
szeretet és bosszú összeütközéseit akarta rajzolni, azonban a különböző elemek,
melyek Ziska tetteiből folynak, nincsenek kellő arányban vegyítve és
összeolvasztva. Néha alig értjük meg lelkiállapotát. És mégis jellemrajzának e
módja tetemes haladást tanúsít. Katona megkísérli a különböző indokok
összevegyítését, s a szenvedélyeknek nemcsak egy színnel való festését, melyet Bánk
bánban annyi sikerrel használ. Ziska még más tekintetben is némi rokonságot
mutat Bánkkal, kit szintén erős kötelékek csatolnak a királyi házhoz, kit
szintén gyalázat ér, s bosszú sodor a forradalomba. Mindamellett, hogy a költő
egész erejét összpontosította a főszemély rajzára; Venczel jellemzése jobban
sikerült. Az egykor kegyetlen, most tehetetlen és megtört, de indulatos királyt
élénken emeli ki egypár találó vonás, bár néhol a groteszket érinti. Egypár
jelenet, különösen a király halála és Ziska ellágyulása a király holtteste
fölött, nem közönséges drámai erőre mutatnak.
A második részben kevesebb a drámaiság. Ziska további pályáját vesszük
benne, s a husziták küzdelmét egész Ziska haláláig. Ziska már mindkét szemére
vak, csak névleg fővezér, s Prokop vezeti a hadakat. Bár egypár harcias jelenet
drámai mozgalmassággal folyt le, a dráma központja, amennyiben szó lehet erről,
sem Ziska, sem Prokop, hanem Ziska leánya, aki Jaromir név alatt férfiruhában,
mint dobos mindig atyja közelében van, anélkül hogy ez tudná kilétét. E
regényes leány csodadolgokat mível. A csatában megmenti atyját, akit a
császárpárti Dube András agyon akar sújtani, s ugyanakkor megmenti Dubét, akire
Prokop mér halálos csapást. Dube börtönbe kerül, de a leány onnan is
kiszabadítja, mert szereti, s ez őt viszont. Végre atyját, midőn ez újra
bevonul Prágába, abba a házba szállíttatja, hol nagynénje, a Ziska szerencsétlen
húga, a ravatalon fekszik, aki álruhában szintén részt vett a hadjáratban, s a
Dubétől kapott sebben halt meg. A kifáradt Ziska is haldoklik, akkor a leány
fölfedi kilétét, a ravatalhoz viteti atyját, s kéri, hogy bocsásson meg
Dubénak, s áldja meg frigyöket. Ziska megáldja őket, s a huszitáknak Prokopot
ajánlja utódául.
E meglehetős gyönge leleménynek még jobb részei is inkább dalműszerűek, mint
valóban drámai hatásúak. Azonban néhol valódi költői hangulat ömlik el a művön,
bizonyos melankólia, mely többet sejtet, mint amennyit kifejez. Midőn, Ziska
mélázva a múltra és jövőre gondol, a hallgatag Prokop csak néha szólal meg, a
vén Voda iszik és elfecseg, mint gyermekies öreg emberek szokása, s örvend
Jaromirnak, aki lanttal és énekkel mulattatja őket: mindez együtt megható kép,
melyen a különböző lelkiállapotok, mint fény és árny egymást kiemelve, teljes
összhangban olvadnak össze. Ily hangulattal Bánk bánban is találkozunk,
Voda jellemzésében is van egypár oly vonás, melyből később Mikhál bán alakul.
Még ugyanabban az évben két drámát írt Katona, de ezeket egészen a színpad
számára. Az egyik - s ez már hatodik eredeti műve - Aubigny Clementia vagyis
a vallás miatt való zenebona Franciaországban IV. Henrik alatt. Vitézi
darab négy szakaszban. Készítette Katona József, Pesten, harmadik esztendőben
törvényt tanulván, 1813. - Másolata a Nemzeti Színház könyvtárában. E művet
némelyek fordításnak tartják, de minden bizonyíték nélkül. Legfeljebb
átdolgozás lehet, valamely idegen beszély vagy történelmi rajz át- vagy
földolgozása, és semmi esetre sem fordítás, mert az ilyenhez mindig odaírta
Katona, hogy fordította. Középfajú, úgynevezett érzékeny dráma ez, mely
tragikai erős összeütközéseket könnyed módon békít ki. A mű hőse, Clementia
grófné, valóságos hősnő, aki kardot köt és seregeket vezérel, IV. Henrik híve,
s midőn megtudja, hogy gróf Chatre a ligue egyik vezére lett és vára
ellen indul, rábírja fiát, aki a Chatre leányába, Rozáliába szerelmes, hogy
szakítson mátkájával. De a leány, aki éppen a várban időzött, szintén atyja
ellen nyilatkozik, s midőn ez fölkéri a várat, csak azért megy hozzá, hogy
lebeszélje szándékáról. Chatre magánál tartja leányát, s ostromolja a várat;
nem veszi ugyan be, de elfogja az ifjú grófot, Clementia fiát, midőn ez egy
csapat élén a visszavert ostromlókat üldözőbe veszi. Ekkor Chatre megüzeni az
anyának, hogy megöleti fiát, ha a várat föl nem adja. A várőrség, hogy
megmentse az ifjú grófot, kész a föladásra, de az anyában erősb a hűség
királyához és elveihez, legyőzi anyai fájdalmát és visszautasítja a föltételt.
Erre Chatre új ostromot kezd; Clementia hősiesen védi a várat, kardjával
visszasújtja a vár fokára már-már följutó vezért, kit lehanyatlásban két
zarándok fog fel, leánya és Sericour, a főlovászmester, akik álruhában várták az
ostrom eredményét. Chatre nem halt meg, csak megsebesült, s most már végre
akarja hajtani határozatát, az ifjú gróf kivégzését. Azonban Sericour
csendesíti, elmélkedik a király iránti hűségről s a vallásos fanatizmus
hiúságáról, s mikor meglágyította szívét, Rozáliával együtt felöltözik
zarándokruhába, s mindketten elébe térdelve az ifjú gróf életéért esdekelnek.
Chatre megmentőit ismerve meg bennök, megkegyelmez az ifjú grófnak, sőt maga is
a király hűségére tér, mit a seregével közelgő király igen kegyesen fogad, s
hogy kímélje büszkeségét, nem kegyelmet ad neki, hanem szövetséget köt vele. A
fiát visszanyert anya boldog, s nem kevésbé az ifjú mátkapár.
A mű technikája jeles, de tartalma annál kevésbé. A cselekvény színpadi
csínyek láncolata, a jellemrajz pedig sablonszerű. Nincs benne élet, elevenség,
s a lélektani fejlemény folyvást erőszakolt. Clementia hősködése, Chatre
megtérése csak külsőkép drámai, s inkább a néző kínzására vagy
elérzékenyítésére számított, mint meghatására és fölemelésére. A vallásos
fanatizmus rajzát is kerüli az ifjú költő, éppen mint Ziskában, de itt
mégis bátrabb, s ha a jellemrajzba nem szövi is be, a párbeszédekben legalább
elárulja, nem annyira személyei, mint a maga nézetét. "A vallásért
harcoltál - mond Sericour Chatre-nak -, és a vallásért akarsz harcolni. Mi
okból? Hogy az embereket erővel kergesd a paradicsomba, akik oda bemenni nem
akarnak, vagy legalább azt hiteted el magaddal, hogy be nem mehetnek?"
"Hidd el nekem, Chatre - folytatja később -, az emberek véleménye, melyet isteni
tiszteletnek nevezünk, nem egyéb egy bálháznál, ahol is török, zsidó, indus,
görög és római maszkarák fordulnak elő, senki sem láthatja, hogy melyik lárva
rejtheti el a nagyobb szépséget. A külső festéket tekintvén, egyiknek ez,
másiknak amaz tetszik, mármost kardot vonjunk-e egy igazszívű ember ellen,
mivel őbeléje az örökkévaló ezt és nem azt a vágyakozást alkotta, melyet mi
mindnyájok között elsőnek találunk? Miért akarsz te másokat erővel is a te
ízlésedre kényszeríteni, amelytől mások undorodnak? Majd az éjfélnek órájában
le fognak a lárvák hullani, s mindenik a maga formájában áll a bíró
előtt." Alkalmasint ily elmélkedések miatt nem került színpadra e mű, még
a vidéken sem. Legalább a Nemzeti Színház másolatán a következőt olvashatni:
"Ezen darabot előadni nem szabad, mert szitkokkal tele vagyon, istenről
nagyon illetlenül szól, és régi vallásbeli villongásokat előhoz. Kassa,
december 23. 1831. Magyar József." Azonban 1819-től fogva Hédervári
Cecilia, a magyar amazon vagyis Hédervár ostroma címe alatt magyarosítva
gyakran adatott. Személyei a következőkép magyarosodtak meg: IV. Henrikből lett
III. András, Clementiából Hédervári Cecilia, Kont István leánya, Drugeth Miklós
özvegye, Aubigny grófból Aladár, Chatre-ből Újlaki Ugrin, dalmáciai vicekirály,
Rozáliából Olivia és Sericourból Drágfi Loránt. Az, hogy vajon Katona
magyarosította-e meg művét, neméppen bizonyos. A Nemzeti Színház példányán a
cím alatt ugyan ez áll: 1819-ben magyarosíttatott Katona József által, de a
neveken kívül nincs más változás rajta, mint kihagyása mindannak, ami a francia
viszonyokra és vallásos villongásokra vonatkozik. Katona bizonyosan többet
változtatott volna. Lehet, hogy a színészek magok magyarosították meg, hogy
előadhassák, s koronként hazafias beszédeket szőttek bele, mert a Honművész40 1833-ban megrója
e műben a sok hazaszeretet és nemzeti lelkesedés emlegetését, bár más alkalommal
és mások műveiben az ilyesmit magasztalja, s híven följegyzi, hogy a
hazaszeretetről, nemzeti nyelv megbecsüléséről, a hazai törvények
magatartásáról szóló helyeket mily lelkesen megtapsolták41.
A másik mű, Katona hetedik eredeti drámája: A borzasztó torony, vagyis a
gonosz talált gyermek. Eredeti nézőjáték öt fölvonásban: készítette Katona
József, Pesten. - Eredeti kézirata a Nemzeti Színház könyvtárában. Előadatott
Pesten, március 27-én 1814. Ez is alkalmasint valamely német lovagregény
dramatizálása, ha nem is egészen, legalább részben. Van ebben minden, ami a
német lovagregényeket jellemzi: egymás várát feldúló lovagok, szörnyű gonosz
cselszövők, szöktetések, párbajok, titkos folyosók, iszonyú börtönök, víziók,
boszorkányok, sok és nagy erény, sok és nagy bűn, ártatlanok üldözése,
szerencsés véletlen, s végre a bűn kudarca, s a nemes és érzékeny szívek
diadala, boldogsága. Hogy valamely német regény lebeghetett a költő szeme előtt,
az is mutatja, hogy cselekvénye sokat ölel fel, s inkább regényi mint drámai
kompozíció, bár egyes hatásos jelenetek vannak benne. A cselekvénynek három ága
is van, s bár összefonódnak, de két ág folyvást versenyez, hogy egyik a
másiktól elvonja az érdeket. A Löwenstein-család esete bonyodalmaival kezdődik
a dráma. Löwenstein Prokop egy Svertling nevű talált gyermeket neveltet, aki
leányába, Matildba szeret, s a leány kezével együtt idővel a várat is
elnyerhetni reméli. De Matild Ditmár Adolf lovagba szerelmes, s már férjhez
menendő hozzá. A hálátlan s gaz Svertling csalódva reményében, bosszút
esküszik, s reábeszéli a szomszéd vár fiatal urát, a vad Tóbizt, hogy ragadja
el a leányt, majd ő kezére játszik. Mindezt abban a reményben teszi, hogy
Tóbiztól azután ő fogja elszöktethetni a leányt, akár erővel, akár mint
megmentője. A rablás első kísérlete nem sikerül, de amikor Adolfnak még a nász
előtt távozni kell, mert atyja várát megtámadták, Tóbiz Svertling segélyével a
várat meglepi, Matildot elrabolja. Ezalatt Adolf hazaérkezik, de későn: szülei
halva, nővére elrabolva, vára feldúlva. Bosszút esküszik Gellhorn ellen, aki
ezt tette, de hasztalan, mert Gellhorn emberei elfogják, urok elébe vezetik,
aki csak oly föltétel alatt ígér kegyelmet neki, ha minden jogáról lemond.
Adolf visszautasítja a föltételt s ezért a "borzasztó" toronyba
eresztik le, hogy ott éhen haljon. De a torony alján mégis van egy rés, melyen
megszabadulhat. Ugyanis e résen egy medve téved be, Adolf követi nyomát,
megszabadul, s az erdőben találja hű fegyvernökét, aki azalatt urát
megbosszulandó, párbajra hívta Gellhornt, melyre most maga megy el. A legyőzött
és haldokló Gellhorntól megtudja azt is, hogy elrablott nővére él, szintén
fogságban, egy más vár börtönében. Adolf kiszabadítására siet, s itt a
cselekvénynek egy mellékága képződik, mely Wülfinda és Hugo szerelmét
tárgyazza. Most a cselekvény a Löwensteinok felé fordul. Adolf megtudja, hogy
Tóbiz feldúlva Löwenstein várát és elrabolva Matildot, egy csehországi várába
vonult, hogy könnyen föl ne találhassák. Keresésére indul, s végre csodálatos
úton-módon megtalálja a várat, hol éppen nászra készülnek. Svertling a nász
előtt meg akarja szöktetni Matildot, mégpedig azon ürügy alatt, hogy Adolfhoz
viszi. Azonban Tóbiz boszorkány mostohája segítségével meghallja
beszélgetésöket, s leszúrja Svertlinget. Végre a várba hatol Adolf is,
megszabadítja mátkáját, s minden boldog véget ér, valamint Zabern Stano
bonyodalma is, a cselekvény harmadik ága, melyet mellőztünk, s mely szintén ily
várföldúlást és rablást tárgyaz, de az Adolf cselekvényéhez igen vékony szál
köti.
Mindamellett a mű tetszésben részesült nemcsak a fővárosban, hanem a vidéken
is. Többször előadatott; a kettős, sőt hármas cselekvény vontatottságát, a
jellemrajz köznapi ürességét fedezték a bonyodalom meglepő fordulatai s egyes
jelenetek drámaisága. Színpadunk még mindig egypár középszerű német író
befolyása alatt állott, s Kazinczy törekvése, aki Goethe felé irányozta a
figyelmet, csak a lírai költészetben talált visszhangra. A színpad egész
Kisfaludy Károlyig érzéketlen volt költészetünk újabb áramlatai iránt, s a
nyelvújítást is csak akkor fogadta be, midőn már diadalát kezdette ünnepelni.
Katona hódolt ez ízlésnek, de szelleme koronként mintegy föltámadt ellene. Alig
végezte be a legnémetebb művét, már egy újba fogott, melynek semmi köze a német
lovagdrámával s a közönség ízlésével. Shakespeare felé fordult, az események
külső bonyodalma helyett a bensőt kereste, jellemet akart rajzolni, s a szív
örvényeit festeni. De a fiatal jurátus szeme, ha észrevette is a szenvedély
természetét, különböző alkatrészeit, nem tudta azokat egésszé olvasztani, s a
tragikai felé emelkedve, a borzalmasba tévedt.
E nyolcadik eredeti drámájának címe: Jeruzsálem pusztulása.
Eredeti vitézi szomorújáték öt fölvonásban, Flavius Josephus akkoriban volt
galileai igazgató rég talált írásaiból szerzette Katona József, hites jegyző,
1814. - Eredeti kézirata a Nemzeti Színház könyvtárában. Úgy látszik, hogy
előadatott, legalább a kéziraton két cenzor engedélyét is olvashatni; az egyik
1814-ben kelt, a másik 1833-ban. Azonban aligha maradt sokáig a műsoron. A
költő törekvése nagyobb mint ereje, föl tudja idézni a szellemeket, de nem
képes uralkodni rajtok. A cselekvény Jeruzsálemben s a várost ostromló római táborban
játszik, de a két színhely személyei nemigen hatnak egymásra, s így a pusztuló
város, inkább csak háttere a római táborban vívó szenvedélyeknek. Itt három
alak között oszlik meg az érdek, Berenice, Titus és Florus között, de egyiknek
sem jut elég tér szenvedélyük kifejtésére. Berenice és Titus igénylik leginkább
részvétünket, de a felköltött részvét nem emelkedik, sőt alászáll s nem lel
tragikai kifejlést. Egyikben sem hiányzik egypár erős jellemző vonás, mindenik
hallatja a szenvedély egy-egy igaz hangját, de a különböző indokok, melyek
vezérlik tetteiket, mintegy megsemmisítik egymást. Ezért képtelenek erősb
tragikai bonyodalom alkotására, s néhol érthetetlenek is. Katona ismét a bonyolult szenvedélyek rajzát kísérti meg,
s bár sikertelenül, de egy lépest tesz Bánk bán felé. Berenice zsidó nő,
a jeruzsálemi királyok véréből, aki nem él férjével, hanem egyik rokonával
tilos viszonyban. Meg akarja menteni az ostromlott Jeruzsálemet, azért kiszökik
belőle a római táborba, hogy megölje Titust, a császárfit, az ostromló sereg
fővezérét. Florus, a zsidók ostora, ezelőtt jeruzsálemi helytartó, megismeri őt
és szerelmet vall neki, de ez visszautasítja. Ekkor lép ki sátrából Titus, aki
Berenicét még Alexandriában megszerette, s örömmel üdvözli a szép királynét.
Berenice kacérkodik vele, Florus ellen ingerli, s mindent elkövet Jeruzsálem
ostroma megakadályozására, és szerelme vissza is vonja Titust az ostromtól.
Florus bosszús, hogy Titus az ostromot halogatja. Neki kettős célja van: a
város bevételekor kirabolni a kincses templomot, és bírni Berenicét.
Elhatározza hát Titust Berenicétől elszakítani, annyival inkább, mert ezt amaz
már nőül akarja venni. Azért Titus előtt egy levelet ad át Berenicének
férjétől, ki ebben szemrehányásokat tesz nejének. A levelet Titus is elolvassa,
s megtudja belőle, hogy Berenice nem vált el férjétől, mint eddig őt hiteté, és
szeretője is van. Titus fölgerjedésében szakít vele, mire ez búba merül,
nemcsak azért, mert Titus haragja vészt hozhat a zsidókra, hanem azért is, mert
már valóban beleszeretett Titusba. Ekkor a bánatos és bosszús nőnek Florus
ajánlja szövetségét, s ráveszi őt Titus meggyilkolására, Berenice nem tudja ezt
végrehajtani, de Florussal csakugyan szövetkezik, szerelmét ígéri neki, ha
Jeruzsálemet kíméli, s Titus élete ellen nem tör. De Florus megcsalja őt, mert
Jeruzsálem bevételekor Titus parancsa ellenére a templomot kiraboltatja,
fölgyújtatja, mit Berenice Titus előtt kiderítvén, ez megkötözteti és elítéli
Florust, s Jeruzsálem romjain bolyongva, Berenice barátságában keres
enyhületet.
A mű tulajdonképp inkább a Florus tragédiája, mint Berenice- és Titusé.
Katona azonban, úgy látszik, sem egyik, sem másik tragédiáját nem célozta,
hanem Jeruzsálem pusztulásáét. Valóban a háttér tragikaibb, mint maga a
cselekvény. A jeruzsálemi nép vezérei: Simon, János, Eleázár, a szenvedély
óriási alakjai, s bár el-eltorzulva sértik ugyan ízlésünket, mindamellett sok
erőt tanúsítanak. Az elszántság, gyűlölet, kegyetlenség, bizonyos őrült
hazafiság képviselői ezek, élesen jelölt egyéni vonásokkal, kik végleheletig
védik Jeruzsálemet, az emberi nyomor legiszonyúbb jelenetei között. De a sötét
képen feltűnik egy-egy enyhítő vonás is. Matathias és neje, e két öreg ember,
akik szerették egymást egész életen át, s most együtt várják a halált,
meghatják a szívet. Egymást vigasztaló párbeszédük, naiv versenygésök művészien
van dolgozva. Nem mindenütt művészi hatású ugyan, de tragikai erőre mutat Mária
rajza, egy ifjú nőé, ki megöli saját gyermekét, hogy megmentse az éhségtől és
rabságtól, és megőrül bele.
Nagyon megrontja a hatást, hogy Mária őrültségében éhségtől gyötörve,
báránynak nézi holt gyermekét, megfőzi és eszik belőle, sőt a rézedényt a
színpadra hozzák, s ott húzzák ki a gyermek tagjait. Mintha Katona csak
Shakespeare Titus Andronicusát tartaná szeme előtt, s nem ismerné
Horatius tanácsait:
Nec pueros coram populo Medea trucidet,
Aut humana palam coquat exta nefarius Atreus.
De az ízlés e tévedései mellett is Mária őrültségében sem hiányoznak a
valódi költői vonások. Meg-megvillan benne Melinda alakja, mintha a költő e
kísérlet emlékeiből merített volna később. Titus elhibázott rajzában is van
valami, ami később Bánk bán II. Endréjében inkább sikerül; az
önmérséklet és szenvedély, a kétkedő ingadozás és fájdalmas megnyugvás
kifejezése. A nyelv is emelkedettebb és drámaibb, mint előbbi műveiben, sőt
vannak egyes ötletek és gondolatok, melyeket Bánk bánban is
megtalálhatni. Például: Berenice: "Szent név, mi vagy te, ha egy ily ember
ajkára is jöhetsz?" (I. fölvonás, 2. jelenet). Bánk: "Szent név, égi
s földi mindenem javát szorosan egybefoglaló erős lánc, úgy elomla törhetetlen
életed, hogy abból a gazoknak is jutott!" (I. fölvonás, 4. jelenet.)
Mária: "Igen, igen, látom is már jőni hírmondóját eszem
összebomlásának." (II. fölvonás. 8. jelenet.) Bánk: "De hallom is
közellétét eszem lerontatása hírkürtjének." (III. fölvonás, 4. jelenet.)
Katonának még négy eredeti művéről van tudomásunk, melyek mind elvesztek.
Ezek a következők: Doboka vára, Nagyidai cigányok, Comurunna, római
tárgyú komoly dráma, Rózsa vagy a tapasztalatlan légy a pókok között.
Azonban a Tündéralma vagy Nádor és Nádiné boszorkányos története,
tündéries vígjáték három fölv., melyet újabban a neve alatt kiadtak, nem
eredeti mű, hanem fordítás, s nem az ő fordítása, hanem Ernyi Mihályé. Déryné
még egy Pestis címűt is emleget, amelyet Katona fölolvasott ugyan a
színészeknek, de visszavett, s többé nem adott be. E műnek másutt nincs nyoma,
s lehetett fordítás is. Doboka vára és a Nagyidat cigányok
alkalmasint 1813 körül írattak; az első lovagdráma lehetett, a második
vígjáték. Comurunnáról Balog azt állítja, hogy azt Katona Komáromban
társasága számára írta 1815-ben. Az lehet, hogy akkor adták legelőször, de úgy
látszik, hogy 1814-ben írta, mert 1815-ben Bánk bánnal foglalkozott, s
ez évben csak egy vígjátékot írt: Rózsát, melyről Déryné naplójában
a következőket találjuk:
"A mi elutazásunk Pestről még mindig csak haladt. Egyszer Kulcsár
István úr gyűlést hirdet. Összegyűltünk. »Most az uraknak azon kell igyekezni,
hogy sok új darabot adjanak, hogy begyűjtsék a publikumot, hogy sok pénzök
legyen az elutazáskor, s necsak hogy itt mindent tisztába hozzanak, hanem útra
valójuk is elég legyen, hogy szép hírökhöz méltóképp és illendően jelenhessenek
meg, mert messze és idegenek közé mennek. Tegnap - így folytatá - egy
fiatalember jelent meg nálam, s egy színdarabot hozva, igen kért, hogy adassam
elő. Nevét azonban csak akkor mondja meg, ha tetszésben részesül a darab. Nekem
nem volt időm elolvasni; tartsanak belőle olvasópróbát. A személyzet után oda
van írva a szerepek kiosztása is. Itt hagyom önöket, adják be véleményöket a
darab mineműségéről.« Kulcsár úr elment, a rendező olvassa a darabot. Midőn
vége volt, egy mellettem ülő színész azt súgta a fülembe: »Nem vett észre
semmit, hiszen az a rózsa története, maga van érdekelve.« - »Vettem észre egy
kis vonatkozást, de hiszen én nem vagyok kacér, ez a nő pedig az egész játék
alatt csupa kacérságból áll, aztán végül sül ki, hogy akivel szerelmi viszonyt
folytat, testvérbátyja.« - »De - mondja szomszédom - a nevek is azt
bizonyítják, hogy ez az egész társaságot illeti. Íme nézze a személyeké
| Deresházi |
Déry |
| Deresháziné |
Déryné |
| Benedeki |
Benke |
| Muraközi |
Murányi |
| Gyergyoviczky |
Gy-ánfi |
| Nyalóczi |
Nagy |
És így az egész társaság tagjai nevének első sillabái mind így vannak
kiírva, úgyhogy mindenikünkre reá lehet ismerni. Csak Gy-ánfi neve nem volt
kiírva, helyét három csillag jelölte, de mint gazdag gavallér volt kijegyezve.
A darab címe pedig ez volt: A rózsaharc vagy az ártatlan legyek a szemtelen
pókok között. Én már a darab címét is sületlennek találtam, de egy szót sem
szóltam, csak odamentem Benkéhez s mondám: »Adja csak ide azt a darabot, atyus,
keresztül akarom lapozni, minthogy nekem van benne főszerepem.« - »De a
szerepeket ki kell íratni belőle« - viszonzá atyus. »Majd holnap - mondom, s
azzal egyenesen mentem Kulcsár István úrhoz a darabbal. - »Tekintetes úr, ezt a
darabot nem adjuk elő.« - »Nem-e?« - »De nem ám!« - »Hát mi okból?« - »Itt van,
elhoztam s igen kérem, tessék eltiltani s örökre megsemmisíteni, mert engem
akarnak kompromittálni vele, és ha színre kerül, én azonnal elhagyom a
társaságot, s megyek Debrecenbe.« - »A' volna még a szép! - kiáltja Kulcsár úr
- no hát ez a darab nem lát napvilágot többé.« Szépen megköszöntem s hazamentem.
Másnap csak bámulnak a tagok, hogy nem írhatnak szerepeket, én meg fricskát
mutattam nekik kacagva, de egy szót sem szóltam. Nem mindenik tudott róla,
hanem végre mégis tudtomra esett, hogy Gy-ánfi ötven forintot adott Katona
Józsefnek, hogy csak írjon egy darabot azon estélyről, midőn Gy-ánfinál
voltunk, és a rózsa történetéről, csakhogy más színben. Ez Katonától elég nem
szép volt, én vele többé sohasem találkoztam."
Mindezt Dérynének kézirati s nem kinyomatott naplójából idézzük, melyben
némi kihagyások vannak, s hogy megérthessük a Gy-ánfi kalandját s a rózsa
történetét, szükséges a napló azon részét is elmondanunk, mely ezt tárgyazza, s
melyet a kinyomatott napló egészen mellőz. Déryné 1815 elején még együtt élt
ugyan férjével, de P-y Samut szerette folyvást, kit Katona mutatott volt be
neki és férjének, de akit a féltékeny férj később eltiltott a háztól.
Körülbelül ez idő tájt egy gazdag úrficska is beleszeretett Dérynébe, Gy-ánfi,
ki megismerkedvén Déryvel, gyakran járt a házhoz. Hebegő és ügyetlen ifjú volt,
kit Déryné hidegen fogadott, de férje, mint nem veszélyes udvarlót megtűrt, sőt
ebédeire is, vacsoráira is eljárt. Gy-ánfi egyszer nagy estélyt adott, meghívta
az egész színtársulatot, Déryt és nejét kitüntette, amazt aranyzott kristálypoharakkal,
emezt egy drága sakkal ajándékozta meg, amelyen együtt játszottak. Nemsokkal
azután egy szép rózsát is küldött Dérynének, melyet az elfogadván, poharába
tett. Éppen délután volt, s a férj nem lévén otthon, Déryné háborítlanul
válthatott szót Samuval, ki gyakran járt egy a házban lakó ismerőséhez, s
ilyenkor egypár percre találkozhattak az ajtóban vagy az udvaron. Samu az
ajtóból meglátván a rózsát, így szólott: "Ejh, beh szép rózsája van az én
rózsámnak!" Déryné erre hirtelen kikapta a rózsát a pohárból, s megtörölve
a szárát, átnyújtá neki: "Neked adom, Gy-ánfi küldötte, majd elbeszélek
mindent, ha majd sétálni mehetünk. De most csak menj, mert jőni találnak."
Samu távozta után Dérynének csakhamar eszébe jutott, hogy Gy-ánfi megemlítheti
férjének a küldött rózsát, s ő nem tud számot adni róla. Ezért a szobaleánnyal
egy csomó rózsát hozatott, s a pohárba tette. Csakugyan másnap Gy-ánfi
meglátogatta Déryt, s elbeszélte, hogy nejének mily szép rózsát küldött. Déry
Gy-ánfival bement neje szobájába, s kérdezte nejétől, hogy hol van az a szép
rózsa, melyet tegnap kapott. Déryné rámutatott a pohárra s azt mondotta: ott
van a többi között. De Gy-ánfi nem találta meg az ő rózsáját a rózsák között,
annyival inkább, mert abba egypár sor vers is volt rejtve, miről Déryné semmit
sem tudott. Déry elkomorult, s vallatta nejét, aki végre megvallotta, hogy a
rózsát Samunak adta, kivel az ajtóban találkozott. A férj még jobban
elkomorult, szóból szó támadt; végre Déryné kiment a szobából, hogy véget
vessen a pörpatvarnak. Másnap Gy-ánfi újra megjelent a pörös rózsával együtt.
"Itt a rózsa - kiáltá győzelmes hangon - elmentem Samuhoz, visszakértem
tőle a rózsát, semmi áron nem adta, de amikor azt mondottam, hogy Déryné
tiszteli s visszakéri a rózsát, akkor mindjárt ideadta." Déryné nagyon
megharagudott, hogy így kijátszták, s addig meg nem bocsátott bárgyú
udvarlójának, míg vissza nem vitte a rózsát Samunak, s be nem vallotta neki
füllentését.
Íme a rózsaharc története, melyből Katona vígjátékot írt, s melyben
Déryné kacérságát rajzolta, bár úgy látszik, éppen nem botrányosan. Déryné
bosszúsága érthető, de az már kevésbé, hogy elhitte azt a mende-mondát, mely
szerint Katona Gy-ánfi ötven forintjáért írta volna vígjátékát. Egy bárgyú
udvarló bosszújának lett volna Katona eszköze pénzért, az a Katona, kit maga
Déryné is hallgatag, különc, szigorú erkölcsű ifjúnak mond, s kit férje éppen
csodabogárnak nevez? Déryné éles szeme hamar észreveszi ugyan a férfiak
gyöngeségeit, s női és színészi hiúságát mindenütt belevegyíti naplójába, de
úgy látszik, hogy oly jellemhez, minő Katona, nem volt kulcsa, különben a
vígjáték okát csak hiúságból is nem Gy-ánfi ötven forintjában, hanem Katona iránta való hajlamában kereste volna. Ha figyelemmel összevetjük mindazt, mit
Déryné naplójában Katonáról ír, igen valószínűnek látszik, hogy a vígjáték nem
egyéb, mint Katona Déryné iránti hajlamának, érdeklődésének utolsó
föllobbanása. Állítsuk össze az adatokat. Katona azelőtt négy évvel, mint kezdő
műkedvelő színész beleszeretett Dérynébe, aki akkor még leány volt, és
kellemével és művészetével egyaránt elbájolta. Levelet írt hozzá K. J.
aláírással, melyben bevallotta szerelmét, s feleletül rózsaszín szalagot kért,
ha viszonozza, s feketét, ha nem. Déryné nem válaszolt a levélre, s nem is
sejtette, hogy azt Katona írta, mert a kezdőbetűk más ismerősét is
jelenthették. Mikor férjhez ment, kiderült a dolog, mert Katonával találkozva
az utcán, ez főkötőjére célozva így szólott: "Ezért nem felelt hát
levelemre? Sok szerencsét Déryhez." Úgy látszik, Déryné Katona szerelmét
csak szeszélynek, tréfának hitte, mert Katona többé sohasem emlegette, s
visszariadt minden udvarlástól, melyhez Déryné szokva volt, minden regényes
fogásoktól, melyeket e félig ábrándos, félig kacér színésznő a szerelem
csalhatatlan jeleinek tartott. Katona csakhamar kigyógyult mámorából, de amint
a mélyebb szívek szokása, bizonyos hajlamot, érdeklődést megőrzött Déryné
iránt. Elítélte mint leánynak elhamarkodott férjhezmenetelét, mint nőnek
kacérkodását, és sajnálta. Midőn P-y Samut, akivel már Déryné a színfalak
között megismerkedett, elviszi hozzá bemutatás végett, s Déryné zavarba jő,
Katona gyanúsan pillant mindkettőjükre, hiszen ezek már jól ismerik egymást,
mégis általa akarnak megismerkedni, s gúnymosoly vonul el ajkain; midőn Déryné
összezördül férjével, s el akarja hagyni, Katona egy este zártszékéhez lopózik,
s mint Déryné írja, félvállra vetett carbonari-köpenyében, s azt súgja fülébe:
"Szerencsétlen!" - mindezt Déryné nem hajlama maradványainak veszi,
hanem ellenséges indulatnak, s ebből ítéli meg vígjátékát is. Pedig e vígjáték
utolsó fejezete rövid szívregényének, melyben a hajlam visszatetszéssé, az
érdeklődés gúnnyá vált.
Katona ez idő tájt nemcsak szerelme emlékeivel szakított végképp, hanem mint
drámaíró is fordulóponton állott. Eddigi pályája csak előtanulmány volt.
Megkísérlette erejét a leggyakorlatibb módon, tanulmányozta a színpadot, melyet
büntetlen elhanyagolni sohasem lehet. Azonban ez iskolánál semmi sincs
veszélyesebb, ha a dráma még bölcsejében szendereg, vagy némi virágzás után
hanyatlófélben van. Itt megállapodni annyi, mint menthetetlenül elveszni.
Katona meg is kísérlette koronként a följebb emelkedést, de mindig bizonyos
költői lázálmokba tévedt. Érezte, hogy még nem igazi drámaíró, s hogy mily
véleménnyel volt kísérletei felől, mutatja az, hogy Bánk bánig egyetlen
egyet sem bocsátott sajtó alá, s ezt elsőszülöttjének mondja. Alkalmasint azt
is belátta, hogy az ő termékenysége csak gyorsaság, s ha az ember akarva vagy
akaratlan túlteszi magát bizonyos korlátokon, gyorsan és sokat írhat.
Elégületlenül vonulhatott magába, s mindinkább igyekezett kivonni magát a
színészek gyámsága alól, akik untalan újabb meg újabb műért zaklatták. Legalább
ilyesmit látszik bizonyítani az a körülmény, hogy 1814-ben két drámát végzett
be ugyan, de a reánk maradt Jeruzsálem pusztulásában saját szellemét
követte, 1815-ben csak egy vígjátékot rögtönzött: Rózsát. Ugyanakkor
vagy még előbb szülői kedvéért végképp szakít nemcsak a színészettel, hanem a
műkedvelősködéssel is. Mily szerencsétlennek érezte magát, mily küzdelmek
között vált meg a színpadtól, mennyi fájdalmába került, míg széttéphette
legszebb álmait! Azonban szíve még ekkor gazdag volt reményekben, még volt
ereje küzdeni, még előtte állott a drámaírói pálya, mely vigaszt és kárpótlást
ígért. Lassanként megnyugodott sorsában s az emberi szív természete szerint
vesztesége fájdalmát a remény örömeivel enyhítgette.
Nyugalma visszatértével egész lelkesüléssel érlelte megírandó drámai
terveit. Hitte, hogy e szenvedélye sohasem jöhet összeütközésbe sem fiúi
kegyeletével, sem leendő hivatalos pályájával. Írói becsvágya tulajdonképp csak
most ébredt föl. Az akart lenni a drámairodalom terén, ami Kisfaludy Sándor a
lírai költők között. A drámai forma és tartalom összhangja érlelődni kezdett
lelkében. Ízlése tisztult, szilaj képzelme csillapodott, szeme élesedett.
Kettőzött szorgalommal fogott Shakespeare és a magyar történelem
tanulmányozásához. Egyszerre mintegy férfiú lett, s vergődő géniusza szárnyra
kelt. Eddig mint gyermek, csak a csergedező patak habjaival játszott, most a
szenvedélyek viharos tengerére ért; eddig csak a színpad emlékeiből
táplálkozott képzelme, most az életből és önkebléből merített; eddig a
történelemből csak eseményeket tanult, hogy színpadi képeket készítsen belőlük,
most megelevenült előtte a múlt, megnyíltak a sírok, romok és holtak árnyai
zsibongtak körüle. S íme a monda és történelem szürkületéből az idegen befolyás
és nemzeti visszahatás küzdelmei közepett kiemelkedett Bánk tragikai alakja.
Szelleme e fordulópontjánál, lelkesülése e napjaiban érkezett Erdélyből az a
hír, hogy az erdélyi színház megnyitásának ünnepélyére néhány ifjú mágnás
pályadíjat tűzött ki; Katona elhatározta, hogy pályázni fog, s a költői
becsvágy és hazafi-érzés büszkeségével tekintett Erdély felé.
38. Ami e művekből reánk maradt, nemrég nyomtatásban is megjelent Abafi Lajos Nemzeti könyvtárában; Katona összes művei. I-III. Budapest, 1880-81.
39. Henrich Gusztáv: Egyetemes filológiai közlöny. 1883. VII. f. 938. lap.
40. 1833. II. félév. 11. sz. 812. lap.
Forrás: epa.oszk.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése