Albert Anker: Kötögető lány
Ugy történt az eset, hogy a Lottika madárkája sehogy sem
akart énekelni, akárhogy kinálgatta, csalogatta, czukorral, csókkal, néma
maradt a daczos kis jószág, Lottika pedig felcsucsoritotta cseresznye ajkait s
duzzogva csak azért is hátat forditott a kaliczkának és odaült az ablakhoz
kötni. A nyiló virágok között, melyeket maga öntözgetett, olyan volt szöszke
fejecskéje, mint egy csokorban a haragos bazsarózsa.
Hunczut kis madár! Látod, mit tettél. Pedig megfogadta, hogy
csak azért sem ül oda igy estefelé, mikor az a másik jó madár ott áll a másik
oldalon és várja örök türelemmel, hogy mikor láthassa őt meg. Óh, ez nagy bün,
ugy érzi Lottika. Mert lehet, hogy jó fiu, aztán olyan szépen tud oda nézni az
ablakára, dehát mégis csak fiu. Hiszen olyan szépen elmondta azt az iskolában
Soror Margaretha, hogy minden leány elkárhozik, a ki a fiuk után tekint. Csak
azért is odaül, csak azért is. Te miattad kárhozom el, te haszontalan madár, te
vagy az oka, te üztél ide - duzzogott magában Lottika s ugy fél szemmel
oda-odapillantott a kaliczkára, hogy nem szelidül-e meg a kis madár erre az
istenkisértésre.
A madárka ott gubbaszkodott a kaliczkában, nem szelidült az
meg egy cseppet sem. Lottika pedig durczáson odatette a pamut-gombolyagot az
ablak párkányára és a mint kötött, a szemét egészen rajta feledte azon az
istentelenségen, a ki fiu.
Aha, már észrevette őt a fiu. Jaj, Istenem! Gondolja magában
Lottika, hát az meg mit akar? Mint a nyil, ugy suhant át a másik oldalról az
ablaka elébe. Egyszerre csak ott állt előtte és ugy nézett fel rá ragyogó két
szemével. Lottika mintha ott látta volna maga előtt ebben a pillanatban a
haragos arczu Sorort, a mint fölemelt ujjával magyarázza: elkárhoztok,
elkárhoztok!
Zavartan ugrott fel a székről s befutott a szobába. -
Egyenesen a tükör háta megé bujt el, erősen szorongatva kezében a kötést. A
mint remegő ajkaival susogta: óh, édes Istenem! ugy érezte, mintha a kezében
levő kötés megmozdulna. - Ijedten ejtette el s még jobban elhalványult, mert a
kötés szépen indult az ablak felé. Lottika elsikoltotta magát s szemei
megakadtak a madárkán. Most már csak azért is, csak azért is, te leszesz az
oka, hunczut kis madár! Gyorsan felkapta a kötést a földről s engedte magát
vezettetni egész az ablakig, ott kitekintett az utczára s a szivéhez futott a
vére. A fiu a gombolyagot a kezei közt tartotta s a lebomlott pamutszállal mind
a ketten egymáshoz voltak füzve.
A fiu istentelen módon mosolygott.
- Kiesett a gombolyag. Majd földobom.
Lottika kinyujtotta piczi kacsóit az ablakon. Óh csak
mielőbb megszabadulhatna tőle. A nála levő munkát nem akarta elereszteni, mit
is mondana az a fiu, hogy ő ilyen összevissza köt, még ki is nevetné. A
gombolyag fölrepült, de Lottika oly zavart volt, hogy nem tudta elkapni.
Másodszor sem, harmadszor sem. Nem is tudta volna sohasem, ha egyszer aztán be
nem repült volna az ablakon. Lottika azért csak ott maradt, nem is vette észre
s kacsóit csak tartotta tovább.
- Már bent van.
Lottika elfutott az ablaktól egyenesen a kaliczkához,
kivette a kis madarat:
- Te, te, te vagy az oka. Te haszontalan!
Sirva fakadt és százszor, ezerszer összecsókolta a kis
madarat.
Forrás: Londesz Elek:
Képes könyv – mek.oszk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése