Katona József
7
Bánk tragikuma. Bonyolult indokok. Ellenvetések cáfolata.
Bánk jellemrajza s a cselekvény főpontjai. A kettős cselekvény vádja.
Homályos helyek megvilágítása. Bánk bűne és bűnhődése
A vádak, melyeket kritikusaink eddig hol nyíltan, hol leplezve e tragédia
ellen emeltek, mind elenyésznek, ha mélyebben vizsgáljuk a tragikai alapot.
Gyurmán bírálata Bánk bukását egészen a felségsértésből származtatja, s nemigen
látszik hinni a királyné ártatlanságában a Melinda esetét illetőleg. Eszerint
egyedül a királyok feje fölött őrködő gondviselés sújtja a gyilkost. Az igaz,
hogy Bánk monarchiai érzelmű, valamint a királyné egész ellenzéke, s e vonás
bejátszik a mű szövedékébe; de ha a királyné magában a tényben is bűnös, a Bánk
tette már nem tűnik föl oly erőszakosnak, s bukása inkább csak külsőképp
indokolható, mi sokat levonna a tragédia erejéből. Hasonló áll Greguss
véleményére nézve is. Ha Bánk nemezise a kielégített bosszú sivár érzelme és
kínos önvádja, Bánk jellemrajza elhibázott, és Gregussnak igaza van, hogy a
költő kézzelfogható erőlködéssel igyekszik hősét erőszakos tettére
előkészíteni. E mű alapeszméjét nem lehet egy uralkodó szenvedélyből
kimagyarázni. Némi fölvilágosításul szolgálhat Shakespeare Hamletje.
Vajon Hamlet tragikuma az atyjáért az anyján és nagybátyján bosszútálló
fiú? Akkor Shakespeare másképp alkotta volna művét, s valami olyast írt volna,
minő Szophoklész Elektrája. Shakespeare oly jellemet akart rajzolni,
mely, mint Goethe mondja, nem termett arra a tettre, melyet véghez akart vinni.
Hamletben a fontolgatás és beteges lelkiismeretesség megöl minden tetterőt, s
midőn a körülmények cselekvésre sodorják, a legfontolatlanabb és
leglelkiismeretlenebb tetteket követi el. Bánkban is nem a puszta felségsértés
és bosszú a tragikum alapja.
Ki tulajdonképp Bánk? Nádor, a távollevő király helytartója, a törvény őre.
S mit cselekszik? Elégtételt vesz sérelméért, bíráskodik a maga ügyében, s
megsérti a társadalmi rendet, mely bárminő kormányforma alatt változatlan, mert
az önbíráskodás mindig bűn, s kétszeresen az, ha olyan követi el, ki a
törvények őre. S vajon a bűnöst bünteti-e? A királyné a tényben nem bűnös, csak
gyanúra ad alkalmat, s mégis a lelkiismeretes bán leginkább Izidórának, neje
vetélytársának egypár kétesen ejtett szavára meggyőződik bűnössége felől s érni
kezd benne a gyilkosság gondolata. Aztán ő lovag is egyszersmind, nőtisztelő
lovag a szó legnemesebb értelmében. A megalázott Melindában is tiszteli hajdani
nejét, gyermeke anyját, sőt a szegény nő bomlott kedélyét is enyhülni, hegedni
reméli, s midőn holttetemét hozzák, kétségbeesve kiált föl (V. fölvonás, 6.
jelenet):
Nincs a teremtésben vesztes, csak én,
Nincs árva más több, csak az én gyermekem.
Jellemének e vonása még tisztábban mutatkozik e szavaiban (IV. fölvonás, 6.
jelenet):
Oh, semmi sincsen oly gyalázatos,
Mint visszaélni az asszonyi gyöngeséggel!
Az alkotónak szentségébe be-
Törés ez - és kigúnyolása, hogy
A legcsekélyebb férgecskének is
Teremte oltalom-fegyvert, csupán
Az asszonyállatról felejtkezett el.
S mégis e férfiú egy asszonyt öl, oly asszonyt, kit védelmezni, mind nádori,
mind lovagi kötelessége. Emellett Bánk monarchiai szellemű, mit még erősebbé
tesz az a körülmény, hogy a távollevő király helytartója. A korona iránti
tisztelet úgyszólva vallásos hitágazata. Midőn Petur erőszakoskodik, a mély
meggyőződés hangján mondja a békétleneknek (II. fölvonás, 2. jelenet):
Emberek,
jertek velem!
Előbb való a hit parancsolatja:
Istennek a kenettje egy királyi felség.
Úgyszintén ugyanott alább, midőn Peturt is le akarja beszélni szándékáról:
Hát jut-é
eszedbe még a
Testvéri háború? Te ott is Endre
Pártján valál - s midőn jószágidat
Elszedte Elmerik király...
Hozzám jövél szökésed éjjelén,
Még egyszer elmentünk a cinterembe
Együtt - lerogytál ott atyádnak a
Sírjára s azt mondtad: Igazad vala
Atyám - az Isten nem segít soha
Felkent királyok ellen...
Sőt a királynéra is átviszi ez érzelmet, s a Gertrudot meggyilkolni
szándékozó békétlenekhez ugyanakkor egész őszintén intézi e szavakat:
És így hazátok elbúsúltjait
Játszani akarjátok s királytokat
Úgy tenni a királyi székre, hogy
Gertrúdis estén szíve megrepedjen?
Fájdalmiban megölni érzeményit,
Hogy társitoknak könnyeit soha
Se lássa többé - egyszersmind szeretni
Is, ölni is szándékoztok; mivel
Gertrúdis éppen a király maga.
Király! Gertrúdisod koporsó-
Aljára vágom a hatalom jelét -
Ott van. Vereslik is még vére rajta.
Bánk még hazafi is, kinek szilárd elvei vannak. Mélyen érzi hazája
szenvedését, orvosolni is törekszik, de csak alkotmányos úton, a forradalomtól
semmit sem vár, sőt irtózik tőle. Nemegyszer szól e szellemben (I. fölvonás,
14. jelenet):
Nem vélik Ők a zendülést, mivel
Bánk a király személye - esküszöm,
Meg is fogok felelni ennek, és
Habár tulajdon síromon fog is
A békességetek virágzani.
Hasonlóképp a békétlenekkel való jelenetben (II. fölvonás, 2. jelenet):
...zendülésbe'
nem
Fog-é kiömleni az ártatlanok-,
A felebarátjainknak vére is? mely
Bugygása közben fogja a szabadság
Jajos tüzét átkozni - hörgeni?
És tagja legyek e rossz társaságnak
Itt, én is? Ártatlan vért ontani
Segítsek? és abban eszköz legyek, hogy
Jajgasson a szabadságunk miatt
Szegény magyar hazám? -
Alább ismét:
Való,
hogy engem
Az emberek bolondozása meg-
Mulattat, oh, de vérekbe és
Az életekbe forró ösztönöm
Markolni nem kiván, se játszani. -
S mi borzasztó színben látja a forradalmat (III. fölvonás, 3. jelenet):
Kirontjuk a korlátokat, lezúzzuk
A jó barátot, ellenséget; és
Aztán, ha célra értünk, sírni kell csak:
S mégis éppen ő az, aki a lappangó forradalommal, melyet elfojtani
igyekezett, többé nem gondol; kitörni engedi, sőt erőszakos tettével maga ad rá
példát. Bánk továbbá büszke oligarcha a Bór nemzetségéből. Egyaránt érzi világi
és erkölcsi méltóságát. Becsületén, jóhírén a szennynek még árnyékát sem képes
tűrni.
-
Egy
menykőcsapás ugyan letépheti
Rólam halandóságom köntösét; de
Jó híremet ki nem törölheti.
Kiált föl büszke önbizalommal! (I. fölvonás, 14. jelenet) mégis alattomos
gyilkossá süllyed, kit Petur, a királyné legnagyobb ellensége is megátkoz,
kivel senki sem akar párbajt víni, kinek a király kegyelme csak megalázás, s ki
méltósága, becsülete romján, neje teteme fölött könyörögve sóhajt a királyhoz
(V. fölvonás, 6. jelenet):
Engedd meg illendően eltemettetnem.
Íme Bánk tragikuma, ki önbíráskodva nemcsak a társadalmi rend ellen támad
föl, hanem önmagának erkölcsi létalapja ellen is. Midőn meggyalázott
becsületeért bosszút áll, egyszersmind meggyalázza mindazt, min becsülete nyugszik,
méltóságát, hitét, politikai elveit, büszkeségét. A nádorból törvénytapodó, a
király kegyeltjéből felségsértő, az alkotmányos államférfiúból forradalmár,
lovagból nőgyilkos, a büszke úrból megalázott szerencsétlen lesz. Külső- és
belsőképp egyaránt elbukik. A költői igazságszolgáltatás teljes, a tragikum oly
erős, minél erősebb alig lehet.
Nincs ugyan meg benne a külsőleg bukó, de erkölcsileg győző erény, melyet
Toldy minden tragédiától megkíván, de vajon megvan-e ez Macbethben, Othellóban,
Phaedrában? Vannak oly tragikai hősök is, minőket Toldy kíván, de a
tragikum lényege nem ettől függ. S vajon így fölfogva e tragédiát, nem
enyészik-e el Vörösmarty vádja, hogy Bánkban nincs meg az a szilárdság, mely az
általa elkövetett merész és nagy felelősségű tetthez kívántatik? Megállhat-e
Toldy ellenvetése, hogy Bánk örökösen haboz, egész politikai Hamlet, kinek
bosszútette is csak a perc által parancsolt önvédelem? Minő szilárdságot
követel Vörösmarty? minő tevékenységet Toldy? Ha Bánk szilárdan ragaszkodik elveihez,
melyek jelleme alapjául szolgálnak, nem ölheti meg a királynét. Ha hirtelen
szakít egész múltjával, mint egy indulatos ifjú, merészen rohan a tettre,
jellemének fejlesztése egészen elhibázott. Vörösmarty szintoly jogosan
hibáztathatná Macbeth-et is, ki nagyravágyó, és mégis oly vontatva és leginkább
neje unszolására öli meg a királyt, Toldynak pedig egészen el kell ítélnie
Hamletet, aki nagybátyját akkor sem öli meg, midőn könnyen megölhetné, sőt
Brutust is, aki sokáig tépelődik, amíg megöli Caesart. Miért legyen Bánk
hirtelen haragú és elhatározású Coriolán, midőn nem az? Avagy a tragikai
hősöknek mind ugyanazon természetűeknek kell-e lenniök? Bánknak szenvedélye
lázában is, bár öntudatlan, folyvást múltja befolyása alatt kell állani. Innen
önkínzó magába mélyedése, kételkedő küzdelme, még akkor is, midőn már el van
határozva a tettre. Azzal a céllal megy a királynéhoz, hogy megölje, s mégis
ennek távozást intő parancsára mélyen meghajtva magát, így szól: Jobbágyaid
vagyunk. A királyi felség sérthetetlenségében való hitnek még oly varázsa
van kedélyére, hogy önkéntelen tétlenségbe esik vissza, s midőn a királyné
marasztalja, a falhoz tántorodik, s a tettől mintegy megborzadva kiált föl: Vége,
vége már neki. (IV. fölvonás, 6. jelenet.) S ekkor is mennyi körülménynek
kell közbejönnie, hogy fájdalma, szenvedélye a tettre ragadja. De még
érthetőbbé válik Bánk jelleme, ha fejlődésének egész folyamát figyelemmel
kísérjük.
Bánk először útiruhában, zavarodva, a királyi palota egyik rejtekajtóján lép
be. A költő a színésznek ezt az utasítást adja: "Nemes méltóság, mindenben
gyanakvó tekintet, fojtott tűz, mely minden pillanatban kitörni látszik, és
minden környülállás azt árulja el, hogy mindenkor nagyobb indulat dühösködik
belülről." Nem valami határozott szenvedély izgatja Bánkot, hanem a
bizonytalanság és a sejtelem. Bár híve a királyi háznak, de az udvar
romlottsága nincs ínyére. Ezért némi vonakodás után, csak az illemsértés
kikerüléseért hozta volt föl nejét az udvarhoz. Kitetszik Melinda szavaiból, ki
fölindulva mondja a királynénak (I. fölvonás, 11. jelenet):
Köszönöm,
nagyasszonyom
Hogy oly kegyes valál s átláttad azt,
Hogy a bojothi Melindának nem illik
Falun, magányban lakni, mert nagyúrné,
Továbbá Biberach elbeszéléséből (II. fölvonás, 3. jelenet):
"Nagyúr - ej -
Bánk bán - így meg így
Nem illik, ország első nagyja, hogy
Így meg-meg így." Felhozta hát ide
Szép együgyű feleségét a nagyúr,
Bár mint dörömbözött szerelme-féltő
Nagy szíve.
Biberach gúnyosan beszél. Bánk nem volt szerelemféltő, csak nem akarta szép
és ártatlan nejét az udvar romlott levegőjének kitenni. Ide járult még a
meglehetős nagy korkülönbség Bánk és neje között. Tiborc egy helyt említi, hogy
azelőtt huszonhat évvel, midőn Bánk atyja élt, s Bánk még ifjonc volt, egy
velencei Jadránál meg akarta őket ölni, s ő megmentette. Ez e szerint III. Béla
idejében történt 1184-ben, a dráma pedig 1213-ban játszik, s így Bánk mintegy
negyvenkét éves. Mikhál bán szintén elmondja a királynénak, hogy Bánk atyja,
Konrád, midőn Spanyolországban járt, mint Imre királynak a spanyol Constantiát
nőül vivő követség tagja (1199), őt, Simont s a gyermek Melindát, mint
üldözötteket, Magyarországba hozta. Tehát ekkor Melinda mintegy hét-nyolc éves
volt, s így 1213-ban, a tragédia idejében, huszonkét-huszonhárom éves lehetett.
E korkülönbség nem zavarta ugyan boldogságukat, boldogan éltek, de természetes,
hegy óvatossá tette a férjet, s ennyiben a gyanú alapja már jó előre le van
téve.
Azonban míg Bánk országos ügyekben utazik, nejének udvarolni kezd Ottó, s
nénjével bált bálra adat, hogy minél többször találkozhassak választottjával.
Ez nyílt titok az udvarnál. Petur, ki elégedetlen társaival meg akarja törni az
idegen befolyást s elűzni a királynét, azt hiszi, hogy a féltékenység által
fölhasználhatja céljára Bánkot. Ezért titkon hazahívatja. Az álruhában hazatérő
Bánk nem tudja a hívás okát. Innen sejtelmes fölindulása, határozatlan aggálya,
mi oly fogékonnyá teszi a kedélyt minden benyomásra. S valóban először is a
szenvedő ország és vigadó udvar ellentéte tűnik szemébe, mit máskor talán észre
sem vett.
Hazánk külön-külön vidékein
Jajt s bánatot találtam; s itt ime
Ellenkezőt találok, s nem tudom,
Melyik tehet rémítőbbé...
Aztán egyik eszméről a másikra ugorva, hirtelen kérdi:
Petur, miért hivattál
Te engem vissza, mégpedig titokban?
S midőn ez ismétli: Titokban, bán, titokban - már maga a titok szó
fölindítja. Petur e szavaira: Úgy van, titok, mégpedig sötétben
megijedve kiált föl: Bán! s azon nyilatkozatra, hogy ő is bele van
keverve, és ha veszteségre jő a dolog, az övé lesz legnagyobb, hevesen
unszolja: Bán, bán hamar beszélj! - De Petur nem tartja helyesnek a
királyi palotában nyilatkozni.
Jöjj még az éjjel - itt ha eloszlanak -
Házamhoz. A jelszónk lészen: Melinda!
Ez a féltés első szúrása szívében, ez az első seb becsületén. A titok és
Melinda szók egy démoni eszmévé olvadva üldözik. Melinda! ismétli Petur
végszavát egy önkéntelen fölkiáltásban, s egy darabig nem tud szóhoz jutni.
Az - Melinda -
jelszavok!
Melinda szép mocsoktalan neve
Ma szemfedélül szolgál egy sötétben
Ólálkodó csoport között! Titoknak
Lett zára a Melinda szabad neve!
A hang, az eszme mindegyre üldözik:
Melinda! és mindég Melinda! - Szent
Név! égi és földi mindenem javát
Szorosan egybefoglaló erős
Lánc, úgy elomla törhetetlen élted
Hogy abból a gazoknak is jutott?
Föllobban, tudni akarja a titkot, először is a királynéra fordul gyanúja.
...Talán
Ez a királyos asszony azért tetéz
Munkákat a munkákra, hogy szemem
Elkábulásakor szívemben, a benn
Lakó becsűletet megölje? - Jaj! -
Majd kétkedik Peturban, azt hiszi, hogy csak irigyei akarták megdöbbenteni.
Megijed attól, hogy megdöbbenni képes. Reszketve mondja ki: a szerelme-féltő
Bánk bán! - Majd fejét kezei közé szorítva, külső fájdalommal igyekszik
elnémítani a belsőt, és kacajba fojtja kétségeit: Tüdő, hazudsz! hazudsz!
- Félti nejét és féltékenységét szégyelli önmaga előtt. Érzi, hogy meg van
alázva. Menekülni akar kétségeitől, s újra oda esik vissza:
Mit nyughatatlanítsz setétes álom-
Kép. Mit gyötörsz incselkedő chimaera!?
Hát a világnak egyik pólusától a
Más pólusig, szerelmeimben, én
Miért öleltem mindent egybe? Mért
Mindent? Miért te benned, oh Melinda!?
S egy ember - egy haszontalan por - az
Ütné ki őtet karjaim közűl?
Őtet!?
S mert nem tudja még, hogy ki vetélytársa, a féltés és bizonytalanság
kitörésével kiáltja:
...Ki lenne az? ki
lenne az? -
Világot, itt! világot!...
S mintegy öntudatlan az éji találkozásra indul.
A jellem ez expozíciójában már egy csoport indok van letéve: némi homályos
gyanú a királynéra, szenvedélyes szerelem neje iránt, kiben nem kétkedik ugyan,
de akit félt ifjúsága tapasztalatlansága miatt, szemben az udvari ármányokkal,
kényes becsületérzés melynek a sejtelem is fáj, áradó kedély és ideges
természet, mely minden benyomást kétszeresen érez, erős lelkiismeretesség, de
amelynek kétségei inkább fokozzák, mint csöndesítik szenvedélyét. Mindjárt első
megjelenésekor részvétet érzünk a hű hazafi, a nemes lovag és szerető férj
iránt, de féltjük is, mert érezzük, hogy sebhedt kedélye már ragadja az örvény
felé. A titok miatti aggodalom és a "Melinda"-jelszó már földúlták
egész nyugalmát. Fölindulásában alig tudja, mit cselekszik, Peturhoz indult,
pedig a találkozás órája még távol, a bálnak nincs vége, és neje ott van. Ez
utóbbi körülmény visszatéríti.
Vad indulat, mért kergetsz vissza ismét?
- szavakkal lép be újra a rejtekajtón, s meglátván Ottót, amint neje
lábainál szerelmet vall,
Oh véghetetlen szent könyörületesség!
- kiált föl, s megdöbbenve szédeleg vissza az ajtón.
E jelenetet Vörösmarty hibásnak találja: szerinte Bánknak meg kellene
rohanni Ottót, nem pedig visszatérni. E vád csak látszólag igaz. Alapos külső
és belső okok igazolják e jelenetet. Bánk sötét folyosóról lép be a fényesen
világított királyi palotába, beléptekor erős zene riadoz, mi a bál végét
jelenti. Már az erős fény és erős zene kábítóan hat Bánk fölizgatott idegeire.
De másfelől Ottót látván vetélytársának, ő a király híve, a királyi udvarral
látja magát engesztelhetetlen ellenkezésben; egyedül látván Ottóval Melindát,
hűtlennek hiszi nejét, kiben eddig nem kétkedett. E váratlan s egy pillanat
alatti tapasztalata éppen váratlanságánál fogva lesújtó villámként hat reá.
Fizikai és erkölcsi okok egyaránt megzavarják egy pillanatra eszméletét, s
midőn magához tér, kardot húz, hogy megrohanja Ottót; már akaratlanul, anélkül,
hogy hallgatózni lett volna célja, tanúja lesz Melinda bosszús felindulásának,
ki visszautasítja Ottót. Ez megnyugtatja, elenyészik az ok, miért megrohanhatná
vetélytársát. Megcsöndesedik, s midőn később (I. fölvonás, 14. jelenet)
meztelen fegyverrel és magánkívül jő ki rejtekéből, a fegyver nincs senki ellen
irányozva, csak feledte visszadugni, s nagy fölindulása, az Ottó és a királyné
közti párbeszédre vonatkozik, mely szerint a királyné azért is haragszik
Ottóra, hogy oly botrányosan üldözi Melindát, azért is, hogy nem tud elcsábítni
egy oly együgyű szívet.
Hogy e tetem fagyos, hogy e szemek
Vakok, hogy e fülek dugúlva nem
Valának! - Egy királyné és - Melinda
Oh, oh!
E kitörés nem a féltékenységé, hanem a bámulaté, fájdalomé és aggodalomé.
Bánk elképed, hogy a királyné oly asszony
Kit, hogy ördögi
Érzésiben meg ne lephessen a
Jobb ember, érthetetlenűl beszéli
Kétféleképpen gondolatjait. -
Ő megértette s tudja, hogy csak a botrányt nem tűri, de azt nem bánja, sőt
óhajtja, hogy Ottó elcsábítsa nejét. Érzi, hogy becsülete és boldogsága
ideig-óráig biztosítvák ugyan, de fölöttök vészterhes felhők boronganak.
Megént
lehelhetek, megént,
És érzem azt, hogy élek. A homály
Eloszla - megvirradt - felébredek.
Irtóztató kilátás a jövő
Nappalra!...
Már a csöndesedés mozzanata s az irtóztató kilátás a jövő nappalra csak
képletes kifejezés, s nem a holnapi napra vonatkozik. Mintha mondaná: hála
istennek, tudom, hányadán vagyok, a titok homálya eloszlott, de a jövő
kilátásai olyanok, melyek becsületemet és boldogságomat fenyegethetik. E
szavainál:
Szedd rendbe, lélek, magadat és szakaszd
Szét mindazon tündéri láncokat,
Melyekkel a királyi székhez és
A hitvesedhez, gyermekidhez oly
Igen keményen meg valál kötözve!
- egészen a higgadt férfiú áll előttünk, ki kötelességének tartja többé nem
bízni a királynéban, de egyszersmind neje miatt nem feledni a királyi ház
iránti hűséget, a szenvedő hazát s a lappangó forradalmat. Az egész magánbeszéd
távolról sem bosszúfogadás, amint némelyek fölfogják. Bánk elszánja magát
őrködni hazája és becsülete fölött, s meghalni értök, ha kell, de minden
határozott cél nélkül. Nem nejéhez indul, kinek hűségéről már különben is
megbizonyosodott, kit közel veszély úgysem érhet, sem a királynéhoz, mert
titkos hazatérte és késő látogatása botrányt okozhatnának, mitől óvakodnia
kell, hanem az összeesküdtekhez, mi mindennél sietősebb ügy, s kiket lecsöndesíteni
nádori, hazafiúi és rokoni kötelessége.
Az összeesküdtek jelenete (II. fölvonás. 1-2. jelenet) mélyen bevág az egész
mű alkatába. Toldy mindamellett kettős cselekvényűnek tartja e tragédiát, mert
szerinte Petur összeesküvése és Bánk családi szerencsétlensége egymásba
játszanak ugyan, de anélkül, hogy egyik a másikat szükségképp támogatná,
mindenik függetlenül magára bonyolódván és fejlődvén ki. Abban igaza van
Toldynak, hogy Bánk nem áll az összeesküdtek élére, nem velök öli meg a
királynét. De vajon annak, hogy a lázadás kitört, nem Bánk-e az oka, ki
szerencsétlensége és bosszúterve miatt nem gondol többé az összeesküdtekre,
kiket csak az imént csillapított le? S maga az összeesküvés nem foly-e be
elhatározón az egész cselekvényre? Bánk s az összeesküvők sorsa nem
támogatják-e szükségképpen egymást? Bánk Petur hívása nélkül nem térne vissza
az udvarhoz; ha Bánk a haza ügyében nem menne az összeesküdtekhez, bajosan
sikerült volna Ottó merénye. Szerencsétlensége elvonja ugyan az
összeesküdtektől, de Mikhál meghiúsult követsége, rokonai elfogatása, méginkább
ingerli bosszúját. Petur kegyetlen halála, kit mint a királyné gyilkosát
végeztek ki, s ki megátkozta az alattomos gyilkost, súlyosbítja önvádját. A
király kibékülése az összeesküdtekkel s az egész lázongó nemzettel, csak
megalázásra szolgál, mert ő nem a haza nevében fogott fegyvert, s csak egyszerű
gyilkos. Nem elég benső kapcsolat-e mindez, s nem oly események-e, melyek
nélkül se a bonyodalom, se a kifejlés nem lehet teljes?
E fölvonás a mű egyik legszebb része, tele élettel, mozgalommal, ellentéttel
s gyors drámai fordulattal. Végre látjuk magát Bánkot is a maga valóságában,
háborgó szenvedélyek nélkül, a királyi ház mellett és forradalom ellen
szónokolva, épp azon percben, midőn becsületén és boldogságán halálos sebet ejt
a királyi ház egyik hercege. E jelenet a legszebb fényben tünteti föl Bánkot. A
hős, a lovag, az államférfiú áll előttünk, ki éppen annyi eréllyel, mint
tapintattal csöndesíti le az összeesküdteket. Érezzük befolyását, tekintélyét,
jelleme varázsát, mely alól a szilaj Petur sem menekülhet. Részvétünk iránta
nőttön nő, hogy félelmünk érte annál élénkebb legyen, midőn később megnyílik a
mélység, hova a körülmények és szenvedélye egyaránt ragadják. A költő nagy
művészetet fejt ki a rajzban, s éppen azért annál felötlőbbek e hibás vagy
legalábbis nem elég érthető sorok:
Hogy Bánk leüljön a setét szövetség
Gyász-asztalához, ahhoz nem csekélyebb,
Mint Bánki sértődés kivántatik.
Ezt Bánk nem mondhatja, ez igen öntudatos célzás a jövő eseményekre,
melyeket nem sejthet, míg másfelől ellenkezik nemcsak azon céllal, melyet a
jelen percben el akar érni, de későbbi tettével is, mert Bánk még akkor sem
folyamodik az összeesküdtekhez, midőn a bánki sértődés csakugyan megtörtént. E
hely csupán csak akkor állhatna meg, ha azt jelentené, hogy Bánk csak akkor
akar a forradalom híve lenni, midőn már minden másnemű eszköz ki van merítve, s
így meg van sértve benne a nádori közbenjárás tekintélye is. De ezt
világosabban kellett volna kifejezni; így a magyarázat kissé erőltetett.
Bánk kiengesztelve az összeesküdteket, a diadal lelkesülésével kiált föl:
Oh Endre! győzedelmeskedj te bár
Országokon; de ilyen győzedelmet,
Mint Bánk neked nyert most, nem nyersz soha!
Éppen e percben hallik újra a "Melinda" szó, s Biberach lép be.
Melinda! oh ki gyógyít engemet meg;
- kiált Bánk, nem annyira féltékenységből, mint a szégyen azon élénk
érzéséből, hogy Melinda nevét mindenki ajka szennyezi. Biberach tudja, hogy
Bánk hazajött, hogy az összeesküdtekkel találkozni fog, mert kihallgatta a Bánk
és Petur közti párbeszédet a királyi palotában (I. fölvonás, 4. jelenet); Ottó
tervét is tudja, sőt ő maga adott neki tanácsot a következő szavakkal (I.
fölvonás, 13. jelenet):
Eredj utána, mutass előtte ki-
Derűlt tekéntetet - kérj engedelmet
Mondd, hogy sokat hallottál a magyar
Feleségek állhatatosságáról - ez
Csak próba volt. Örömében még maga
Fog a királyné elvezetni hozzá
S a résztvevésig úgy is megpuhúlt
Melinda tán öleléssel is köszön,
El nem rabolt bizalmáért. Kikérsz
Elutazásod végpillantatán
Egy János-áldását üríteni.
Ott én leszek majd a pohárnok; a-
Vagy légy magad - ne itt egy kis hevítő,
(porokat
ad által).
Emez pedig nénédnek altató.
Ha ezt az álom elszólítja onnan,
Te vissza is mehetsz Melindához megént -
E tanács után jobbnak látta a magyarsággal tartani, s minthogy különben sem
igen hiszi, hogy a gyáva herceg boldoguljon, a titokból el akar árulni annyit,
amennyiből hasznot húzhat.
...csak
ezen éjtszakát
Lett volna szükség el nem lopni Bánk bán
Nagyúrtól és hogy addig, míg ti itt
Vele vagytok - otthon Ottó és Melinda -
Biberach e szavaira Bánk újra a kétely és szenvedély martaléka. A csak egy
pillanattal előbb oly szilárd és eszélyes férfiú elveszti lelke minden
segélyforrását, s indulatja hánykódásai közt ide s oda kapkod.
Pokolbeli
Irtóztatóság büntetései
Földünkre jöttetek hát már? Hiszen
Ni itt világos egészen, amit én
Üresfejü ki nem tudtam találni? -
El a királyhoz - a császárhoz - a
Pápához elmegyek, s hogy elpiruljon,
Lerántom e parázna bíborosról,
A szép álarcáját kacagtatón.
Tehát csak törvényes elégtételt akar venni, még alatta van az előbbi jelenet
monarchiai és alkotmányos benyomásainak. Hidegvérűen akar eljárni a dologban,
amint már előbb is (I. fölvonás, 14. jelenet) elhatározta.
Oh légy velem hidegvér, légy velem!
Ne hagyj el állhatatosság, hogy merően
Nézvén szemek közé, becsűletes
Tekéntetemnél elvakuljon a
Szentségtörő.
De a hidegvér és állhatatosság csak puszta szavak. Bősz dühében már
gyilkosságról gondolkodik:
Meggyilkolom, ott előtte
A bíboros gazembert: és ha a
Vesztőpiacra hurcolnak, kiáltom:
Azért jutott hóhér kezére Bánk, mert
Hitvesse virtusát boszúlta meg.
Majd megint mást gondol:
- Nem!
Szeggel szeget!, hisz a tilalmas és
Megengedődhető ravaszkodás
Úgy állnak el, mint a hazug s igaz.
Mindez indulatának minden cél nélküli hánykódása, a sebzett kedély omló
vére, a kétség és tehetetlenség perce. S e hánykódások közt mily örömmel kap
azon a gondolaton, hogy Melindát talán még meg lehetne menteni.
Megmenthetem talán még - nemde, oh
Szólj Biberach, lehetne még talán
Meggátlanunk? szólj, szólj!
S midőn Biberach azt mondja: Talán. - Gyerünk! - már az öröm
és remény aggodalmai közt hánykódik:
Ember! ha még késő nem volna! - oh
- mondja Biberachnak a hála önkéntelen árnyalatával.
Angyal! szerezd meg üdvösségemet. -
- sóhajt védangyalához vallásos ihlettel.
Ne menjetek széjjel mindjárt barátim,
Hogy megtaláljalak, hahogy talán
Lehetne szükség rátok
- szólítja meg az összeesküdteket, maga sem tudja, miért, de jólesik
lelkének mindent elkövetni neje megmentésére.
- Ősz, remélj
Egy nyugodalmas éjtszakát.
búcsúzik el a nyugalmat szerető Mikháltól, s tulajdonképp magának remél
nyugalmat. Mi jól jellemzi e néhány sor Bánkot, s mennyire megvan Katonában az
a drámaírói sajátság, mely töredékesség és szaggatottságban kerekíti ki a
fölzavart lélekállapot rajzát. Jó színésztől játszva az ily helyek nagy
hatásúak, míg olvasva könnyen elfutják a figyelmet.
Bánk későn érkezett, a herceg már földúlta boldogságát, becsületét, s
Melindánál csak Izodórát találta, ki Ottó hercegbe szerelmes lévén, mindenütt
nyomában volt. Körülményesen kitetszik ez Izodórának a királynéhoz intézett
elbeszéléséből (IV. fölvonás, 2. jelenet):
Szemérmemet meggyőzve, mindenütt
Nyomában voltam estve ólta. - Hogy
Téged, nagyasszonyom, Melinda mellett
Az álom elfogván, feküdni mentél -
Előmbe jött lihegve Bíberach;
S midőn lefektedet megtudta, kért
Hogy menjek el Melindához, mivel
Italt adott mindkettőtöknek Ottó.
Én futottam; nem hozzád, mivel
Ez altató volt csak - futottam Ottó
Herceghez és Melindához hamar. -
Rendetlenűl láttam kifutni onnét
A herceget. Szemmel tartván, alig
Értem Melinda ajtajához, amidőn
Egy durva lábdobogás riaszta fel.
Vállamat ragadta egy erős
Kéz, belökött Melinda ajtaján,
S előttem állott Bánk bán
Melinda felsikoltva elhanyatlott -
Én fagyva álltam, mint egy útazó
Az égnek első dördülésekor.
Mindent kivallattam: melyért bezárt egy
Oldalszobába. -
Bánk nem hisz se Izidórának, se nejének, s első dühében magánkívül van. A
költő igen jó tapintattal e bősz családi jelenetnek csak a végét hozza a néző
elé. A harmadik fölvonás azzal kezdődik, hogy Bánk egy asztalnál kezére
bókolva, már némi csillapodó indulattal, de belől annál mélyebben megtörve,
kiáltja lábainál térdeplő nejéhez: Hazudsz! Neje hiába mentegetőzik.
Bánk egy-egy pillanatra ellágyul ugyan, de ismét megkeményíti magát:
Még sem hiszek
Ottó s Melinda egyaránt örültek! -
Toldy hibáztatja e jelenetet, megjegyezve: ím az örökké habozó Bánk, ki még
feleségének sem hiszen. De melyik férjben nem fog ily esetben gyanú ébredni;
kivált oly férjben, mint Bánk, ki kénytelen-kelletlen vitte az udvarhoz szép s
magánál sokkal ifjabb nejét. Bánk valóban gyanakodik, s midőn neje térdeit
kulcsolva, mintegy testi büntetést óhajt, hogy a lelkitől meneküljön:
Bánk, Bánk! taposs meg legalább engemet!
Én bűntelen vagyok. Oh ne mondd meg ezt
Testvéreimnek: nem feleség - anya.
- eszébe jut az oldalszobában alvó gyermeke s rákiált: Te átkozott kis
alvó, mit mosolyogsz! - Melinda sikoltva ugrik föl, s mintha nem hinné,
hogy Bánk tudja, mit beszél, kétségbeesve kérdi:
Ember, tudod te, mit mondtál fiadnak
Most? - Átkozott!...
Bánk hallgat, és nem vonja vissza átkát. Atya-átok egy anyáért! -
suttogja Melinda, és az eszme kezdi megőrjítni. Bánk nem szól hozzá, s ez
helyes, de amit magában mond, az olyan, mi teljességgel nem fejezi ki
lelkiállapotát:
Mint vándor a hófúvásokban, úgy
Lelkem, ingadoz határtalan
Kétség között, s eszem egy nagy óceánban
Lebeg, veszejtve minden csillagot.
Ez egy egész kikerekített körmondat, egész lírai versszak, mintha lírai
drámaíróink írták volna, kik ódákban, elégiákban beszéltetik hőseiket. E cifra
képletnél mennyivel többet fejez ki ez egyetlen szó: Boldogtalan! -
melyet később Melindára tekintvén, elfásulva mond.
Neje eltávozta után ismét fölébrednek kétségei, s fölkorbácsolt szenvedélye
zavart kitöréseit halljuk. Hiszen is nejében, nem is, nem tudja Ottó-e a bűnös
vagy a királyné.
Hiszen Melinda úgyse tudja mit
Beszéle - - ég és föld! de hát ki az
Oka, hogy szegény nem tudja, mit beszél?!
És a királyné álmos volt!....
Hinni kezdi, hogy a királyné bátorította föl és segélte Ottót a merényre, s
főoka gyalázatának. Nem-é? ismétli mintegy erősítve meggyőződését, s bár
megijed a gondolattól, hogy a királynén kell bosszút állnia, de bátorítja
magát.
Hah!
Mely gondolat lesz agyvelőmben első
Zsengéjekor már meghatározás? -
Épülj föl, izmosodj meg gondolat! -
Veled épül ismét csak fel, örök lenyugtom
Felett, megéledő becsűletem!
Ez az első határozott szándék, a gyilkossági eszme megfogamzása, mely
egészen elfoglalván, pillanatra csaknem félőrültté teszi. Merően néz maga
elébe, a belépő és bezáratásáért őt kérdőre vonó Izidórára nem figyel.
Ha engemet Prométheuszom csak egy
Hangyának, és az égi tüzet talán
Még abban is sajnálva, hogy hideg
Szerszámnak alkotott meg volna...
Mintha mondani akarná folytatásul: úgy is meg kellene ölnöm a királynét, de
észrevevén Izidórát, elnyeli e szavakat, s hozzá fordulva, így végzi be a
mondatot:
...úgy
Szolgálatodra tán lehetne hangom -
Hasonló fordulatot találunk Shakespeare Hamletjében is, midőn Hamlet
az atya szellemével való találkozás után, az őt faggató Horatiónak ezt mondja: Nincs
oly gazember széles Dániában - ki megrögzött cinkos ne volna. - Azt akarja
mondani, "mint a király", de meggondolja, s hirtelen másra csapja a
beszédet. Bánknál is e hely csak így érthető, különben érthetetlen, éppen mint
Izidórának, ki gúnynak véli, és a királynéval fenyegetőzik, ki barátnéja.
Nézd, nézd, az árnyékot - hallgass oroszlán,
Az a királyné - oh hazug! csak árnyék.
- Feleli rá Bánk, kinek lelkében a királyné már meg van halva, csak árnyék.
Hallgatást parancsol oroszláni dühének, hazugnak nevezi Izidórát, aki a
királynéról mint élőről beszél. Íme mennyire kiforgatá Bánkot egész lényéből a
gyilkosság gondolata. Földúlta kedélyét, széttörte monarchiai hitét,
lovagiasságát, nádori kötelességét, politikai meggyőződéseit, mégis e romokon,
egész múltja romjain, még utoljára fölszólal lelkiismerete. Tudni akarja vajon
igazán bűnös-e a királyné, az a királyné, kit már gondolatban megölt.
Egy szót csak irgalmas lélek: hiszem,
Az éjjel Ottóval még a mulatság
Után soká beszéle a királyné?
kérdi Izidórától, ki a vetélytárs bosszújával felel:
És a kegyelméből csaknem kijött:
De majd Melinda megbékélteté.
Kígyói nyelv - susogja Bánk -, de félreérti Izidórát. Izidóra ugyanis
a maga fölfogása szerint igazat mondott, bár gúnyos célzattal. Tudjuk, hogy
Ottó Biberach tanácsára azt színlelte Melinda előtt, hogy csak próbára akarta
tenni hűségét, s elutazása előtt egy búcsúpoharat akar vele üríteni. Ezt tudja
Izidóra, mert este óta folyvást figyelemmel kíséri Ottót, s azt hiszi, hogy az
Ottóra bosszús királynét csakugyan Melinda békéltette ki a királynéval a
búcsúpohárnál. De Bánk nem tudja megegyeztetni a dolgokat, a Megbékélt;
álmos is volt! - folytatja. Ez ellenmondás még inkább megerősíti
gyanújában, hogy a királyné ármánykodott. Azt hiszi, hogy a királyné Ottóval
együtt főzte ki a merény tervét, csak színleg volt álmos, hogy Ottó merénye
sikerülhessen, s ő ártatlannak látszassék az egészben. Szépen kidolgozott csalárdkodás
- veti utána, s először tör ki a királyné ellen a határozott bosszú, gyűlölet
és utálat hangján:
Így megcsalatva egy pokolbeli
Kísértet által, akitől levésekor
Már megundorodott az alkotó,
Hogy félben hagyni dolgát kénytelen volt.
Ily fontos az Izidóra jelenete, melyet Gyurmán szükségfölöttinek tart.
Bánkban e nő akaratlanul még inkább megerősíti a gyilkosság szándékát, de a
tett nem követheti ezt egyszerre. Bánk folyvást múltja befolyása alatt áll, s
erős küzdelem fejlik ki lelkében, amint ezt a mindjárt következő jelenetből
látjuk. Útonálló! - így fogadja Tiborcot, de tulajdonképp magát érti
alatta.
Minek is - becsület emberek között?
- ismétli újra, s mintegy folyvást éber lelkiismeretét akarja
elhallgattatni, majd Tiborc e szavaira:
Időm eljárt, jaj s panasz közt,
- így sóhajt föl: Azért teremtettem! - amivel helyzete
végzetszerűségét fejezi ki.
Munkálkodó légy, nem panaszkodó -
- kiáltja újra Tiborcnak, s tulajdonképp ismét csak magát ingerli a tettre.
Így foly az egész jelenet, a Tiborc panasza és Bánk küzdelme mintegy
párvonalban, de egymást mindegyre érintve. Művészien kivitt jelenet, melyben
csak a következő sorok rontják a hangulatot.
TIBORC
Oh mint örűltem, hogy szabad levék!
BÁNK
Mikép örűltem én bilincseimnek!
- mi kissé mesterkélt, nagyon is öntudatos játék az ellentéttel. Azonban e
jelenet nemcsak Bánk küzdelmét tünteti elő, de erősíti egyszersmind gyilkossági
szándékát is; Tiborc a nép nevében panaszol, az ország nyomorát rajzolva
egyszerű és naiv fölfogással, s éppen azért annál meghatóbban. Bánk küzdelmei
közé a haza fájdalma vegyül. Magyar hazám! - sóhajtja, búsan nézve ki az
ablakon. Hogy úgy van! - ismétli megint: Oh buzogj vér, csak buzogj!
- folytatja nagyobb szenvedéllyel. Ez is egy okkal több, hogy a királynét
megölje, nemcsak becsületéért fog bosszút állani, hanem honáért is. A
forradalomhoz ugyan most sem szegődik, sőt Tiborcnak is azt mondja: Tűrj
békeséggel - de mintegy jólesik neki, hogy átadhatja magát a hazafi
fájdalomnak, enyhítheti háborgó lelkiismeretét, s egy újabb indokot találhat a
tettre. Elhatározása erősbült, egy lépést tett a tett felé, éppen azért magával
viszi gyermekét, hogy minden eshetőségre biztosítsa.
Ezután egész a negyedik fölvonás közepéig, mely, amint a királyné szavaiból
kivenni, alkonyban történik, nem találkozunk Bánkkal. Miért nem siet
végrehajtani szándékát, mit csinált, hol volt eddig? Ugyanis se az
összeesküdteket nem kereste föl, mert ezek újabb mozgalmáról csak a királynéhoz
indulásakor értesül, fiát se helyezte el, mert azt belépte előtt Mikhálnak adja
át, nejénél se volt, mert ez még reggel a királynéhoz futott, de akit, úgy
látszik, az udvarhölgyek nem bocsátottak hozzá. Azt érteni, hogy Bánk még
mindig haboz, küzd magával, sőt múltjának befolyása alatt pillanatra visszaesik
tehetetlenségébe, mit később magának a gyilkosságnak körülményei is
tanúsítanak. De mi szükség volt a költőnek Bánk találkozását a királynéval
alkonyra tenni? A cselekvény folyhatott volna az idő megjelölése nélkül is.
Most találgatnunk kell a mellékkörülményeket, s végre is abban megnyugodnunk,
hogy Bánk lelki küzdelmek között és neje keresésével töltötte az időt.
A harmadik fölvonásban ugyanis, midőn a bosszú eszméje megfogamzott
lelkében, előbb gondoskodni akar gyermekéről és Melindáról. Amazt magával
viszi, ennek fölkeresésére Tiborcot küldi e szavakkal:
Menj, menj; keresd fel asszonyomat, s ha meg-
találtad, úgy jöjj, s várakozz reám.
Haza megytek...
De Tiborc nem találja Melindát, s csak annyit tud róla, hogy talán a
királynénál van. Ide indul Bánk, de egyszersmind a királyné is hívatta. Itt
van Melinda, azt mondá Tiborc - szavakkal lép be a királynéhoz. Gyilkos
szándékkal jött, de nem mutatja, különben is előbb gondoskodni akar Melindáról.
A belső küzdelem s elfojtott düh egészen zavarba ejtik. A királyné megdöbben, s
elfelejti, hogy maga hívatta Bánkot. De midőn Bánk alázatosan azt mondja: Parancsolj!
összeszedi magát, s Melindáról akar szólni, akiről az imént éppen maga Bánk
kérdezősködött Tiborctól. A hitvesed - mond a királyné, de Bánk
közbevág, s kipattan elfojtott dühének egy szikrája.
Miféle
hitvesem!
Való,
hogy én házas vagyok:
De hitvesem nincsen.
A királyné egy ideig nézi, nem tudja mire vélni e feleletet, hiszen Bánk az
elébb hitveséről kérdezősködött Tiborctól. Félreérti feleletét, azt hiszi, hogy
Bánk talán elveszettnek, halottnak véli hitvesét, minthogy nem látja a
teremben. Éppen azért elsiet, hogy hozzá vezesse Melindát és megnyugtassa. Jó
angyalod susogta ezt neked! - kiáltja, félig kirántva kardját, tudniillik,
hogy elmentél; Tiborc pedig fölsóhajt: Uram! iszonyú ezen hideg
magadviselete! - ami nem arra vonatkozik, hogy Bánk hideg magaviseletet
tanúsít a királyné iránt, hanem arra, hogy megtagadta hitvesét.
Itt Bánknak csaknem egy lapnyi magánbeszéde következik, mely részben
indokául szolgál a következő jelenet elején mutatkozó mérsékeltebb, némiképp
csillapodott hangulatának. Ugyanis kibeszéli, kidühöngi magát, vádakat szór a
királyné ellen, fenyegetőzik, de a sok beszéd ellensége a tettnek, s Bánk
magánbeszéde után már valóban enyhültebb. Ide járul még Melinda, kit a királyné
bevezet. Bánk ellágyul, meglátva őt, vigasztalja, Tiborc gondjaira bízza, maga
is elkísérné egy darabig, elmenne vele, máról elhalasztaná a tettet, ha a
királyné nem marasztaná. Íme a tett kezdetéhez ért, s mégis egy csoport ingerlő
körülmény szükséges, hogy azt végrehajtsa. A királyné, látva Bánk csillapodott
hangulatát, sőt alázatosságát, valahányszor parancsolva szól neki, de különben
is a merény tényében ártatlannak tudván magát, visszanyeri egész erélyét és
szemére hányja, hogy miért jött, mint egy éji tolvaj, titkon haza, miért
szennyezte be e tettével az udvar és a nádori hivatal méltóságát, miért zárta
be udvarhölgyét? Becsület-é ez? végzi a királyné. Bánk, ki eddig
tartóztatta magát, elmélkedni kezd a becsületről, de e látszólagos elmélkedés
az ingerültség oly erős kifejezése, hogy a királyné rémülten kiáltja: Istentelen!
távozz!
Nem.
Avagy azt
Hiszed, hogy nem maradtam volna itt
Parancsolásod nélkül?...
- felel közelebb lépve Bánk, s még most is egy percig ingadozva, így szól
magában:
Tán nem maradtam volna mégis itt! -
Majd megkeményítvén magát, gúnyosan és dühvel rivalg:
Nagyasszonyom! Melinda helyett köszönni kell!
GERTRUDIS
Jobbágy!
BÁNK
Nem úgy van asszonyom! - Én urad
S bírád vagyok; míg a király oda
Lészen, királyod is vagyok -
GERTRUDIS
(a csengettyűhöz akar nyúlni).
BÁNK
(elkapja s zsebébe teszi).
GERTRUDIS
Udvor...
BÁNK
Egy
Szót! - Ülj le! - hasztalan kiáltsz te most,
Mert nem szabad bejönni senkinek
Is; úgy parancsolá Bánk bán, Magyar-
Ország királya!
Itt a nádor, a királyi helytartó áll előttünk, kit a sértett férj
szenvedélye forradalmárrá alakított át. Ugyanazt mondja a királynénak, mit
Petur az összeesküdtek között. Rajzolja a haza szenvedését, elmondja, hogy
eddig ő is vak volt, de most lát. Mintegy önkéntelen igazolni kívánja
lelkiismerete előtt a merényt, amelyet el akar követni, s a hazafi fájdalmával
éleszti a sértett férj bosszúját, mert a két indok már egy szenvedéllyé olvadt
lelkében. De elfojtott keserűségének kiömlése, mely mindig könnyítni szokta az
embert, ismét elnyomja benne egy pillanatra a tetterőt, s újra a királynénak
kell őt ingerelni.
Ha
a
Királynak a hitvese nem nyer is
Alattvalójától becsűletes maga-
Viseletet - add meg azt, leventa, egy
Asszony személynek!
A királyné e szavaira kitör belőle a sértett lovag, s a férj gyalázata
lángra lobbantja szenvedélyét. Oly nő követel tőle tiszteletet, ki nem tiszteli
a női erényt.
Aki
nem érdemes,
Hogy a szerette jó királyom áldott
Szívét kezében tartja; aki lábot
Ád a bujálkodónak, és tovább
Az áldozatra így teként le - ő,
Holott nem érdemes, hogy a saru-
Szíját megoldja, mert kenőcsli testét
Lelkét - -
A kapcsok, melyek Bánk erkölcsi lényének alkatrészeit összefűzték, már
nemcsak gyöngülnek, hanem töredeznek is. Hazafi fájdalma megtörte benne a
monarchiai hitet, a királyné pedig, kit a legromlottabb nőnek s gyalázata fő
okának hisz, összedúlta nőtisztelő lovagi érzületét. A bosszú szenvedélye mind
óriásibb alakban emelkedik a letiprott meggyőződések romján. Már sokkal
kevesebbet beszél, kitörései szenvedélyesbek, valamint a királynééi is. Egymást
mindinkább ingerlik. A hiúságban megsértett királyné egész dühvel kiáltja:
Gonosz
hazug! ki tette azt? -
Légy átkozott Melindáddal! legyen
Örökre átkozott az a kölyök, kit
Gyalázatomra szült Meránia!
Bánk szintén dühvel felel:
Melinda jó nevét te hagytad az
Udvarnak a nyelvére tenni: légy most
Isten, s hitesd el véllek, hogy Melinda
Bánk bánra érdemes; úgy letérdelek,
S imádlak, én, kit ők nevetnek.
Gertrud erre keserűen jegyzi meg: hadd nevessenek az emberek, hiszen a
káröröm emberi tulajdon; azon is nevetünk, ha valaki az utcán elesik, és
Melindára célozva, részvéttel hozzáteszi, hogy a szánalom csak akkor ébred föl
bennünk, ha többé nem tud fölkelni. De Bánk félreérti, azt hiszi, hogy ő is
nevet Melindán, áldozatján.
Szörnyeteg!
kész
Lennél te is kacagni? -
Bánk már a tettnél van. A királyné segítségért kiált, s megjelen Ottó. Éppen
még csak ez kellett. Ekkor Bánk dühe a legfőbb pontra hág; a visszaszaladó Ottó
után rohan, be akarja törni a zárt ajtót, rémítő átkot szór utána, melynek e
végszavaira:
És átkozott a hely, melyben születtél!
a királyné tigrisként nekidühödve tőrt ragad, s e szavakkal: Hitvány, ne
bántsd hazámat!, Bánkba akarja ütni. Én? Kerítő! - kiáltja Bánk
megfordulva, kitekeri kezéből a gyilkot, az asztalig kergeti és leszúrja.
Sziszegj - sziszegj, kígyó! te itt maradtál.
Aztán merően áll egy darabig, reszketve egyenesíti ki ujjait, a tőr kiesik
kezéből, és zördülésére fölijed:
Vége! volt - nincs; de ne tapsolj, hazám -
Ni! - reszket a bosszuálló -
A tőr zördülésére lelkiismerete ébred föl, a régi Bánk szólal meg benne a
forradalmi és gyilkos Bánkhoz. Kívülről zaj támad, rémülve néz az ablak felé,
majd mintegy elnyomni akarva lelkiismerete hangját, becsületére hivatkozik,
mely bosszút kívánt:
Örvendj becsűletem, lemosta mocskod'
A vérkeresztség -
de az önvád nem akar elhallgatni:
Ki! a tető mindjárt reám szakad.
E jelenet a tragédia tetőpontja, s nagy drámai erővel van írva. A fokozódó
szenvedély folyvást fokozza az érdeket, s a fokozatok lépcsőin a két küzdő
személy szenvedélyének legjellemzőbb vonásai villannak ki. Toldy mégis
hibáztatja, mert - úgymond - Bánk folyvást haboz, s bosszútette is csak a perc
által parancsolt önvédelemnek tűnik föl. De vajon a habozás nem küzdelem-e, s a
drámában csak a tett drámai-e, s nem egyszersmind, sőt még inkább a küzdelem?
Othello hevesebb és kevésbé fontolgató természetű, mint Bánk s mégis két
fölvonáson át küzd önmagával, míg az ötödikben megöli Desdemonát. Az sem áll,
hogy Bánk csak önvédelemből öli meg a királynét, hiszen kitekerte a gyilkot
kezéből, többé nincs veszélyben élete. Bizonyára az önvédelem szüksége nélkül
is megölte volna áldozatját, hiszen Ottó belépésekor már a tettnél van, s a
királyné támadása csak annak föltüntetésére szolgál, hogy a nő mennyire
elvesztette önuralmát és büszkesége, férfias természete mennyire magával
ragadja, mert most elfuthatna, megszabadulhatna, de magánkívül van, és dühe
sodorja, gyilkot ragadtat vele.
Bánk az ötödik fölvonás végefeléig többé nem nyughatatlan, kétkedő,
indulatos. A tett meg van téve, a bosszú szenvedélye kitombolta magát, az önvád
kínjai elviharzottak, s a fáradt lélek bizonyos sivár nyugalomba menekült. Oda
van hite, boldogsága, politikai meggyőződése, kedélyének minden kincse, csak
büszkesége maradt meg, mely oly elszántságot kölcsönöz neki, minőt a tett előtt
már kétségei és küzdelmei is lehetetlenné tettek. Nem menekülni óhajt, hanem
dacolni a királlyal, nem tagadni akarja tettét, hanem nyíltan bevallani, s
bátran szemébe nézni a következményeknek. Ez illik hozzá. Aztán meg van
győződve Gertrud bűnös volta felől, tudja, hogy a nemzet gyűlöli a királynét,
mind oly körülmények, melyek büszkeségét és elszántságát egyaránt támogatják.
Azonban lelkének e végtámasza is lassan-lassan eltöredezik. Már beléptekor
megrendülni látjuk. Gyermekét pillantja meg a király mellett, magához ragadja,
s az aggodalmas atya fájdalmával kiált föl:
Gyermekem, szerette gyermekem!
mert tudja, hogy a törvények az atya vétkeért a fiút is büntetni szokták.
Majd elnyomva fölindulását, nemcsak büszkén, hanem tettével mintegy kérkedve
veti a hatalom jelét, a királyné vérétől még vöröslő nyakláncát, királya
lábaihoz. Büszkeségébe némi durvaság vegyült, mi a gyilkosság következménye,
többé királyát sem tiszteli, mi önként foly monarchiai érzülete megromlásából.
A nagy zúgás, mely a teremben támad, a székébe roskadó király, ki kezével födi
el arcát, meghatják egy pillanatra. Érzi, hogy mind a király kegyét, mind a
nemzet tiszteletét, mind állása méltóságát elvesztette. Vége! - kiált
föl, mintha mondani akarná: eljátszottam életem szerepét. Azonban éppen a sivár
érzés visszaadja büszkeségét, kitör belőle a forradalmár, s vádolni kezdi a
királyné udvarát:
Szükségtelen beszélni tetteit:
Felért az égre a sanyargatott
Nép jajgatása, s el kellett neki
Akármiképp is esni, hogy hazánk
Ne essen el polgári háborúban!
Továbbá:
Zendülés
Lappanga mindenütt, s csak ő vala
A gyűlöletnek tárgya; a legelső
Magyar, ki a hazáját kedveli,
Megtette volna rajta áldozatját.
Aztán mintegy átallva, hogy tette egyedüli indokául csak a haza szenvedését
említi, nyíltabban szól, gyalázatára hivatkozik, mely bosszút kívánt, de
egyszersmind a maga becsületével a nemzetét azonosítja, amint a gyilkosság
percében is tevé:
Ha tízszer, harmincszor megölt,
Ha kincsemet rabolta el, ha széjjel-
Szaggatta gyermekimet, feleségemet -
Még tán megengedhettem, volna: de
Ő jó nevét ölé meg nemzetemnek
Rút öccse által, a föláldozott
Becsűletet kiűzte udvarából.
A király haragja csak büszkébbé teszi, midőn ez őt elvitetni parancsolja,
egész oligarchai méltósággal szólal föl:
...Árpád és
Bór vére közt
Folyó dologban bíró csak Magyar-
ország lehet. Jobban be van neved
Mocskolva, mint az enyém.
Majd magát a királyt is megtámadja, kimutat az ablakon s mondja, hogy
Peturt, mint a pártosok fejét s a királyné gyilkosát egész háznépével együtt a
király nevében lófarkon hurcolják, pedig csak ő ölte meg a királynét.
Szemrehányást szemrehányásra szór, s még egyszer ismétli:
Holott csak én öltem meg a királynét!
Azonban e szavak után a büszke és elszánt bán hanyatlani kezd. Az első
csapás Solom részéről éri, ki elmondja, hogy a túlbuzgó királyiak által
kivégzett Petur egy átkot nyögött a királynéra s az alattomos gyilkosra, a
királyt és hazát pedig áldotta:
Petur engem átkozott alattomos
Gyilkosnak -
szólal meg Bánkban az önvád; az az ember nevezte őt alattomos gyilkosnak, ki
legjobban gyűlölte a királynét. A mámor oszlani kezd, de még vigasztalni tudja
magát. Ámde őt is átkozá! - susogja halkan, és ismét önérzettel emeli
föl fejét; azonban midőn a király fölszólítja a leventéket megvívni neje
becsületeért, s ezek tiszteletteljes habozása után maga áll ki, némi
meghatottsággal közeledik királya szent személyéhez:
Királyom! én veled nem harcolok!
Szent vagy te énelőttem! Istenem,
S hazám után a legszentebb.
(Kardját leoldván, elébe teszi).
Megölhetsz.
Az önvád meglágyította kedélyét, a régi monarchiai érzelem akaratlan erőt
vett rajta, s e hódolat királya iránt újra nem egyéb, mint az önvád egy újabb
nyilatkozata. Mindamellett szemben az udvarral még folyvást büszke. A vele
vívni akaró Solomnak megvető kicsinyléssel mondja:
Kedves
fiú, miért!
Akarod fejed bezúzni egy gonosz
Asszony miatt? Szánd e tüzet hazánknak.
Kétségbe kéne esnem, hogyha egy
Meráni asszonyért hasítanék
Ilyen nemes szivet ketté. Eredj!
Ekkor a belépő Myska bán visszatartóztatja fiát a párbajtól, orgyilkosnak
nevezve Bánkot, kivel lovag nem víhat. Orozva kiált föl Bánk, az önvád
azon éles szúrását érezve, hogy bosszúja nem volt lovagias. Myska bán
elbeszéli, amit a haldokló Biberachtól hallott, hogy a királyné nem volt részes
Ottó erőszakos merényében. Solom most nem akar víni Bánkkal, kit alattomos
gyilkosnak nevez. Bánk földre szegzett szemekkel sokáig szótlanul áll. Lelkének
utolsó támasza is eltört. Nem szólhat, minden szó csak megalázná, de különben
is mámorából már valóra ébredt, mi földig alázta. Íme a királyné az Ottó
merényében ártatlan, pedig ő abban is bűnösnek hitte, íme ő nemcsak alattomos
nőgyilkos, hanem egy ártatlan nő gyilkosa. A közvélemény ellene fordult. Hova
süllyedt a nádor, a lovag, a forradalom ellensége? Még a bosszúálló férj és a
merész forradalmár szerepéből is kiesett. Csak puszta gyilkos, és semmi egyéb.
Az erkölcsi megsemmisülés e mélájából a király azon parancsa ébreszti föl, hogy
a Bánk gyermekeért könyörgő Mikhált a gyermekkel együtt vigyék félre. Hirtelen
fölkapja kardját: Ki? Mit? - kiált megijedve, nem magáért, hanem
gyermekéért. A régi Bánkból csak a szerencsétlen atya és férj maradt még meg, s
íme, hogy a szenvedés pohara csordultig teljék, az Ottó emberei által
meggyilkolt Melindát hozza Tiborc; reszkető kézzel vonja le a szemfödelet, nem
hisz szemeinek, elcsukló inain erősen akar megállani, s kitör belőle a
fájdalom, oly mélyen és igazán, mint soha.
Oh hogy néked
is csak egy
Volt életed, te is hogy sebhető
Valál! Hol a könny, amely ennyi kárt
Föl tudna olvasztani? Szaggassatok
Homlokotokon sebet s vért sirjatok;
Letépetett az Istennek remekje.
(Somát, ki anyja fejénél térdel, magához vonja).
Gyermek te is sirsz? - könnyű a te könnyed,
Mint egy határtalanságban repűlő
Porszem: te kis szegény, hiszen nem is
Tudod, mitől fosztottak meg - nem. Oh
Melinda! serkenj fel; hisz' esméred
Te Bánkodat - nem ezt akartam én -
Nem ezt? - siket fül - szem homályosúlj -
Hasadj ki sziv. -
(Fejét a földhöz nyomva görgeti).
Még egyszer nemes oldaláról tünteti föl a költő hősét. Bánk feled minden
gyalázatot, csak szerelmére emlékszik. Melinda neki újra a tiszta, a szerető
nő, kivel boldog volt, újra gyermekének anyja, kit senki ki nem pótolhat. Mily
művészien van festve a fájdalom e kitörése! Az első roham után magához ragadja
gyermekét, mintha enyhülni kívánna általa, de a gyermek csak vesztesége
nagyságára figyelmezteti. Fájdalma zajosban tör ki, költögeti a halottat,
mindhiába. Melindát örökre elnémítá a gyilkos kéz, éppen, mint az övé
Gertrudot. Egyes szakadozott szókat rebeg, s fejét a földhöz nyomva görgeti,
mert a Melinda teste is a földön van. Majd szemei előtt kapkodva kiáltja: Itt
- itt - itt - a világ! - mert a könnyük miatt nem láthatja
Melinda arcát. Végre fájdalma önmagára fordul vissza:
Az én siket fájdalmaimra -
Végsemmiség az én ítéletem,
Az Isten engem büntetésre nem
Tart érdemesnek; -
Ez a kétségbeesés legmagasb foka, szeretne meghalni a vérpadon, a pokol
tüzén égni, csak azt nem érezni, amit érez. S íme a király, kinek fájdalma a
gyilkos fájdalmán enyhülni kezd, ki nem akar büntetni ott, hol már az Isten
büntetett, kegyelmet ad neki. Ez újabb megalázás, kétségbeesésének ez újabb
tetézése elnémítja s végképp összetöri. Eltompulva áll neje holtteste mellett,
s alig érthetően rebegi: Engedd meg illendően eltemettetnem.
Forrás: epa.oszk.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése