2014. jan. 20.

Gyulai Pál: Katona József Bánk bánja 7.

Katona József

7


Bánk tragikuma. Bonyolult indokok. Ellenvetések cáfolata.
Bánk jellemrajza s a cselekvény főpontjai. A kettős cselekvény vádja.
Homályos helyek megvilágítása. Bánk bűne és bűnhődése



A vádak, melyeket kritikusaink eddig hol nyíltan, hol leplezve e tragédia ellen emeltek, mind elenyésznek, ha mélyebben vizsgáljuk a tragikai alapot. Gyurmán bírálata Bánk bukását egészen a felségsértésből származtatja, s nemigen látszik hinni a királyné ártatlanságában a Melinda esetét illetőleg. Eszerint egyedül a királyok feje fölött őrködő gondviselés sújtja a gyilkost. Az igaz, hogy Bánk monarchiai érzelmű, valamint a királyné egész ellenzéke, s e vonás bejátszik a mű szövedékébe; de ha a királyné magában a tényben is bűnös, a Bánk tette már nem tűnik föl oly erőszakosnak, s bukása inkább csak külsőképp indokolható, mi sokat levonna a tragédia erejéből. Hasonló áll Greguss véleményére nézve is. Ha Bánk nemezise a kielégített bosszú sivár érzelme és kínos önvádja, Bánk jellemrajza elhibázott, és Gregussnak igaza van, hogy a költő kézzelfogható erőlködéssel igyekszik hősét erőszakos tettére előkészíteni. E mű alapeszméjét nem lehet egy uralkodó szenvedélyből kimagyarázni. Némi fölvilágosításul szolgálhat Shakespeare Hamletje. Vajon Hamlet tragikuma az atyjáért az anyján és nagybátyján bosszútálló fiú? Akkor Shakespeare másképp alkotta volna művét, s valami olyast írt volna, minő Szophoklész Elektrája. Shakespeare oly jellemet akart rajzolni, mely, mint Goethe mondja, nem termett arra a tettre, melyet véghez akart vinni. Hamletben a fontolgatás és beteges lelkiismeretesség megöl minden tetterőt, s midőn a körülmények cselekvésre sodorják, a legfontolatlanabb és leglelkiismeretlenebb tetteket követi el. Bánkban is nem a puszta felségsértés és bosszú a tragikum alapja.

Ki tulajdonképp Bánk? Nádor, a távollevő király helytartója, a törvény őre. S mit cselekszik? Elégtételt vesz sérelméért, bíráskodik a maga ügyében, s megsérti a társadalmi rendet, mely bárminő kormányforma alatt változatlan, mert az önbíráskodás mindig bűn, s kétszeresen az, ha olyan követi el, ki a törvények őre. S vajon a bűnöst bünteti-e? A királyné a tényben nem bűnös, csak gyanúra ad alkalmat, s mégis a lelkiismeretes bán leginkább Izidórának, neje vetélytársának egypár kétesen ejtett szavára meggyőződik bűnössége felől s érni kezd benne a gyilkosság gondolata. Aztán ő lovag is egyszersmind, nőtisztelő lovag a szó legnemesebb értelmében. A megalázott Melindában is tiszteli hajdani nejét, gyermeke anyját, sőt a szegény nő bomlott kedélyét is enyhülni, hegedni reméli, s midőn holttetemét hozzák, kétségbeesve kiált föl (V. fölvonás, 6. jelenet):


Nincs a teremtésben vesztes, csak én,

Nincs árva más több, csak az én gyermekem.


Jellemének e vonása még tisztábban mutatkozik e szavaiban (IV. fölvonás, 6. jelenet):


Oh, semmi sincsen oly gyalázatos,

Mint visszaélni az asszonyi gyöngeséggel!
Az alkotónak szentségébe be-
Törés ez - és kigúnyolása, hogy
A legcsekélyebb férgecskének is
Teremte oltalom-fegyvert, csupán
Az asszonyállatról felejtkezett el.


S mégis e férfiú egy asszonyt öl, oly asszonyt, kit védelmezni, mind nádori, mind lovagi kötelessége. Emellett Bánk monarchiai szellemű, mit még erősebbé tesz az a körülmény, hogy a távollevő király helytartója. A korona iránti tisztelet úgyszólva vallásos hitágazata. Midőn Petur erőszakoskodik, a mély meggyőződés hangján mondja a békétleneknek (II. fölvonás, 2. jelenet):


              Emberek, jertek velem!

Előbb való a hit parancsolatja:
Istennek a kenettje egy királyi felség.


Úgyszintén ugyanott alább, midőn Peturt is le akarja beszélni szándékáról:


          Hát jut-é eszedbe még a

Testvéri háború? Te ott is Endre
Pártján valál - s midőn jószágidat
Elszedte Elmerik király...
Hozzám jövél szökésed éjjelén,
Még egyszer elmentünk a cinterembe
Együtt - lerogytál ott atyádnak a
Sírjára s azt mondtad: Igazad vala
Atyám - az Isten nem segít soha
Felkent királyok ellen...


Sőt a királynéra is átviszi ez érzelmet, s a Gertrudot meggyilkolni szándékozó békétlenekhez ugyanakkor egész őszintén intézi e szavakat:


És így hazátok elbúsúltjait

Játszani akarjátok s királytokat
Úgy tenni a királyi székre, hogy
Gertrúdis estén szíve megrepedjen?
Fájdalmiban megölni érzeményit,
Hogy társitoknak könnyeit soha
Se lássa többé - egyszersmind szeretni
Is, ölni is szándékoztok; mivel
Gertrúdis éppen a király maga.


S mégis ő az, ki a királynéra emeli kezét, s a hazajövő királyt, nyakláncát eldobva, e szavakkal fogadja (V. fölvonás, 5. jelenet):


       Király! Gertrúdisod koporsó-

Aljára vágom a hatalom jelét -
Ott van. Vereslik is még vére rajta.


Bánk még hazafi is, kinek szilárd elvei vannak. Mélyen érzi hazája szenvedését, orvosolni is törekszik, de csak alkotmányos úton, a forradalomtól semmit sem vár, sőt irtózik tőle. Nemegyszer szól e szellemben (I. fölvonás, 14. jelenet):


Nem vélik Ők a zendülést, mivel

Bánk a király személye - esküszöm,
Meg is fogok felelni ennek, és
Habár tulajdon síromon fog is
A békességetek virágzani.


Hasonlóképp a békétlenekkel való jelenetben (II. fölvonás, 2. jelenet):


                   ...zendülésbe' nem

Fog-é kiömleni az ártatlanok-,
A felebarátjainknak vére is? mely
Bugygása közben fogja a szabadság
Jajos tüzét átkozni - hörgeni?
És tagja legyek e rossz társaságnak
Itt, én is? Ártatlan vért ontani
Segítsek? és abban eszköz legyek, hogy
Jajgasson a szabadságunk miatt
Szegény magyar hazám? -

Alább ismét:

            Való, hogy engem

Az emberek bolondozása meg-
Mulattat, oh, de vérekbe és
Az életekbe forró ösztönöm
Markolni nem kiván, se játszani. -


S mi borzasztó színben látja a forradalmat (III. fölvonás, 3. jelenet):


Kirontjuk a korlátokat, lezúzzuk

A jó barátot, ellenséget; és
Aztán, ha célra értünk, sírni kell csak:


S mégis éppen ő az, aki a lappangó forradalommal, melyet elfojtani igyekezett, többé nem gondol; kitörni engedi, sőt erőszakos tettével maga ad rá példát. Bánk továbbá büszke oligarcha a Bór nemzetségéből. Egyaránt érzi világi és erkölcsi méltóságát. Becsületén, jóhírén a szennynek még árnyékát sem képes tűrni.


                          - Egy

menykőcsapás ugyan letépheti
Rólam halandóságom köntösét; de
Jó híremet ki nem törölheti.


Kiált föl büszke önbizalommal! (I. fölvonás, 14. jelenet) mégis alattomos gyilkossá süllyed, kit Petur, a királyné legnagyobb ellensége is megátkoz, kivel senki sem akar párbajt víni, kinek a király kegyelme csak megalázás, s ki méltósága, becsülete romján, neje teteme fölött könyörögve sóhajt a királyhoz (V. fölvonás, 6. jelenet):

Engedd meg illendően eltemettetnem.

Íme Bánk tragikuma, ki önbíráskodva nemcsak a társadalmi rend ellen támad föl, hanem önmagának erkölcsi létalapja ellen is. Midőn meggyalázott becsületeért bosszút áll, egyszersmind meggyalázza mindazt, min becsülete nyugszik, méltóságát, hitét, politikai elveit, büszkeségét. A nádorból törvénytapodó, a király kegyeltjéből felségsértő, az alkotmányos államférfiúból forradalmár, lovagból nőgyilkos, a büszke úrból megalázott szerencsétlen lesz. Külső- és belsőképp egyaránt elbukik. A költői igazságszolgáltatás teljes, a tragikum oly erős, minél erősebb alig lehet.

Nincs ugyan meg benne a külsőleg bukó, de erkölcsileg győző erény, melyet Toldy minden tragédiától megkíván, de vajon megvan-e ez Macbethben, Othellóban, Phaedrában? Vannak oly tragikai hősök is, minőket Toldy kíván, de a tragikum lényege nem ettől függ. S vajon így fölfogva e tragédiát, nem enyészik-e el Vörösmarty vádja, hogy Bánkban nincs meg az a szilárdság, mely az általa elkövetett merész és nagy felelősségű tetthez kívántatik? Megállhat-e Toldy ellenvetése, hogy Bánk örökösen haboz, egész politikai Hamlet, kinek bosszútette is csak a perc által parancsolt önvédelem? Minő szilárdságot követel Vörösmarty? minő tevékenységet Toldy? Ha Bánk szilárdan ragaszkodik elveihez, melyek jelleme alapjául szolgálnak, nem ölheti meg a királynét. Ha hirtelen szakít egész múltjával, mint egy indulatos ifjú, merészen rohan a tettre, jellemének fejlesztése egészen elhibázott. Vörösmarty szintoly jogosan hibáztathatná Macbeth-et is, ki nagyravágyó, és mégis oly vontatva és leginkább neje unszolására öli meg a királyt, Toldynak pedig egészen el kell ítélnie Hamletet, aki nagybátyját akkor sem öli meg, midőn könnyen megölhetné, sőt Brutust is, aki sokáig tépelődik, amíg megöli Caesart. Miért legyen Bánk hirtelen haragú és elhatározású Coriolán, midőn nem az? Avagy a tragikai hősöknek mind ugyanazon természetűeknek kell-e lenniök? Bánknak szenvedélye lázában is, bár öntudatlan, folyvást múltja befolyása alatt kell állani. Innen önkínzó magába mélyedése, kételkedő küzdelme, még akkor is, midőn már el van határozva a tettre. Azzal a céllal megy a királynéhoz, hogy megölje, s mégis ennek távozást intő parancsára mélyen meghajtva magát, így szól: Jobbágyaid vagyunk. A királyi felség sérthetetlenségében való hitnek még oly varázsa van kedélyére, hogy önkéntelen tétlenségbe esik vissza, s midőn a királyné marasztalja, a falhoz tántorodik, s a tettől mintegy megborzadva kiált föl: Vége, vége már neki. (IV. fölvonás, 6. jelenet.) S ekkor is mennyi körülménynek kell közbejönnie, hogy fájdalma, szenvedélye a tettre ragadja. De még érthetőbbé válik Bánk jelleme, ha fejlődésének egész folyamát figyelemmel kísérjük.

Bánk először útiruhában, zavarodva, a királyi palota egyik rejtekajtóján lép be. A költő a színésznek ezt az utasítást adja: "Nemes méltóság, mindenben gyanakvó tekintet, fojtott tűz, mely minden pillanatban kitörni látszik, és minden környülállás azt árulja el, hogy mindenkor nagyobb indulat dühösködik belülről." Nem valami határozott szenvedély izgatja Bánkot, hanem a bizonytalanság és a sejtelem. Bár híve a királyi háznak, de az udvar romlottsága nincs ínyére. Ezért némi vonakodás után, csak az illemsértés kikerüléseért hozta volt föl nejét az udvarhoz. Kitetszik Melinda szavaiból, ki fölindulva mondja a királynénak (I. fölvonás, 11. jelenet):


                  Köszönöm, nagyasszonyom

Hogy oly kegyes valál s átláttad azt,
Hogy a bojothi Melindának nem illik
Falun, magányban lakni, mert nagyúrné,


Továbbá Biberach elbeszéléséből (II. fölvonás, 3. jelenet):


         "Nagyúr - ej - Bánk bán - így meg így

Nem illik, ország első nagyja, hogy
Így meg-meg így." Felhozta hát ide
Szép együgyű feleségét a nagyúr,
Bár mint dörömbözött szerelme-féltő
Nagy szíve.


Biberach gúnyosan beszél. Bánk nem volt szerelemféltő, csak nem akarta szép és ártatlan nejét az udvar romlott levegőjének kitenni. Ide járult még a meglehetős nagy korkülönbség Bánk és neje között. Tiborc egy helyt említi, hogy azelőtt huszonhat évvel, midőn Bánk atyja élt, s Bánk még ifjonc volt, egy velencei Jadránál meg akarta őket ölni, s ő megmentette. Ez e szerint III. Béla idejében történt 1184-ben, a dráma pedig 1213-ban játszik, s így Bánk mintegy negyvenkét éves. Mikhál bán szintén elmondja a királynénak, hogy Bánk atyja, Konrád, midőn Spanyolországban járt, mint Imre királynak a spanyol Constantiát nőül vivő követség tagja (1199), őt, Simont s a gyermek Melindát, mint üldözötteket, Magyarországba hozta. Tehát ekkor Melinda mintegy hét-nyolc éves volt, s így 1213-ban, a tragédia idejében, huszonkét-huszonhárom éves lehetett. E korkülönbség nem zavarta ugyan boldogságukat, boldogan éltek, de természetes, hegy óvatossá tette a férjet, s ennyiben a gyanú alapja már jó előre le van téve.

Azonban míg Bánk országos ügyekben utazik, nejének udvarolni kezd Ottó, s nénjével bált bálra adat, hogy minél többször találkozhassak választottjával. Ez nyílt titok az udvarnál. Petur, ki elégedetlen társaival meg akarja törni az idegen befolyást s elűzni a királynét, azt hiszi, hogy a féltékenység által fölhasználhatja céljára Bánkot. Ezért titkon hazahívatja. Az álruhában hazatérő Bánk nem tudja a hívás okát. Innen sejtelmes fölindulása, határozatlan aggálya, mi oly fogékonnyá teszi a kedélyt minden benyomásra. S valóban először is a szenvedő ország és vigadó udvar ellentéte tűnik szemébe, mit máskor talán észre sem vett.


Hazánk külön-külön vidékein

Jajt s bánatot találtam; s itt ime
Ellenkezőt találok, s nem tudom,
Melyik tehet rémítőbbé...


Aztán egyik eszméről a másikra ugorva, hirtelen kérdi:


                   Petur, miért hivattál

Te engem vissza, mégpedig titokban?


S midőn ez ismétli: Titokban, bán, titokban - már maga a titok szó fölindítja. Petur e szavaira: Úgy van, titok, mégpedig sötétben megijedve kiált föl: Bán! s azon nyilatkozatra, hogy ő is bele van keverve, és ha veszteségre jő a dolog, az övé lesz legnagyobb, hevesen unszolja: Bán, bán hamar beszélj! - De Petur nem tartja helyesnek a királyi palotában nyilatkozni.


Jöjj még az éjjel - itt ha eloszlanak -

Házamhoz. A jelszónk lészen: Melinda!


Ez a féltés első szúrása szívében, ez az első seb becsületén. A titok és Melinda szók egy démoni eszmévé olvadva üldözik. Melinda! ismétli Petur végszavát egy önkéntelen fölkiáltásban, s egy darabig nem tud szóhoz jutni.


          Az - Melinda - jelszavok!

Melinda szép mocsoktalan neve
Ma szemfedélül szolgál egy sötétben
Ólálkodó csoport között! Titoknak
Lett zára a Melinda szabad neve!

A hang, az eszme mindegyre üldözik:

Melinda! és mindég Melinda! - Szent

Név! égi és földi mindenem javát
Szorosan egybefoglaló erős
Lánc, úgy elomla törhetetlen élted
Hogy abból a gazoknak is jutott?


Föllobban, tudni akarja a titkot, először is a királynéra fordul gyanúja.


                                     ...Talán

Ez a királyos asszony azért tetéz
Munkákat a munkákra, hogy szemem
Elkábulásakor szívemben, a benn
Lakó becsűletet megölje? - Jaj! -


Majd kétkedik Peturban, azt hiszi, hogy csak irigyei akarták megdöbbenteni. Megijed attól, hogy megdöbbenni képes. Reszketve mondja ki: a szerelme-féltő Bánk bán! - Majd fejét kezei közé szorítva, külső fájdalommal igyekszik elnémítani a belsőt, és kacajba fojtja kétségeit: Tüdő, hazudsz! hazudsz! - Félti nejét és féltékenységét szégyelli önmaga előtt. Érzi, hogy meg van alázva. Menekülni akar kétségeitől, s újra oda esik vissza:


Mit nyughatatlanítsz setétes álom-

Kép. Mit gyötörsz incselkedő chimaera!?
Hát a világnak egyik pólusától a
Más pólusig, szerelmeimben, én
Miért öleltem mindent egybe? Mért
Mindent? Miért te benned, oh Melinda!?
S egy ember - egy haszontalan por - az
Ütné ki őtet karjaim közűl?
Őtet!?


S mert nem tudja még, hogy ki vetélytársa, a féltés és bizonytalanság kitörésével kiáltja:


         ...Ki lenne az? ki lenne az? -

Világot, itt! világot!...


S mintegy öntudatlan az éji találkozásra indul.

A jellem ez expozíciójában már egy csoport indok van letéve: némi homályos gyanú a királynéra, szenvedélyes szerelem neje iránt, kiben nem kétkedik ugyan, de akit félt ifjúsága tapasztalatlansága miatt, szemben az udvari ármányokkal, kényes becsületérzés melynek a sejtelem is fáj, áradó kedély és ideges természet, mely minden benyomást kétszeresen érez, erős lelkiismeretesség, de amelynek kétségei inkább fokozzák, mint csöndesítik szenvedélyét. Mindjárt első megjelenésekor részvétet érzünk a hű hazafi, a nemes lovag és szerető férj iránt, de féltjük is, mert érezzük, hogy sebhedt kedélye már ragadja az örvény felé. A titok miatti aggodalom és a "Melinda"-jelszó már földúlták egész nyugalmát. Fölindulásában alig tudja, mit cselekszik, Peturhoz indult, pedig a találkozás órája még távol, a bálnak nincs vége, és neje ott van. Ez utóbbi körülmény visszatéríti.

Vad indulat, mért kergetsz vissza ismét?

- szavakkal lép be újra a rejtekajtón, s meglátván Ottót, amint neje lábainál szerelmet vall,

Oh véghetetlen szent könyörületesség!

- kiált föl, s megdöbbenve szédeleg vissza az ajtón.

E jelenetet Vörösmarty hibásnak találja: szerinte Bánknak meg kellene rohanni Ottót, nem pedig visszatérni. E vád csak látszólag igaz. Alapos külső és belső okok igazolják e jelenetet. Bánk sötét folyosóról lép be a fényesen világított királyi palotába, beléptekor erős zene riadoz, mi a bál végét jelenti. Már az erős fény és erős zene kábítóan hat Bánk fölizgatott idegeire. De másfelől Ottót látván vetélytársának, ő a király híve, a királyi udvarral látja magát engesztelhetetlen ellenkezésben; egyedül látván Ottóval Melindát, hűtlennek hiszi nejét, kiben eddig nem kétkedett. E váratlan s egy pillanat alatti tapasztalata éppen váratlanságánál fogva lesújtó villámként hat reá. Fizikai és erkölcsi okok egyaránt megzavarják egy pillanatra eszméletét, s midőn magához tér, kardot húz, hogy megrohanja Ottót; már akaratlanul, anélkül, hogy hallgatózni lett volna célja, tanúja lesz Melinda bosszús felindulásának, ki visszautasítja Ottót. Ez megnyugtatja, elenyészik az ok, miért megrohanhatná vetélytársát. Megcsöndesedik, s midőn később (I. fölvonás, 14. jelenet) meztelen fegyverrel és magánkívül jő ki rejtekéből, a fegyver nincs senki ellen irányozva, csak feledte visszadugni, s nagy fölindulása, az Ottó és a királyné közti párbeszédre vonatkozik, mely szerint a királyné azért is haragszik Ottóra, hogy oly botrányosan üldözi Melindát, azért is, hogy nem tud elcsábítni egy oly együgyű szívet.


Hogy e tetem fagyos, hogy e szemek

Vakok, hogy e fülek dugúlva nem
Valának! - Egy királyné és - Melinda
Oh, oh!


E kitörés nem a féltékenységé, hanem a bámulaté, fájdalomé és aggodalomé. Bánk elképed, hogy a királyné oly asszony


                        Kit, hogy ördögi

Érzésiben meg ne lephessen a
Jobb ember, érthetetlenűl beszéli
Kétféleképpen gondolatjait. -


Ő megértette s tudja, hogy csak a botrányt nem tűri, de azt nem bánja, sőt óhajtja, hogy Ottó elcsábítsa nejét. Érzi, hogy becsülete és boldogsága ideig-óráig biztosítvák ugyan, de fölöttök vészterhes felhők boronganak.


             Megént lehelhetek, megént,

És érzem azt, hogy élek. A homály
Eloszla - megvirradt - felébredek.
Irtóztató kilátás a jövő
Nappalra!...


Már a csöndesedés mozzanata s az irtóztató kilátás a jövő nappalra csak képletes kifejezés, s nem a holnapi napra vonatkozik. Mintha mondaná: hála istennek, tudom, hányadán vagyok, a titok homálya eloszlott, de a jövő kilátásai olyanok, melyek becsületemet és boldogságomat fenyegethetik. E szavainál:


Szedd rendbe, lélek, magadat és szakaszd

Szét mindazon tündéri láncokat,
Melyekkel a királyi székhez és
A hitvesedhez, gyermekidhez oly
Igen keményen meg valál kötözve!


- egészen a higgadt férfiú áll előttünk, ki kötelességének tartja többé nem bízni a királynéban, de egyszersmind neje miatt nem feledni a királyi ház iránti hűséget, a szenvedő hazát s a lappangó forradalmat. Az egész magánbeszéd távolról sem bosszúfogadás, amint némelyek fölfogják. Bánk elszánja magát őrködni hazája és becsülete fölött, s meghalni értök, ha kell, de minden határozott cél nélkül. Nem nejéhez indul, kinek hűségéről már különben is megbizonyosodott, kit közel veszély úgysem érhet, sem a királynéhoz, mert titkos hazatérte és késő látogatása botrányt okozhatnának, mitől óvakodnia kell, hanem az összeesküdtekhez, mi mindennél sietősebb ügy, s kiket lecsöndesíteni nádori, hazafiúi és rokoni kötelessége.

Az összeesküdtek jelenete (II. fölvonás. 1-2. jelenet) mélyen bevág az egész mű alkatába. Toldy mindamellett kettős cselekvényűnek tartja e tragédiát, mert szerinte Petur összeesküvése és Bánk családi szerencsétlensége egymásba játszanak ugyan, de anélkül, hogy egyik a másikat szükségképp támogatná, mindenik függetlenül magára bonyolódván és fejlődvén ki. Abban igaza van Toldynak, hogy Bánk nem áll az összeesküdtek élére, nem velök öli meg a királynét. De vajon annak, hogy a lázadás kitört, nem Bánk-e az oka, ki szerencsétlensége és bosszúterve miatt nem gondol többé az összeesküdtekre, kiket csak az imént csillapított le? S maga az összeesküvés nem foly-e be elhatározón az egész cselekvényre? Bánk s az összeesküvők sorsa nem támogatják-e szükségképpen egymást? Bánk Petur hívása nélkül nem térne vissza az udvarhoz; ha Bánk a haza ügyében nem menne az összeesküdtekhez, bajosan sikerült volna Ottó merénye. Szerencsétlensége elvonja ugyan az összeesküdtektől, de Mikhál meghiúsult követsége, rokonai elfogatása, méginkább ingerli bosszúját. Petur kegyetlen halála, kit mint a királyné gyilkosát végeztek ki, s ki megátkozta az alattomos gyilkost, súlyosbítja önvádját. A király kibékülése az összeesküdtekkel s az egész lázongó nemzettel, csak megalázásra szolgál, mert ő nem a haza nevében fogott fegyvert, s csak egyszerű gyilkos. Nem elég benső kapcsolat-e mindez, s nem oly események-e, melyek nélkül se a bonyodalom, se a kifejlés nem lehet teljes?

E fölvonás a mű egyik legszebb része, tele élettel, mozgalommal, ellentéttel s gyors drámai fordulattal. Végre látjuk magát Bánkot is a maga valóságában, háborgó szenvedélyek nélkül, a királyi ház mellett és forradalom ellen szónokolva, épp azon percben, midőn becsületén és boldogságán halálos sebet ejt a királyi ház egyik hercege. E jelenet a legszebb fényben tünteti föl Bánkot. A hős, a lovag, az államférfiú áll előttünk, ki éppen annyi eréllyel, mint tapintattal csöndesíti le az összeesküdteket. Érezzük befolyását, tekintélyét, jelleme varázsát, mely alól a szilaj Petur sem menekülhet. Részvétünk iránta nőttön nő, hogy félelmünk érte annál élénkebb legyen, midőn később megnyílik a mélység, hova a körülmények és szenvedélye egyaránt ragadják. A költő nagy művészetet fejt ki a rajzban, s éppen azért annál felötlőbbek e hibás vagy legalábbis nem elég érthető sorok:


Hogy Bánk leüljön a setét szövetség

Gyász-asztalához, ahhoz nem csekélyebb,
Mint Bánki sértődés kivántatik.


Ezt Bánk nem mondhatja, ez igen öntudatos célzás a jövő eseményekre, melyeket nem sejthet, míg másfelől ellenkezik nemcsak azon céllal, melyet a jelen percben el akar érni, de későbbi tettével is, mert Bánk még akkor sem folyamodik az összeesküdtekhez, midőn a bánki sértődés csakugyan megtörtént. E hely csupán csak akkor állhatna meg, ha azt jelentené, hogy Bánk csak akkor akar a forradalom híve lenni, midőn már minden másnemű eszköz ki van merítve, s így meg van sértve benne a nádori közbenjárás tekintélye is. De ezt világosabban kellett volna kifejezni; így a magyarázat kissé erőltetett.

Bánk kiengesztelve az összeesküdteket, a diadal lelkesülésével kiált föl:


Oh Endre! győzedelmeskedj te bár

Országokon; de ilyen győzedelmet,
Mint Bánk neked nyert most, nem nyersz soha!


Éppen e percben hallik újra a "Melinda" szó, s Biberach lép be.

Melinda! oh ki gyógyít engemet meg;

- kiált Bánk, nem annyira féltékenységből, mint a szégyen azon élénk érzéséből, hogy Melinda nevét mindenki ajka szennyezi. Biberach tudja, hogy Bánk hazajött, hogy az összeesküdtekkel találkozni fog, mert kihallgatta a Bánk és Petur közti párbeszédet a királyi palotában (I. fölvonás, 4. jelenet); Ottó tervét is tudja, sőt ő maga adott neki tanácsot a következő szavakkal (I. fölvonás, 13. jelenet):


Eredj utána, mutass előtte ki-

Derűlt tekéntetet - kérj engedelmet
Mondd, hogy sokat hallottál a magyar
Feleségek állhatatosságáról - ez
Csak próba volt. Örömében még maga
Fog a királyné elvezetni hozzá
S a résztvevésig úgy is megpuhúlt
Melinda tán öleléssel is köszön,
El nem rabolt bizalmáért. Kikérsz
Elutazásod végpillantatán
Egy János-áldását üríteni.
Ott én leszek majd a pohárnok; a-
Vagy légy magad - ne itt egy kis hevítő,
                           (porokat ad által).
Emez pedig nénédnek altató.
Ha ezt az álom elszólítja onnan,
Te vissza is mehetsz Melindához megént -


E tanács után jobbnak látta a magyarsággal tartani, s minthogy különben sem igen hiszi, hogy a gyáva herceg boldoguljon, a titokból el akar árulni annyit, amennyiből hasznot húzhat.


                    ...csak ezen éjtszakát

Lett volna szükség el nem lopni Bánk bán
Nagyúrtól és hogy addig, míg ti itt
Vele vagytok - otthon Ottó és Melinda -


Biberach e szavaira Bánk újra a kétely és szenvedély martaléka. A csak egy pillanattal előbb oly szilárd és eszélyes férfiú elveszti lelke minden segélyforrását, s indulatja hánykódásai közt ide s oda kapkod.


                                     Pokolbeli

Irtóztatóság büntetései
Földünkre jöttetek hát már? Hiszen
Ni itt világos egészen, amit én
Üresfejü ki nem tudtam találni? -
El a királyhoz - a császárhoz - a
Pápához elmegyek, s hogy elpiruljon,
Lerántom e parázna bíborosról,
A szép álarcáját kacagtatón.


Tehát csak törvényes elégtételt akar venni, még alatta van az előbbi jelenet monarchiai és alkotmányos benyomásainak. Hidegvérűen akar eljárni a dologban, amint már előbb is (I. fölvonás, 14. jelenet) elhatározta.


Oh légy velem hidegvér, légy velem!

Ne hagyj el állhatatosság, hogy merően
Nézvén szemek közé, becsűletes
Tekéntetemnél elvakuljon a
Szentségtörő.


De a hidegvér és állhatatosság csak puszta szavak. Bősz dühében már gyilkosságról gondolkodik:


                Meggyilkolom, ott előtte

A bíboros gazembert: és ha a
Vesztőpiacra hurcolnak, kiáltom:
Azért jutott hóhér kezére Bánk, mert
Hitvesse virtusát boszúlta meg.

Majd megint mást gondol:

                                    - Nem!

Szeggel szeget!, hisz a tilalmas és
Megengedődhető ravaszkodás

Úgy állnak el, mint a hazug s igaz.

Mindez indulatának minden cél nélküli hánykódása, a sebzett kedély omló vére, a kétség és tehetetlenség perce. S e hánykódások közt mily örömmel kap azon a gondolaton, hogy Melindát talán még meg lehetne menteni.


Megmenthetem talán még - nemde, oh

Szólj Biberach, lehetne még talán
Meggátlanunk? szólj, szólj!


S midőn Biberach azt mondja: Talán. - Gyerünk! - már az öröm és remény aggodalmai közt hánykódik:

Ember! ha még késő nem volna! - oh

- mondja Biberachnak a hála önkéntelen árnyalatával.

Angyal! szerezd meg üdvösségemet. -

- sóhajt védangyalához vallásos ihlettel.


Ne menjetek széjjel mindjárt barátim,

Hogy megtaláljalak, hahogy talán
Lehetne szükség rátok


- szólítja meg az összeesküdteket, maga sem tudja, miért, de jólesik lelkének mindent elkövetni neje megmentésére.


                   - Ősz, remélj

Egy nyugodalmas éjtszakát.


búcsúzik el a nyugalmat szerető Mikháltól, s tulajdonképp magának remél nyugalmat. Mi jól jellemzi e néhány sor Bánkot, s mennyire megvan Katonában az a drámaírói sajátság, mely töredékesség és szaggatottságban kerekíti ki a fölzavart lélekállapot rajzát. Jó színésztől játszva az ily helyek nagy hatásúak, míg olvasva könnyen elfutják a figyelmet.

Bánk későn érkezett, a herceg már földúlta boldogságát, becsületét, s Melindánál csak Izodórát találta, ki Ottó hercegbe szerelmes lévén, mindenütt nyomában volt. Körülményesen kitetszik ez Izodórának a királynéhoz intézett elbeszéléséből (IV. fölvonás, 2. jelenet):


Szemérmemet meggyőzve, mindenütt

Nyomában voltam estve ólta. - Hogy
Téged, nagyasszonyom, Melinda mellett
Az álom elfogván, feküdni mentél -
Előmbe jött lihegve Bíberach;
S midőn lefektedet megtudta, kért
Hogy menjek el Melindához, mivel
Italt adott mindkettőtöknek Ottó.
   Én futottam; nem hozzád, mivel
Ez altató volt csak - futottam Ottó
Herceghez és Melindához hamar. -
Rendetlenűl láttam kifutni onnét
A herceget. Szemmel tartván, alig
Értem Melinda ajtajához, amidőn
Egy durva lábdobogás riaszta fel.
   Vállamat ragadta egy erős
Kéz, belökött Melinda ajtaján,
S előttem állott Bánk bán
Melinda felsikoltva elhanyatlott -
Én fagyva álltam, mint egy útazó
Az égnek első dördülésekor.
Mindent kivallattam: melyért bezárt egy
Oldalszobába. -


Bánk nem hisz se Izidórának, se nejének, s első dühében magánkívül van. A költő igen jó tapintattal e bősz családi jelenetnek csak a végét hozza a néző elé. A harmadik fölvonás azzal kezdődik, hogy Bánk egy asztalnál kezére bókolva, már némi csillapodó indulattal, de belől annál mélyebben megtörve, kiáltja lábainál térdeplő nejéhez: Hazudsz! Neje hiába mentegetőzik. Bánk egy-egy pillanatra ellágyul ugyan, de ismét megkeményíti magát:


                              Még sem hiszek

Ottó s Melinda egyaránt örültek! -


Toldy hibáztatja e jelenetet, megjegyezve: ím az örökké habozó Bánk, ki még feleségének sem hiszen. De melyik férjben nem fog ily esetben gyanú ébredni; kivált oly férjben, mint Bánk, ki kénytelen-kelletlen vitte az udvarhoz szép s magánál sokkal ifjabb nejét. Bánk valóban gyanakodik, s midőn neje térdeit kulcsolva, mintegy testi büntetést óhajt, hogy a lelkitől meneküljön:


Bánk, Bánk! taposs meg legalább engemet!

Én bűntelen vagyok. Oh ne mondd meg ezt
Testvéreimnek: nem feleség - anya.


- eszébe jut az oldalszobában alvó gyermeke s rákiált: Te átkozott kis alvó, mit mosolyogsz! - Melinda sikoltva ugrik föl, s mintha nem hinné, hogy Bánk tudja, mit beszél, kétségbeesve kérdi:


Ember, tudod te, mit mondtál fiadnak

Most? - Átkozott!...


Bánk hallgat, és nem vonja vissza átkát. Atya-átok egy anyáért! - suttogja Melinda, és az eszme kezdi megőrjítni. Bánk nem szól hozzá, s ez helyes, de amit magában mond, az olyan, mi teljességgel nem fejezi ki lelkiállapotát:


Mint vándor a hófúvásokban, úgy

Lelkem, ingadoz határtalan
Kétség között, s eszem egy nagy óceánban
Lebeg, veszejtve minden csillagot.


Ez egy egész kikerekített körmondat, egész lírai versszak, mintha lírai drámaíróink írták volna, kik ódákban, elégiákban beszéltetik hőseiket. E cifra képletnél mennyivel többet fejez ki ez egyetlen szó: Boldogtalan! - melyet később Melindára tekintvén, elfásulva mond.

Neje eltávozta után ismét fölébrednek kétségei, s fölkorbácsolt szenvedélye zavart kitöréseit halljuk. Hiszen is nejében, nem is, nem tudja Ottó-e a bűnös vagy a királyné.


Hiszen Melinda úgyse tudja mit

Beszéle - - ég és föld! de hát ki az
Oka, hogy szegény nem tudja, mit beszél?!
És a királyné álmos volt!....


Hinni kezdi, hogy a királyné bátorította föl és segélte Ottót a merényre, s főoka gyalázatának. Nem-é? ismétli mintegy erősítve meggyőződését, s bár megijed a gondolattól, hogy a királynén kell bosszút állnia, de bátorítja magát.


                                               Hah!

Mely gondolat lesz agyvelőmben első
Zsengéjekor már meghatározás? -
Épülj föl, izmosodj meg gondolat! -
Veled épül ismét csak fel, örök lenyugtom
Felett, megéledő becsűletem!


Ez az első határozott szándék, a gyilkossági eszme megfogamzása, mely egészen elfoglalván, pillanatra csaknem félőrültté teszi. Merően néz maga elébe, a belépő és bezáratásáért őt kérdőre vonó Izidórára nem figyel.


Ha engemet Prométheuszom csak egy

Hangyának, és az égi tüzet talán
Még abban is sajnálva, hogy hideg
Szerszámnak alkotott meg volna...


Mintha mondani akarná folytatásul: úgy is meg kellene ölnöm a királynét, de észrevevén Izidórát, elnyeli e szavakat, s hozzá fordulva, így végzi be a mondatot:


                                          ...úgy

Szolgálatodra tán lehetne hangom -


Hasonló fordulatot találunk Shakespeare Hamletjében is, midőn Hamlet az atya szellemével való találkozás után, az őt faggató Horatiónak ezt mondja: Nincs oly gazember széles Dániában - ki megrögzött cinkos ne volna. - Azt akarja mondani, "mint a király", de meggondolja, s hirtelen másra csapja a beszédet. Bánknál is e hely csak így érthető, különben érthetetlen, éppen mint Izidórának, ki gúnynak véli, és a királynéval fenyegetőzik, ki barátnéja.


Nézd, nézd, az árnyékot - hallgass oroszlán,

Az a királyné - oh hazug! csak árnyék.


- Feleli rá Bánk, kinek lelkében a királyné már meg van halva, csak árnyék. Hallgatást parancsol oroszláni dühének, hazugnak nevezi Izidórát, aki a királynéról mint élőről beszél. Íme mennyire kiforgatá Bánkot egész lényéből a gyilkosság gondolata. Földúlta kedélyét, széttörte monarchiai hitét, lovagiasságát, nádori kötelességét, politikai meggyőződéseit, mégis e romokon, egész múltja romjain, még utoljára fölszólal lelkiismerete. Tudni akarja vajon igazán bűnös-e a királyné, az a királyné, kit már gondolatban megölt.


Egy szót csak irgalmas lélek: hiszem,

Az éjjel Ottóval még a mulatság
Után soká beszéle a királyné?


kérdi Izidórától, ki a vetélytárs bosszújával felel:


És a kegyelméből csaknem kijött:

De majd Melinda megbékélteté.


Kígyói nyelv - susogja Bánk -, de félreérti Izidórát. Izidóra ugyanis a maga fölfogása szerint igazat mondott, bár gúnyos célzattal. Tudjuk, hogy Ottó Biberach tanácsára azt színlelte Melinda előtt, hogy csak próbára akarta tenni hűségét, s elutazása előtt egy búcsúpoharat akar vele üríteni. Ezt tudja Izidóra, mert este óta folyvást figyelemmel kíséri Ottót, s azt hiszi, hogy az Ottóra bosszús királynét csakugyan Melinda békéltette ki a királynéval a búcsúpohárnál. De Bánk nem tudja megegyeztetni a dolgokat, a Megbékélt; álmos is volt! - folytatja. Ez ellenmondás még inkább megerősíti gyanújában, hogy a királyné ármánykodott. Azt hiszi, hogy a királyné Ottóval együtt főzte ki a merény tervét, csak színleg volt álmos, hogy Ottó merénye sikerülhessen, s ő ártatlannak látszassék az egészben. Szépen kidolgozott csalárdkodás - veti utána, s először tör ki a királyné ellen a határozott bosszú, gyűlölet és utálat hangján:


Így megcsalatva egy pokolbeli

Kísértet által, akitől levésekor
Már megundorodott az alkotó,
Hogy félben hagyni dolgát kénytelen volt.


Ily fontos az Izidóra jelenete, melyet Gyurmán szükségfölöttinek tart. Bánkban e nő akaratlanul még inkább megerősíti a gyilkosság szándékát, de a tett nem követheti ezt egyszerre. Bánk folyvást múltja befolyása alatt áll, s erős küzdelem fejlik ki lelkében, amint ezt a mindjárt következő jelenetből látjuk. Útonálló! - így fogadja Tiborcot, de tulajdonképp magát érti alatta.

Minek is - becsület emberek között?

- ismétli újra, s mintegy folyvást éber lelkiismeretét akarja elhallgattatni, majd Tiborc e szavaira:

Időm eljárt, jaj s panasz közt,

- így sóhajt föl: Azért teremtettem! - amivel helyzete végzetszerűségét fejezi ki.

Munkálkodó légy, nem panaszkodó -

- kiáltja újra Tiborcnak, s tulajdonképp ismét csak magát ingerli a tettre. Így foly az egész jelenet, a Tiborc panasza és Bánk küzdelme mintegy párvonalban, de egymást mindegyre érintve. Művészien kivitt jelenet, melyben csak a következő sorok rontják a hangulatot.


TIBORC

Oh mint örűltem, hogy szabad levék!


BÁNK

Mikép örűltem én bilincseimnek!


- mi kissé mesterkélt, nagyon is öntudatos játék az ellentéttel. Azonban e jelenet nemcsak Bánk küzdelmét tünteti elő, de erősíti egyszersmind gyilkossági szándékát is; Tiborc a nép nevében panaszol, az ország nyomorát rajzolva egyszerű és naiv fölfogással, s éppen azért annál meghatóbban. Bánk küzdelmei közé a haza fájdalma vegyül. Magyar hazám! - sóhajtja, búsan nézve ki az ablakon. Hogy úgy van! - ismétli megint: Oh buzogj vér, csak buzogj! - folytatja nagyobb szenvedéllyel. Ez is egy okkal több, hogy a királynét megölje, nemcsak becsületéért fog bosszút állani, hanem honáért is. A forradalomhoz ugyan most sem szegődik, sőt Tiborcnak is azt mondja: Tűrj békeséggel - de mintegy jólesik neki, hogy átadhatja magát a hazafi fájdalomnak, enyhítheti háborgó lelkiismeretét, s egy újabb indokot találhat a tettre. Elhatározása erősbült, egy lépést tett a tett felé, éppen azért magával viszi gyermekét, hogy minden eshetőségre biztosítsa.
Ezután egész a negyedik fölvonás közepéig, mely, amint a királyné szavaiból kivenni, alkonyban történik, nem találkozunk Bánkkal. Miért nem siet végrehajtani szándékát, mit csinált, hol volt eddig? Ugyanis se az összeesküdteket nem kereste föl, mert ezek újabb mozgalmáról csak a királynéhoz indulásakor értesül, fiát se helyezte el, mert azt belépte előtt Mikhálnak adja át, nejénél se volt, mert ez még reggel a királynéhoz futott, de akit, úgy látszik, az udvarhölgyek nem bocsátottak hozzá. Azt érteni, hogy Bánk még mindig haboz, küzd magával, sőt múltjának befolyása alatt pillanatra visszaesik tehetetlenségébe, mit később magának a gyilkosságnak körülményei is tanúsítanak. De mi szükség volt a költőnek Bánk találkozását a királynéval alkonyra tenni? A cselekvény folyhatott volna az idő megjelölése nélkül is. Most találgatnunk kell a mellékkörülményeket, s végre is abban megnyugodnunk, hogy Bánk lelki küzdelmek között és neje keresésével töltötte az időt.

A harmadik fölvonásban ugyanis, midőn a bosszú eszméje megfogamzott lelkében, előbb gondoskodni akar gyermekéről és Melindáról. Amazt magával viszi, ennek fölkeresésére Tiborcot küldi e szavakkal:


Menj, menj; keresd fel asszonyomat, s ha meg-

találtad, úgy jöjj, s várakozz reám.
Haza megytek...


De Tiborc nem találja Melindát, s csak annyit tud róla, hogy talán a királynénál van. Ide indul Bánk, de egyszersmind a királyné is hívatta. Itt van Melinda, azt mondá Tiborc - szavakkal lép be a királynéhoz. Gyilkos szándékkal jött, de nem mutatja, különben is előbb gondoskodni akar Melindáról. A belső küzdelem s elfojtott düh egészen zavarba ejtik. A királyné megdöbben, s elfelejti, hogy maga hívatta Bánkot. De midőn Bánk alázatosan azt mondja: Parancsolj! összeszedi magát, s Melindáról akar szólni, akiről az imént éppen maga Bánk kérdezősködött Tiborctól. A hitvesed - mond a királyné, de Bánk közbevág, s kipattan elfojtott dühének egy szikrája.


                            Miféle hitvesem!

              Való, hogy én házas vagyok:
De hitvesem nincsen.


A királyné egy ideig nézi, nem tudja mire vélni e feleletet, hiszen Bánk az elébb hitveséről kérdezősködött Tiborctól. Félreérti feleletét, azt hiszi, hogy Bánk talán elveszettnek, halottnak véli hitvesét, minthogy nem látja a teremben. Éppen azért elsiet, hogy hozzá vezesse Melindát és megnyugtassa. Jó angyalod susogta ezt neked! - kiáltja, félig kirántva kardját, tudniillik, hogy elmentél; Tiborc pedig fölsóhajt: Uram! iszonyú ezen hideg magadviselete! - ami nem arra vonatkozik, hogy Bánk hideg magaviseletet tanúsít a királyné iránt, hanem arra, hogy megtagadta hitvesét.

Itt Bánknak csaknem egy lapnyi magánbeszéde következik, mely részben indokául szolgál a következő jelenet elején mutatkozó mérsékeltebb, némiképp csillapodott hangulatának. Ugyanis kibeszéli, kidühöngi magát, vádakat szór a királyné ellen, fenyegetőzik, de a sok beszéd ellensége a tettnek, s Bánk magánbeszéde után már valóban enyhültebb. Ide járul még Melinda, kit a királyné bevezet. Bánk ellágyul, meglátva őt, vigasztalja, Tiborc gondjaira bízza, maga is elkísérné egy darabig, elmenne vele, máról elhalasztaná a tettet, ha a királyné nem marasztaná. Íme a tett kezdetéhez ért, s mégis egy csoport ingerlő körülmény szükséges, hogy azt végrehajtsa. A királyné, látva Bánk csillapodott hangulatát, sőt alázatosságát, valahányszor parancsolva szól neki, de különben is a merény tényében ártatlannak tudván magát, visszanyeri egész erélyét és szemére hányja, hogy miért jött, mint egy éji tolvaj, titkon haza, miért szennyezte be e tettével az udvar és a nádori hivatal méltóságát, miért zárta be udvarhölgyét? Becsület-é ez? végzi a királyné. Bánk, ki eddig tartóztatta magát, elmélkedni kezd a becsületről, de e látszólagos elmélkedés az ingerültség oly erős kifejezése, hogy a királyné rémülten kiáltja: Istentelen! távozz!


                                     Nem. Avagy azt

Hiszed, hogy nem maradtam volna itt
Parancsolásod nélkül?...


- felel közelebb lépve Bánk, s még most is egy percig ingadozva, így szól magában:

Tán nem maradtam volna mégis itt! -

Majd megkeményítvén magát, gúnyosan és dühvel rivalg:

Nagyasszonyom! Melinda helyett köszönni kell!

GERTRUDIS

Jobbágy!


BÁNK

Nem úgy van asszonyom! - Én urad
S bírád vagyok; míg a király oda
Lészen, királyod is vagyok -


GERTRUDIS

(a csengettyűhöz akar nyúlni).


BÁNK

(elkapja s zsebébe teszi).


GERTRUDIS

                   Udvor...
BÁNK
                                     Egy
Szót! - Ülj le! - hasztalan kiáltsz te most,
Mert nem szabad bejönni senkinek
Is; úgy parancsolá Bánk bán, Magyar-
Ország királya!


Itt a nádor, a királyi helytartó áll előttünk, kit a sértett férj szenvedélye forradalmárrá alakított át. Ugyanazt mondja a királynénak, mit Petur az összeesküdtek között. Rajzolja a haza szenvedését, elmondja, hogy eddig ő is vak volt, de most lát. Mintegy önkéntelen igazolni kívánja lelkiismerete előtt a merényt, amelyet el akar követni, s a hazafi fájdalmával éleszti a sértett férj bosszúját, mert a két indok már egy szenvedéllyé olvadt lelkében. De elfojtott keserűségének kiömlése, mely mindig könnyítni szokta az embert, ismét elnyomja benne egy pillanatra a tetterőt, s újra a királynénak kell őt ingerelni.


                                  Ha a

Királynak a hitvese nem nyer is
Alattvalójától becsűletes maga-
Viseletet - add meg azt, leventa, egy
Asszony személynek!


A királyné e szavaira kitör belőle a sértett lovag, s a férj gyalázata lángra lobbantja szenvedélyét. Oly nő követel tőle tiszteletet, ki nem tiszteli a női erényt.


                Aki nem érdemes,

Hogy a szerette jó királyom áldott
Szívét kezében tartja; aki lábot
Ád a bujálkodónak, és tovább
Az áldozatra így teként le - ő,
Holott nem érdemes, hogy a saru-


Szíját megoldja, mert kenőcsli testét

Lelkét - -


A kapcsok, melyek Bánk erkölcsi lényének alkatrészeit összefűzték, már nemcsak gyöngülnek, hanem töredeznek is. Hazafi fájdalma megtörte benne a monarchiai hitet, a királyné pedig, kit a legromlottabb nőnek s gyalázata fő okának hisz, összedúlta nőtisztelő lovagi érzületét. A bosszú szenvedélye mind óriásibb alakban emelkedik a letiprott meggyőződések romján. Már sokkal kevesebbet beszél, kitörései szenvedélyesbek, valamint a királynééi is. Egymást mindinkább ingerlik. A hiúságban megsértett királyné egész dühvel kiáltja:


              Gonosz hazug! ki tette azt? -

Légy átkozott Melindáddal! legyen
Örökre átkozott az a kölyök, kit
Gyalázatomra szült Meránia!

Bánk szintén dühvel felel:

Melinda jó nevét te hagytad az

Udvarnak a nyelvére tenni: légy most
Isten, s hitesd el véllek, hogy Melinda
Bánk bánra érdemes; úgy letérdelek,
S imádlak, én, kit ők nevetnek.


Gertrud erre keserűen jegyzi meg: hadd nevessenek az emberek, hiszen a káröröm emberi tulajdon; azon is nevetünk, ha valaki az utcán elesik, és Melindára célozva, részvéttel hozzáteszi, hogy a szánalom csak akkor ébred föl bennünk, ha többé nem tud fölkelni. De Bánk félreérti, azt hiszi, hogy ő is nevet Melindán, áldozatján.


                    Szörnyeteg! kész

Lennél te is kacagni? -


Bánk már a tettnél van. A királyné segítségért kiált, s megjelen Ottó. Éppen még csak ez kellett. Ekkor Bánk dühe a legfőbb pontra hág; a visszaszaladó Ottó után rohan, be akarja törni a zárt ajtót, rémítő átkot szór utána, melynek e végszavaira:

És átkozott a hely, melyben születtél!

a királyné tigrisként nekidühödve tőrt ragad, s e szavakkal: Hitvány, ne bántsd hazámat!, Bánkba akarja ütni. Én? Kerítő! - kiáltja Bánk megfordulva, kitekeri kezéből a gyilkot, az asztalig kergeti és leszúrja.

Sziszegj - sziszegj, kígyó! te itt maradtál.

Aztán merően áll egy darabig, reszketve egyenesíti ki ujjait, a tőr kiesik kezéből, és zördülésére fölijed:


Vége! volt - nincs; de ne tapsolj, hazám -

Ni! - reszket a bosszuálló -


A tőr zördülésére lelkiismerete ébred föl, a régi Bánk szólal meg benne a forradalmi és gyilkos Bánkhoz. Kívülről zaj támad, rémülve néz az ablak felé, majd mintegy elnyomni akarva lelkiismerete hangját, becsületére hivatkozik, mely bosszút kívánt:


Örvendj becsűletem, lemosta mocskod'

A vérkeresztség -


de az önvád nem akar elhallgatni:

Ki! a tető mindjárt reám szakad.

E jelenet a tragédia tetőpontja, s nagy drámai erővel van írva. A fokozódó szenvedély folyvást fokozza az érdeket, s a fokozatok lépcsőin a két küzdő személy szenvedélyének legjellemzőbb vonásai villannak ki. Toldy mégis hibáztatja, mert - úgymond - Bánk folyvást haboz, s bosszútette is csak a perc által parancsolt önvédelemnek tűnik föl. De vajon a habozás nem küzdelem-e, s a drámában csak a tett drámai-e, s nem egyszersmind, sőt még inkább a küzdelem? Othello hevesebb és kevésbé fontolgató természetű, mint Bánk s mégis két fölvonáson át küzd önmagával, míg az ötödikben megöli Desdemonát. Az sem áll, hogy Bánk csak önvédelemből öli meg a királynét, hiszen kitekerte a gyilkot kezéből, többé nincs veszélyben élete. Bizonyára az önvédelem szüksége nélkül is megölte volna áldozatját, hiszen Ottó belépésekor már a tettnél van, s a királyné támadása csak annak föltüntetésére szolgál, hogy a nő mennyire elvesztette önuralmát és büszkesége, férfias természete mennyire magával ragadja, mert most elfuthatna, megszabadulhatna, de magánkívül van, és dühe sodorja, gyilkot ragadtat vele.

Bánk az ötödik fölvonás végefeléig többé nem nyughatatlan, kétkedő, indulatos. A tett meg van téve, a bosszú szenvedélye kitombolta magát, az önvád kínjai elviharzottak, s a fáradt lélek bizonyos sivár nyugalomba menekült. Oda van hite, boldogsága, politikai meggyőződése, kedélyének minden kincse, csak büszkesége maradt meg, mely oly elszántságot kölcsönöz neki, minőt a tett előtt már kétségei és küzdelmei is lehetetlenné tettek. Nem menekülni óhajt, hanem dacolni a királlyal, nem tagadni akarja tettét, hanem nyíltan bevallani, s bátran szemébe nézni a következményeknek. Ez illik hozzá. Aztán meg van győződve Gertrud bűnös volta felől, tudja, hogy a nemzet gyűlöli a királynét, mind oly körülmények, melyek büszkeségét és elszántságát egyaránt támogatják. Azonban lelkének e végtámasza is lassan-lassan eltöredezik. Már beléptekor megrendülni látjuk. Gyermekét pillantja meg a király mellett, magához ragadja, s az aggodalmas atya fájdalmával kiált föl:

Gyermekem, szerette gyermekem!

mert tudja, hogy a törvények az atya vétkeért a fiút is büntetni szokták. Majd elnyomva fölindulását, nemcsak büszkén, hanem tettével mintegy kérkedve veti a hatalom jelét, a királyné vérétől még vöröslő nyakláncát, királya lábaihoz. Büszkeségébe némi durvaság vegyült, mi a gyilkosság következménye, többé királyát sem tiszteli, mi önként foly monarchiai érzülete megromlásából. A nagy zúgás, mely a teremben támad, a székébe roskadó király, ki kezével födi el arcát, meghatják egy pillanatra. Érzi, hogy mind a király kegyét, mind a nemzet tiszteletét, mind állása méltóságát elvesztette. Vége! - kiált föl, mintha mondani akarná: eljátszottam életem szerepét. Azonban éppen a sivár érzés visszaadja büszkeségét, kitör belőle a forradalmár, s vádolni kezdi a királyné udvarát:


Szükségtelen beszélni tetteit:

Felért az égre a sanyargatott
Nép jajgatása, s el kellett neki
Akármiképp is esni, hogy hazánk
Ne essen el polgári háborúban!

Továbbá:

                                   Zendülés

Lappanga mindenütt, s csak ő vala
A gyűlöletnek tárgya; a legelső
Magyar, ki a hazáját kedveli,
Megtette volna rajta áldozatját.


Aztán mintegy átallva, hogy tette egyedüli indokául csak a haza szenvedését említi, nyíltabban szól, gyalázatára hivatkozik, mely bosszút kívánt, de egyszersmind a maga becsületével a nemzetét azonosítja, amint a gyilkosság percében is tevé:


       Ha tízszer, harmincszor megölt,

Ha kincsemet rabolta el, ha széjjel-
Szaggatta gyermekimet, feleségemet -
Még tán megengedhettem, volna: de
Ő jó nevét ölé meg nemzetemnek
Rút öccse által, a föláldozott
Becsűletet kiűzte udvarából.


A király haragja csak büszkébbé teszi, midőn ez őt elvitetni parancsolja, egész oligarchai méltósággal szólal föl:


          ...Árpád és Bór vére közt

Folyó dologban bíró csak Magyar-
ország lehet. Jobban be van neved
Mocskolva, mint az enyém.


Majd magát a királyt is megtámadja, kimutat az ablakon s mondja, hogy Peturt, mint a pártosok fejét s a királyné gyilkosát egész háznépével együtt a király nevében lófarkon hurcolják, pedig csak ő ölte meg a királynét. Szemrehányást szemrehányásra szór, s még egyszer ismétli:

Holott csak én öltem meg a királynét!

Azonban e szavak után a büszke és elszánt bán hanyatlani kezd. Az első csapás Solom részéről éri, ki elmondja, hogy a túlbuzgó királyiak által kivégzett Petur egy átkot nyögött a királynéra s az alattomos gyilkosra, a királyt és hazát pedig áldotta:


Petur engem átkozott alattomos

Gyilkosnak -


szólal meg Bánkban az önvád; az az ember nevezte őt alattomos gyilkosnak, ki legjobban gyűlölte a királynét. A mámor oszlani kezd, de még vigasztalni tudja magát. Ámde őt is átkozá! - susogja halkan, és ismét önérzettel emeli föl fejét; azonban midőn a király fölszólítja a leventéket megvívni neje becsületeért, s ezek tiszteletteljes habozása után maga áll ki, némi meghatottsággal közeledik királya szent személyéhez:


Királyom! én veled nem harcolok!

Szent vagy te énelőttem! Istenem,
S hazám után a legszentebb.

      (Kardját leoldván, elébe teszi).
                         Megölhetsz.

Az önvád meglágyította kedélyét, a régi monarchiai érzelem akaratlan erőt vett rajta, s e hódolat királya iránt újra nem egyéb, mint az önvád egy újabb nyilatkozata. Mindamellett szemben az udvarral még folyvást büszke. A vele vívni akaró Solomnak megvető kicsinyléssel mondja:


                   Kedves fiú, miért!

Akarod fejed bezúzni egy gonosz
Asszony miatt? Szánd e tüzet hazánknak.
Kétségbe kéne esnem, hogyha egy
Meráni asszonyért hasítanék
Ilyen nemes szivet ketté. Eredj!


Ekkor a belépő Myska bán visszatartóztatja fiát a párbajtól, orgyilkosnak nevezve Bánkot, kivel lovag nem víhat. Orozva kiált föl Bánk, az önvád azon éles szúrását érezve, hogy bosszúja nem volt lovagias. Myska bán elbeszéli, amit a haldokló Biberachtól hallott, hogy a királyné nem volt részes Ottó erőszakos merényében. Solom most nem akar víni Bánkkal, kit alattomos gyilkosnak nevez. Bánk földre szegzett szemekkel sokáig szótlanul áll. Lelkének utolsó támasza is eltört. Nem szólhat, minden szó csak megalázná, de különben is mámorából már valóra ébredt, mi földig alázta. Íme a királyné az Ottó merényében ártatlan, pedig ő abban is bűnösnek hitte, íme ő nemcsak alattomos nőgyilkos, hanem egy ártatlan nő gyilkosa. A közvélemény ellene fordult. Hova süllyedt a nádor, a lovag, a forradalom ellensége? Még a bosszúálló férj és a merész forradalmár szerepéből is kiesett. Csak puszta gyilkos, és semmi egyéb. Az erkölcsi megsemmisülés e mélájából a király azon parancsa ébreszti föl, hogy a Bánk gyermekeért könyörgő Mikhált a gyermekkel együtt vigyék félre. Hirtelen fölkapja kardját: Ki? Mit? - kiált megijedve, nem magáért, hanem gyermekéért. A régi Bánkból csak a szerencsétlen atya és férj maradt még meg, s íme, hogy a szenvedés pohara csordultig teljék, az Ottó emberei által meggyilkolt Melindát hozza Tiborc; reszkető kézzel vonja le a szemfödelet, nem hisz szemeinek, elcsukló inain erősen akar megállani, s kitör belőle a fájdalom, oly mélyen és igazán, mint soha.


          Oh hogy néked is csak egy

Volt életed, te is hogy sebhető
Valál! Hol a könny, amely ennyi kárt
Föl tudna olvasztani? Szaggassatok
Homlokotokon sebet s vért sirjatok;
Letépetett az Istennek remekje.

(Somát, ki anyja fejénél térdel, magához vonja).

Gyermek te is sirsz? - könnyű a te könnyed,

Mint egy határtalanságban repűlő
Porszem: te kis szegény, hiszen nem is
Tudod, mitől fosztottak meg - nem. Oh
Melinda! serkenj fel; hisz' esméred
Te Bánkodat - nem ezt akartam én -
Nem ezt? - siket fül - szem homályosúlj -
Hasadj ki sziv. -

(Fejét a földhöz nyomva görgeti).

Még egyszer nemes oldaláról tünteti föl a költő hősét. Bánk feled minden gyalázatot, csak szerelmére emlékszik. Melinda neki újra a tiszta, a szerető nő, kivel boldog volt, újra gyermekének anyja, kit senki ki nem pótolhat. Mily művészien van festve a fájdalom e kitörése! Az első roham után magához ragadja gyermekét, mintha enyhülni kívánna általa, de a gyermek csak vesztesége nagyságára figyelmezteti. Fájdalma zajosban tör ki, költögeti a halottat, mindhiába. Melindát örökre elnémítá a gyilkos kéz, éppen, mint az övé Gertrudot. Egyes szakadozott szókat rebeg, s fejét a földhöz nyomva görgeti, mert a Melinda teste is a földön van. Majd szemei előtt kapkodva kiáltja: Itt - itt - itt - a világ! - mert a könnyük miatt nem láthatja Melinda arcát. Végre fájdalma önmagára fordul vissza:


Az én siket fájdalmaimra -

Végsemmiség az én ítéletem,
Az Isten engem büntetésre nem
Tart érdemesnek; -



Ez a kétségbeesés legmagasb foka, szeretne meghalni a vérpadon, a pokol tüzén égni, csak azt nem érezni, amit érez. S íme a király, kinek fájdalma a gyilkos fájdalmán enyhülni kezd, ki nem akar büntetni ott, hol már az Isten büntetett, kegyelmet ad neki. Ez újabb megalázás, kétségbeesésének ez újabb tetézése elnémítja s végképp összetöri. Eltompulva áll neje holtteste mellett, s alig érthetően rebegi: Engedd meg illendően eltemettetnem.

Forrás: epa.oszk.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése