Itt a havasoknak hófedte tetőin,
Küldöm tihozzátok, édes jó szülőim,
Sok jó kivánságom.
Örömtől repesve fut lelkem felétek,
Minden gondolatom tihozzátok tér meg
Siető gyors szárnyon.
Mikor a nap arcza leborul nyugottra
S égő piros arczczal a földet csókolja
És eltűnik végre:
Utána tekintek sovárgó szemekkel,
Arra óhajtozván epedő szivemmel,
hogy mehetnék véle!
Óh! idegen földön bármi jó az élet,
Nem talál abban a sziv gyönyörüséget,
Inkább haza szállna;
Aranytól csillogó palotában éljen,
S fürödjék véghetlen kincsek özönében,
Még sincs boldogsága.
Az én szivemet is titkos erő vonja,
Repülnék örömest az édes otthonba,
Hol boldog az élet,
Hol az áldott szülők nagy szeretetéből
A csüggedő szivnek édes balzsam készül,
Melytől ujra éled.
Ah! de mint hideg szél, mely süvölt a fákon,
És a zöld levelet nem hagyja az ágon,
Hanem elsodorja:
Akként vad erővel a sors nekem támadt,
S elhagyatva velem a szülői házat
Hajtott a távolba.
A mily messze van két tengerpart egymástól,
Oly átérhetetlen közöttünk a távol,
Jó apám és anyám!
A szilaj, vad orkán, mely itt pusztit hévvel,
Mire szülőföldem vidékire ér el,
Gyenge szellő talán.
De lelkem mindennap átszárnyal e téren,
Hogy álmaitokban veletek beszéljen,
Vigan társalkodva.
S a mint elhagyjátok álmaitok honát,
Ő is haza készül, lábaitok nyomát
Csókolva a porba!
Forrás: Veszprémi független hírlap 2. évf. 3. sz. Veszprém,
1881. jan. 22. szombat
