Csöndes óráimban elém varázsolom
Rég nem látott arczod;
Azt a piros ajkat, azt a két éj szemet
S a szivem oly boldog.
Merengek a multon, nem nézek jövőmbe,
Bár a mult csak álom…
Mégis oly jól esik azt a régi időt
Néha-néha látnom!...
Gyakran nem bánt semmi, mégis ugy fáj nékem
Olykor ez a lélek,
Lehajtom fejemet; hisz szomoru leszek
Tudom én míg élek!
Addig mosolyogtam, amig enyim voltál
Aranyos virágom;
Be sok rózsa nyillott, be sok is elhervadt
Azóta a nyáron!
Régen volt az, régen, mikor enyim voltál
Nem is oly sokáig!
Mégis az az emlék élni fog e szivben
Koporsóm zártáig.
Oda a nagyváros zajos tömegébe
Elmegyek utánnad;
El kicsiny szobádba – ha kezed kezemben -,
Nem bánt ugy a bánat…
Reá nézel hosszan, halovány arczámra
És kérded én tőlem:
„Mi bántja a lelked és mért vagy olyan bus
Életem, szerelmem?”
És én elpanaszlom szegény szivem buját
S azt mondom tenéked:
„Nem fáj az sokáig, megszünik dobogni!”
Aztán te megérted!
A vén Bakony táján van egy uj temető
Kis falu végében;
Oda visznek engem koszorus leányok
S ott hagynak békében…
Egy uj hant felettem… egy kereszt fejemnél…
S madár száll reája…
Oly jó lesz hallgatni: mily bus lesz, mily édes
Szomoru danája…
Oda vágyom régen, ott van kikötője
Szomoru lelkemnek;
Be boldog is leszek, hogy ha nem fáj semmi,
Hogy ha majd temetnek;
Sirnak majd utánam, zokognak én értem
Asszonyok, leányok:
Hogy oly hideg lettem, nem járok utánuk,
Nem szólok hozzájok…
*
Csöndes óráimban elém varázsolom
Rég nem látott arczod;
Azt a piros ajkat, azt a két éj szemet
S a szivem oly boldog.
Merengek a multon, nem nézek jövőmbe,
Bár a mult csak álom…
Mégis oly jól esik azt a régi időt
Néha-néha látnom.
Forrás: Veszprémi független hírlap 2. évf. 5. sz. Veszprém,
1881. febr. 4. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése