Sárffy Elek: Egy kápolna romjainál

- Elégia –

Szomorú emléke az ősi időnek

Roskadozol immár, falaid ledőlnek,

A susogó szellő jár-kel azok között,

Hová a pusztulás szelleme költözött.

Im eljöttem hozzád, látogatni jöttem,

Ó, de minő érzés lep meg itt körödben!

Érzés, mely csakhamar búbánattá válik,

Mely gyötörni fogja lelkemet sokáig.

Oh, hisz magyar vagyok (büszke vagyok rája)

S a magyar embernek búsulás a párja

Vesse őt a sors bár a világ végére,

Csak ez marad vele egész életébe…

Csak ez a barátja… De nem szólok tovább,

Visszatér oh bús rom, gondolatom hozzád,

Merengek elhagyott, gyászos környékeden,

Nincs itt, mi a lelket viditná, semmi sem!

Mint az öreg fejről a fehér hajszálak,

Ugy hull egy-egy köve kormos, vén falának;

Végre, mint az a fej kopasz lesz egészen,

Akként ez a földdel egyenlővé lészen.

Sötét falai közt hallgat a természet,

Körüle még az is búsulásba mélyed

Nincs itt sem madárdal, sem patak csörgése,

Nem járnak itt méhek vigan döngicsélve;

Nem futnak lepkékért itt játszó gyermekek,

Sem kis leányok, hogy virágot tépjenek,

Néha jön egy szellő bús sohajtozással,

Megpihen s csakhamar más vidékre szárnyal.

Oh, ez a bús szellő hazám sohajtása,

Hosszában, széltében e földet bejárja,

És csak azt susogja minden egyes romnál:

„Hej, nem úgy van most, mint mikor még te voltál!”

Hej, bizony nem úgy van, a mint vala régen,

Aláhanyatlottál, hazám, dicsőségben!

Felvilágra hatott máskor ragyogásod,

Hej! most annak már csak romjait találod!

És ime! ujra e bús romhoz jutottam,

Bár messze vidéken jártam gondolatban.

Szép szülőföldemen kalandozott lelkem,

Honnét gyászos sorsom elszakitott engem!

Képzeletemmel a mult időkbe szállok,

Mikor ez  bús rom még épségben állott,

Midőn a kis harang hivogató hangja

A buzgó hiveket imádkozni csalta.

S ime, mintha látnám az ájtatos népet,

A mint ajkain zeng hálaadó ének,

Látom a kereszten a megkinzott testet…

Önkénytelen én is hő imába kezdek:

Tartsd meg, oh népeket szemmel tartó Isten,

Hazámat mindenkor szeretetben hitben,

Leigázás, rabság soh’se érje többé,

És álljon, viruljon örökkön örökké!

(Kolozsvár)

Forrás: Veszprémi független hírlap 2. évf. 8. sz. Veszprém, 1881. febr. 25. szombat