Még egy dalt – s legyen ez utolsó
Mielőtt a húr megszakad.
Jer muzsám gyászt öltött leánya
S nyujtsd csókra édes ajakad;
Amelynek lángoló hevében
Titkon ölő méreg vegyül, -
Régóta szívom már – s hatását
Nagyon is érzem, itt belől.
Jer bús koboz, - végső dalodban
Zokogjon fel a fájdalom,
Mint a puszták viharja – mely egy
Derült eget mély gyászba von:
Mely megindulván – vad haraggal
Átdörgi a nagy végtelent…
S az elébb mosolygó virányra
Halált hoz, pusztulást teremt - -
Keblének villám gyermekével
Mint gyors sólyom csattogva száll,
Megreszket mennydörgő szavára
Az érzéketlen szikla szál,
Feljajdul kinjában a tenger,
Czikázva, hogy belé hasit…
S a zúgó hullám – önfeledten
Minden gyöngyöt parthoz taszit.
- De, mégse igy… Óh szállj dalom, mint
Alkonyatkor az est lebel
Mely észrevétlen – titkos lombok
Suttogási közt – szunnyad el –
Szállj – mint felleg, mit
enyhe szellő
A hajnal vánkosán merit…
Öntözve könnyed harmatával
Széjjel tépett reményeid!
Forrás: Veszprémi független hírlap 2. évf. 6. sz. Veszprém,
1881. febr. 11. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése