Fekete István (1900-1970): Búcsú

Elmegy lassan a berek, az erdő
El a nádas, a tél, a nyár.
A hegy, a völgy, a nappal és az éjjel
A szemem látta egész határ.

Elmegy? Talán mégsem egészen,
Meglátom tán az örök vízen,
Hiszen a Szépség maga az Isten.
S lelkemben ott lesz: hiszem, hiszem.

Fekete István: Hajnal Badányban (könyvismertetés)

Szívemre szeretném szorítani ezt a könyvet, oda nem adni másnak, ne legyen senki másé, csak az enyém. De ugyanakkor oda szeretném adni mindenkinek, olvassa el mindenki, legyen mindenkié.

Miről szól a történet? Egy kisfiú, meg egy kislány, Matyi és Panni egymás mellett nőnek fel nagy szeretetben és idő múltával a szeretetből szerelem lesz. Ez eddig nem valami szövevényes mese, ugyebár. Mégis úgy olvasod, hogy a füled belepirul és elfelejtesz magad körül mindent. Ha vonaton olvasod, könnyen rajta feledkezel a vonaton. Én majd úgy jártam, azért mondom. De van tovább is. A történet vége felé csomót köt a mesemondó, azt se valami különös ravaszsággal, csak egész egyszerűen. Akkor meg úgy érzed, a tulajdon nyakad szorult bele abba a csomóba, te magad is szörnyű nagy bajba jutottál, nemcsak Matyi és Panni. És hálás vagy, mikor velük együtt te is szabadulsz.

Matyi és Panni mégis egymásé lesznek, az a vége. De csak a betűk sorozatának van ott vége, magának a könyvnek nem. Az ott kezdődik, a végén, mikor már a szívedben, lelkedben együtt van az egész. Mikor visszagondolsz rá, mit is olvastál. Mikor tenyeredbe hajtod a fejed és lehunyod a szened.

Minden jó könyv élete ott kezdődik, mikor már a betűktől elvált az olvasó szeme. Mikor már magába fogadta az olvasó az egészet, de olyan teljességben fogadta magába, hogy egy árva betű se veszett kárba. Ilyen könyv a Fekete Istváné, „Hajnal Badányban”.

Mi a legszebb a könyvében?

Talán az, mikor a kötekedő ispán, meg a hirtelen haragú molnár, fogcsikorgatva az egyik, ökölbe szorult kézzel a másik, szemben állnak egymással és már-már nekirontanak egymásnak, de az egyik véletlenül elejt egy jó szót, az aztán a másikból is kicsal egy jó szót és utána nincs megállás, egyik jó szó követi a másikat, egyik jótett a másikat és a két haragos összebékül, a legjobb barátok lesznek. Kicsi kis rés támadt a kérges felületen, éppen csak annyi, hogy az a jó szó keresztülhajtott rajta, és lám, lám, hogy megeredt, hogy zuhog már, milyen vastag sugárral kétfelől is, két szívből is az édes-meleg emberi jóság.

Vagy talán mégis az a legszebb, mikor a molnár kezében lesújt a bot, de nem az pusztul bele, akit megütöttek, hanem az, aki ütött. Mert azt ütötte le a molnár, akit úgy szeretett, a nevelt fiát, Matyit. Meg se tudja soha, hogy igazságtalan volt, hogy Matyi ártatlan, anélkül pusztul bele a molnár. Az ütésbe magába pusztul bele. Magamagát ütötte le

Nem, nem, az a legszebb, mikor a betyárok nyomoznak. Ez a pandúrok dolga volna, de azok elmulasztják, helyettük a betyárok kerítik kézre a gyilkost, hogy megmentsék a bitófától az ártatlant. Ők lesznek az igazság fáklyavivői, az akasztófára való betyárok.

Lehetne még tovább találgatni, mi a legszebb, de ahelyett inkább arról beszélek, mért oly különösen szép ez a könyv a maga egészében és részleteiben is Azért, mert a sorok közül tanítás sugárzik. Azt tanítja ez a könyv, hogy mindenkiben van jóság, és mindenkiben van becsület, csak ki kell csalogatni belőle. Fekete István ezt nem magyarázgatja, szót se szól róla, egész észrevétlenül hiteti el velünk. És ha hisszük, már igaz is.

Milyen jó, hogy éppen ezt akarja elhitetni velünk, milyen szerencse! El tudna hitetni ehelyett mást is, rosszabbat. Megtehetné, megvan a hatalma hozzá.

Vannak írók, akikre igazán nem lehet semmi rosszat mondani, legfeljebb csak azt: nem varázsló. Az ember azt hinné, ez nem is kisebbítés, mert hiszen varázsló nincs is, ugyebár. Varázslókról, boszorkánymesterekről, minthogy nincsenek, szó se essék. De nem úgy van ám. Itt is egy varázsló, Fekete István.

Azért is olyan egyszerű a történet. Minél nagyobb csudatételre legyen alkalmas. Erről ismerni meg a varázslót első pillantásra. Egyszerű kis pálcikát szúr le a földbe, arra parancsol rá, hajtson levelet, lombot, nőjön fel az égig.

Magyar ember ez a varázsló. Napkeletről hozta a tudományát, a magyar őshazából. Valami ősi magyar dalt dúdol szakadatlan attól hajt ki a pálca, attól nő fel az égig.

Szemem láttára varázsolta el még a tulajdon nevét is. idegen volt és üres az én szememben ez a név, mikor a könyvet a kezembe vettem. Keveset olvasok, Fekete Istvánnak is csak a puszta nevét olvastam addig, azért volt számomra olyan semmitmondó ez a név, mintha csak valami falusi fűszeresbolt cégtáblájáról olvastam volna, átutazóban. Emlékszem, erőltetni kellett magamat, hogy megjegyezzem. Most pedig ékesen és melegen csillog előttem ez a név és egyre gyarapodik ékességben, melegségben. Külön érdekesség ez: üldögélni a szobában, csukott könyv mellett és figyelni, mint alakul át az egyszerű név nagyszerűvé. Most már csak úgy magától, rohamosan, csudálatosan.

Annyi nagy írónk távozott el az utóbbi években, olyan szomorú volt őket látni távozóban. Annál jobban esik most egyet látni, nem kisebbet azoknál, érkezőben.

Annyi minden omlik, romlik mostanában, szerte az egész világon. Olyan jól esik látni, hogy azért gazdagodni is tud a világ. Most ezzel a nagyon szép könyvvel gazdagodott.

NADÁNYI ZOLTÁN

Forrás: Uj Idők XLVIII. évf. 43. sz. Bp., 1942. okt. 24.

Fekete István (1900-1970): Napló (elbeszélés)

Július 1. Ma volt a Te Deum. Az ólomkarikás ablakokon színes ragyogást küldött be a nap és én mélységes hálával néztem az oltárra, ahol talán majd én is misézem valamikor. Mert ma határoztam el a lelkem legmélyén is, hogy pap leszek. Hiszen már két éve hordom a kispapok reverendáját, de úgy érzem, az elhatározás ma kövesedett meg bennem.

Te Deum laudamus! A boltívek kinyíltak fölöttem, hogy szívem minden hálája Hozzád repülhessen, uram.

Még az utcán is lehajtott fejjel jártam, hogy a fülembe zsongó orgonaszót el ne nyomja a város lármája és szememet az áhítatos, halk homály után szinte bántotta a nap fényessége.

A szemináriumban spirituálisunk búcsúztatott bennünket.

- El ne kábítson benneteket a hiú ragyogás, mert fényesség csak egy van: a lelkek tiszta fénye. És jöjjetek vissza Testvéreim lélekben erősen, nagy hivatástok gazdag érzésében. De ha lenne köztetek valaki, akinek az elhatározás nem tölti be egész lelkét: maradjon Isten nevében. Mi nem haragszunk. Éljen becsületesen és boldogul.

Sokan könnyeztek. Azt hiszem, nincs balga köztünk egy se, aki otthon maradna. Ha csak Kis-Kovács Jóska nem, aki egész beszéd alatt az ablakot nézte. Jóska szomszéd-falubeli. Sajnálom.

Az állomáson újra találkoztam vele.

- Na, szentem, visszajössz-e? – kérdezte, a vállamra ütve.

- Micsoda kérdés! – háborodtam fel.

- Mert én a Műegyetemre megyek. Isten veled!

Kezet fogtunk. Bolondul megrázta a kezem. Apró szeme ragyogott, amikor a tömegből visszaintett. Szerencsétlen! Imádkozni fogok érte…

A vonatban hamar elment az idő. Az állomáson Édesapám várt. Megölelt, megcsókolt. Csupa erő még ma is.

- Milyen a bizonyítvány? – kérdezte.

- Praematurus lettem.

- Beszélj fiam magyarul – nevetett -, ménkű se érti a diákszót.

- Hát, kitűnő – mondtam.

Boldogan suhogtatta meg az ostort. (Gyönyörű két csikóval jött elém.)

- Nem is marad el az áldomás! Bemegyünk az útszéli Garasba. Be bizony!

- Talán a templomba, Édesapám?

Megbotránkozva nézett rám:

- Délután ötkor? Fene tudja, hol jár a dékány a kulcsokkal. Eredj holnap kismisére. Bár én csak vasárnap szoktam.

- Hát még mindig pap akarsz lenni? – kérdezte aztán.

- Az! – feleltem. – Most már visszavonhatatlanul.

Erre hallgattunk egy keveset. Apám mintha elszomorodott volna. De aztán csak megint megsuhogtatta az ostorát. (A csikók, mint két sárkány mentek.)

- Meglátjuk még –nevetett és szeme éppen úgy csillogott, mint Jóskáé az állomáson.

A Garasnál persze le kellett szállni. Nem szívesen mentem. A székesegyház drága boltívei után – kocsmagerendák…

A kocsmáros a belsőszobába tessékelt bennünket, amikor a söntés mellett le akartunk ülni.

- Kérem, a tisztelendő úrnak nem szabad „ide” künn. Tessék a különszobába!

Leültünk a borpecsétes asztal mellé. Apám boldog volt.

- Látod, fiam, nagy sor mégis a tudomány. Magamfajta paraszti embert be nem ereszt ide ez a nyavalyás…

Ezen felmérgedtem.

- A lélek az ember, édesapám! A léleknek a rangját pedig nem a ruha és nem a foglalkozás szabja meg.

- Isten éltessen, fiam! – és fenékig itta poharát.

Alig érintettem szám a borba. Apám rám szólt:

- Fiam, az egészségedre ittam, illik kiinni a borod!

Láttam, hogy megharagszik, hát kiittam. Nem esett jól az első korty, de később ízlett. Aztán Anyám egészségére ittunk, majd nem hagyhattam el apámat sem, kit könnyekig meghatott, hogy utána megcsókoltam

Az egy liter bornak így aztán hamar vége lett. A kocsma előtt – amikor kimentünk – megcsapott a délutáni ragyogás és vad kedvem támadt hajtani.

- Nem ragadnak el? – kérdezte Apám.

- Engem? Tessék azt a gyeplőt ideadni… - és megsuhogtattam az ostort.

Olyan nyári délután volt, melyre még havas fejjel is visszaemlékezik az ember. Ma már tisztán látom, hogy nem a délelőtti örömök gyújtották lángra a határt, hanem a szokatlan bor. De akkor repült a két táltos velünk és apám szeme a boldogságtól ragyogott, bár, mintha valami huncutság is pislogott volna benne.

Vidám porfelhő gomolygott utánunk és az út robogva szaladt a kerekek alá. A faluban apám átvette a gyeplőt.

- Hajtani, azt tudsz, fiam! – dicsért – de azért ne mondják, hogy nem én hoztalak meg…

Kapunkban állt az anyám, s amikor leugrottam a kocsiról, először megtörölte a szemét és csendesen dicsértesséket mondott. És csak álltunk. Engem bosszantott ez a merevség, hát átöleltem és megcsókoltam. A kezét nem engedte megcsókolni. Ez megint bántott. Ne csináljon bálványt belőlem az anyám se. Én fia maradok, ha püspök leszek is!

Este nagy vacsora volt. Egy pár rokon, szomszédok. Megint bor. Hát részegeskedni jöttem én haza? Hamar elköszöntem, hogy fáj a fejem. A konyhában valaki megint köszönt.

- Isten hozta, tisztelendő úr!

- Nini, Klári, de megnőttél!

 - A tisztelendő úr is derék ember lett!

- Ne magázz, Klári. Csak úgy, mint régen. – És kezet fogtunk. Boldogan adta oda a kezét, mely zsíros és vizes volt… - Jó éjszakát, Klári!

A szobámban aztán kijózanodtam. Sokat forgatott imakönyvem apró betűi vádolva kiáltottak felém. Önkínzottan imádkozva, sírva forogtam az ágyon. Tisztátlan állatnak éreztem magam, akire az elhagyott szent falak nyers darabosságukkal rászakadni készülnek.

Aztán rosszul lettem…

Július 7. Most már kihevertem az első napot. Sőt, már mosolyogtam is rajta. Nem volt az olyan nagy bűn, inkább ostobaság. De azért meggyóntam… Naponkint megyek misére. utána levetem a reverendát és segítek apámnak. Eleinte nem akarta engedni, de erőszakoskodtam, bár a munka nehezemre esett. Ma már el sem tudnék lenni nélküle. Kaszálok, aratok, asztagolok, mint a többi. Apám büszkén néz rám. Anyám fejét csóválja és esténkint, ha kell, ha nem kell, kikeféli a reverendámat. Láttam egyszer, hogy megsimogatta…

És alszom, mint a bunda.

Július 9. Ma mise után a plébános úrnál reggeliztem. Áldott öreg pap. békés, szent ember. Sokat köszönhetek neki. Kérdezte, hogy élek? Elmondtam Dolgozom egész nap. Kedvvel, örömmel. ha felszentelnek is dolgozom majd…

- A lelkeken, fiam?...Kaszával?

Kipirultam, ő meg csak nézett rám jóságos kék szemével és nevetett.

- Majd meglassúdsz, fiam. Nagy út van még odáig.

Megsimogatta arcom, hogy jószínben vagyok és csak dolgozzam, ha jól esik. Aztán másról beszélgettünk. Hosszan. Pedig én már nagyon mentem volna, mert egy kaszásunk elmaradt és én ajánlkoztam helyette.

Hajnalban magam vertem ki a kaszámat.

Július 12. Egy aratónk egészen elmaradt. Beálltam helyette, de én később megyek, mint a többiek, mert reggelenként misén vagyok. A csendes, hűs templom, a fuvolázó orgonaszó, az imádság visszhangja egész nap bennem marad. Vidáman megy a munka, de azért bánt, hogy a többiek már egyszer elfáradtak, mire én kiérek. Aztán velük dolgozom napestig. Dicsérnek, hogy milyen jól áll a kezemben a kasza. Jól esik.

Július 17. Ma nem voltam misén. Hajnalban öreg felhők jöttek és még egy kis sarkot kellett az árpából levágni. Hiányoztam volna. Estefelé elmentem a plébános úrhoz és bocsánatot kértem a hanyagságomért.

- Nem bűn az, fiam – mondta. – A munka majdnem imádság. Kár ért volna benneteket. Mire vége a nyárnak, vasgyúró leszel. És mosolyogva nézett…

De én magam sem éreztem bűnnek. Helyre pótolhatom még ezerszer…

Július 20. Csépelünk. Segítenek a szomszédok is. A búzánk: mint az arany. Nem hiszem, hogy a faluban még ilyen búzája van valakinek. Mise után, estig én etetek. A szomszéd Klárija a kévevágó. Biztató, hogy a kévehányók alig bírnak velünk. Folyik a kezünkben a munka. Nagy öröm ez. Apám ragyog a boldogságtól. Ma este azt mondta:

- Nem tudom, papnak lenni mekkora öröm, de apának lenni, kinek ilyen fia van, annál nem kell nagyobb öröm!

Július 22. Bosszús vagyok, alig érek a reverendámba Szinte agyonszorít,annyira kinőttem. A varrása a hátán ki is repedt. Este apám az öreg szabómestert tuszkolta be az ajtón.

- Szép magyaros ruhát, majszter úr, a gyereknek. Megdolgozott érte.

Tiltakoztam. Kár a kiadásért. Szeptemberben új papi ruha kell. De apám nem engedett:

- Az is meglesz, fiam.

Tudj’ Isten, azért örülök a ruhának. Ez az életmód teszi talán…?

Július 25. A csikókat most már mindig én hajtom. Öröm az ilyen gyönyörű állatokkal dolgozni. Estefelé magam megyek takarmányért. Ilyenkor már alkonyi hűs jár a réten és úgy suhan a kasza, nem is érezni. Hazafelé csak lassan kocogunk. Befészkelődöm az illatos lóherébe és tele van a szívem hálával a Jó Istennek. Ilyenkor imádkozni is szoktam.

Ma a szomszédék Kláriját értem el az úton hazafelé. Fel kellett vennem.

- Hazaviszlek, Klári.

- Ha felvenne, tisztelendő úr – mondta szerényen és hálásan nézett rám.

- Mondtam már, hogy ne urazz…

De a falu felé már megbántam. Ostobák az emberke és Klári ragyogó arccal trónolt a lóhere tetején. Szinte kár ezért a lányért, ha valami durva ember veszi el. Az arcában van valami madonnás. Holdas, nagy szemei vannak… De hát mi közöm hozzá? Por és hamu lesz az is, mint a többi. Bár az ilyen arc mögött a lélek is szép lehet.

Július 27. Meghozta a mester a ruhámat. Egyszerű, fekete, zsinóros, magyaros szabással. Holnap vasárnap – már ebben kell misére mennem. Szinte szégyenlem magam a templomban civilben. De azért jól érzem magam benne. Kényelmes.

Július 28. Azt hittem, mindenki engem néz majd a templomban. De úgy láttam, nem ütközött meg világi ruhámon senki. A plébános úr előtt zavartan mentegetőztem.

- Fiam – és megsimogatta arcom -, a tiszta lélek nem a papi ruha privilégiuma.

Csak Klári szomorkás pillantását éreztem néha magamon. Ő az egyetlen, aki velem érez. Bizonyára sajnálja, hogy a szomszéd fia nem a tiszteletadó reverendában ment a misére… Jó lélek!

Hazafelé mellém szegődött.

- Ha nem küldesz el – szerénykedett.

Inkább örültem; jól esik tiszta közelsége, gyermekessége. Magyarázgatok neki erről-arról.

- Láttam, szomorú voltál, hogy nem reverendában jöttem – kezdtem.

- Dehogyis – mosolygott. – azon szomorodtam el, hogy mért visel az papi ruhát, akinek ilyen jól áll a civilruha…

De azért nem tudok rá haragudni. Gyermek…

Július 31. Tarlót szántok. Tegnap eső volt. Ma puha meleg párákat hasít ki az eke a földből. Könnyű a munka. Szinte szaladnak a lovak. Azon kaptam magam, hogy dúdolgatok. De hát úgy tele volt a szívem. Igaz, imádkozhattam is volna…

Augusztus 2. Nehéz írnom a mai napról. Bódult vagyok. Délután megint takarmányért mentem és a munkából csak akkor riadtam fel, amikor nagyot dörrent az ég felettem. De akkor már a kénsárga-szélű fekete viharfelhők heggyé nőttek és nagy vihar kerekedett. A csikók is nyugtalanok voltak, hát csak feldobtam egy-két villa bükkönyt és haza! A vihar hamar elért. Egyik villám a másik után lobbant fel és a dörgés szinte a földet rázta. Az eső meg szakadt.

Fele úton sem voltam még, amikor mintha kiáltást hallottam volna. Nehezen megállítom a csikókat és körülnézek. Valaki fut a kocsi felé. Mintha a tóból húzták volna ki.

- Pista, kérlek, vigyél haza!

- Szent Isten, Klári! Hamar ugorj fel!

A dülőút végén elhagyott pajta. Oda álltam be. A vihar zengett, mintha soh’se lenne vége.

Klári a kocsi-fenékben didergett. Ráadtam kabátom, akárhogy is tiltakozott, mert halálos meghűléstől féltettem. De bizony magam is fáztam: valahol jég lehetett, mert összekoccant a fogam.

Beültem én is Klári mellé, és mert a pajta tetején is keresztülesett az eső, magunkra terítettem a pokrócot.

- Istenem, ha meghűlsz Pista és beteg leszel, belehalok. Én lennék az oka! – és megsimogatta a hátam.

- Jó meleg a kezed, kis Klári, de azért nem fázom meg!

Iszonyút lobbant ekkor a villám és Klári átölelt rémült szorítással. Minden porcikája remegett.

- Ne haragudj, Pista, nagyon félek.

És ottmaradt. Fáztam, mint a kutya, hát jól esett enyhez melegsége. Hogy meddig maradtunk így, nem tudom. A pokróc alatt sötét volt és meleg. A puha karok, az arcomba hulló lélegzet különös bágyadtságot fontak rám és gondolataim időnként feltüremlő tiltakozása csak gondolat maradt.

Zsongó időtlenségben múltak a percek. Vagy órák? Nem tudom!

A pokróc lecsúszott fejünkről – odakünt már sütött a nap -, de nem mozdultunk. Én néha megsimogattam Klári arcát és ő megcsókolta vizes kezemet. Mire észhez kaptunk, már majdnem szárazak voltunk. Amikor kibontakoztunk, Klári megcsókolta az arcom és elsírta magát. És én nem vettem el arcom a csók elől…

Most már éjfél van és nem tudok aludni. Imádkozni akarok… nem megy. Futni szeretnék önmagam elől... Gyalázat! De a délutáni zsibbadtság még mindig ennem van...

- Klári!

Augusztus 3. Valami megkeményedett bűnös nyugalommal mentem ma templomba és utána drága öreg papunkhoz. És elmondtam mindent. Magamat okoltam. A lány tiszta gyerek. Én vagyok a bűnös. Holnap megyek vissza a szemináriumba…

- Dehogy is mégy, fiam – és jóságos szeme még most is mosolygott. – Fiatalok vagytok és mindnyájan az Úr tenyerén vagyunk. Én tudom, nem ejtett el benneteket. Menj haza békességgel, imádkozz és gyere el holnap délután négy órára.

És most itt ülök és kinézek az ablakon. Fel akarom idézni a Te Deum emlékét, drága remegését, a homályos boltíveket, a cellák tisztaságát…

Fecskék szálldosnak a tócsák mellett és sárt vesznek szájukba. Fészket javítanak.

Amikor megint magamhoz térek, elkövülten nézek az ablakdeszka porára. Valaki – talán én voltam? - odaírta: „Klári”.

Őrült vagyok?

Augusztus 4. Itthoni dolgom azért elvégeztem Kijavítottam a kútkávát. Érthetetlen ez a nyugalom

És délután négykor öreg papunk kezét a vállamra tette és mosolyogva azt kérdezte:

- Édes fiam, érzel-e bűnt? Érzel-e megbánást? Kívánkozol-e még a szemináriumba?

Azt akartam mondani, kiáltani. Igen, bűnös vagyok, vissza kell mennem! De a szám, a szám konokul zárva maradt és majd lerogytam, amikor kibuggyant belőle a szó, mintha nem is én mondtam volna:

- Nem!

Ekkor kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját.

Klári állt ott ünneplőben és elindult felém halkan,mint amikor a lányok áldozni mennek.

*-*

A szobába besütött a nap, kék volt az ég és a háztetőn olyan mély hangon búgott egy galamb, mint az orgona.

Forrás: Uj Idők XLVIII. évf. 43. sz. Bp., 1942. okt. 24.