Midőn Csajághy Laura Bajzától megtudta, hogy Vörösmarty, a nemzetnek ünnepelt költője s az ő legmélyebb tiszteletének tárgya szereti, az ifjú leányka határozatlan és regényes vágyainak tudatában töprengeni kezdett azon, vajon szerelméért képes lesz-e boldogítani a fennkölt lelkületű költőt s e kétkedés közepette merengővé vált. A különben vidám lelkületű leánykának e kedélybeli változását kétkedve és remélve szemlélte a költő s e bizonytalanság gerjesztette mélabús hangulatból fakadt gyönyörű költeménye, melyet később (1843. márciusában) nászadományul hozott a Csepen (Komárom-megyében) tartózkodó menyasszonynak. És a menyasszony büszke örömét, lelkesedését, mellyel e szellemi kincset vette, igen természetesnek találjuk, ha a költemény örök szépségeit kellőképp vizsgáljuk s megértjük.
Ez ódában a költő a kedves merengésének okát kutatván s valószínűleg ismervén a lányka regényes ábrándozásra hajló lelkületét, a barát szelíd szeretetével óvja a túl merész vágyaktól s az igazi boldogság ismerésére tanít. Tárgyát tehát a boldogság bölcselete képezi, mindenesetre méltó tárgy ódai feldolgozásra.
A költemény fő eszméje s sorokban van leghatározottabban kifejezve: „Ábrándozás az élet megrontója”, - „Ha van mit érezz, gondolj és szeress”, - „A bírhatót ne add el álompénzen”. Az első idézett sor a boldogtalanság okát, a második a boldogság tárgyias kellékét, a harmadik a boldogság érzetének szubjektív feltételét zárja magába. Összefoglalva a hármat, ez axioma fejezi ki az alapgondolatot: a boldogság, a megelégedés.
Szerkezetét vizsgálván a költeménynek, a nyolc-nyolc soros bevezetésen és befejezésen belül a költemény dereka, a tárgyalás két fő részre oszlik, melyek közül mindegyik tizenhat sorból áll. Az első részben a jelzett alapgondolatot negatív oldaláról fejtegeti, a hiú ábrándozást okolván azzal, hogy a világnak annyi milliója közt oly kevés a valódi boldog ember; a második részben a jelzett bajtól óva, az igazi boldogság bölcseletét tárja fel. Így akár a tárgynak a szöveg számbeli arányaiban feltűnő szimmetrikus feldolgozását, akár a gondolatok logikai beosztását nézzük, szabályos művészi szerkezet tárul elénk.
Versformáját tekintve a sorok hatodfeles és ötös jambusokat képeznek, melyeknek kifogástalanul zengzetes ritmusa csupán ez egy sorban biccen meg kissé:
„Ne nézz / ne nézz / hát vá / gyaid tá / volá /ba”,
a negyedik ütemnél, ami Vörösmarty korában megengedhető diftongus-számba ment s amivel Vörösmarty költeményeiben is elégszer találkozunk. A páratlan számú sorok hatodfelesek, a páros számúak ötösek; az egyméretűek rímlenek, tehát keresztrímek. Összecsengésükre nézve rímei részben tiszták, vagy assonancok, de vannak gyengébb ragrímek is.
Ha versformájára nézve e költeményt nem is ítélhetnők éppen tökéletesnek, nyelvezetére nézve elsőrangú helyen áll az a magyar lírában. Stiljét a festői kifejezések egész halmaza ragyogtatja összhangban a tartalom fenséges eszméivel; emellett a költemény egész hosszán végig érzik a rábeszélő szeretet szíves hangja, melyben tendenciája gyökerezik. Nem hogy példákat kellene idéznem szóképekre és alakzatokra, de keresve is alig találok helyeket, melyek a stilbáj ilyen kellékei nélkül volnának. Egyébiránt verseinek tartalmi becsét és stilbeli szépségét mi sem tüntetni fel jobban, mint az a tény, hogy legnagyobb részük közkeletű szállóigévé lett s mint közhitelű életelv szájról-szájra száll. A stil pompájával csak a tartalom mélysége, a hangulat gazdagsága vetekszik, melyek eszünket, szívünket egyaránt táplálják és gyönyörködtetik.
De áttérek immár a költemény részleteinek fejtegetésére.
Az első két sorban, mellyel bevezetését megnyitja, a költő a merengés tárgya és célja után tudakozódik, kérdvén:
„Hová merült el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?”
A merengés tárgya az emberi élet, mégpedig az átélt múlt s a még megélendő jövő lehet, iránya tehát kétféle, aszerint, amint a múltra vagy jövőre vonatkozik. A múltból a csalódás, a jövőből a bizonytalanság teheti töprengővé lelkünket. Ezeket fejezi ki a bevezetés derekát képező négy sorban a költő:
„Talán a mult idők setét virága
Min a csalódás könye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd?”
Ijesztő a jövő azért, mert a múlt már fájdalmas volt s a csalódás sújtotta szív hajlandóbb a fájdalmas tapasztalatok alapján aggódni, mint remélni. A kettős érzés bizalmatlanságban olvad össze, s a lélek reményeszegetten néz a jövőbe, a fényesnek ígérkező jövőre a kétség árnya borul
„S nem bizhatol sorsodnak jóslatában
Mert egyszer azt csaluton kereséd?”
Az utolsó sor értelmének volt-e Laura életében valami történeti alapja, nem tudni; hanem akkor jelleménél, regényes hajlamainál fogva tarthatta a költő az esetet lehetségesnek; legvalószínűbb azonban, hogy e sorában az egyetemes emberre vonatkozik csupán, amit a következő rész kiinduló pontja enged sejtenünk. Hogy az emberiség annyi tagja mért boldogtalan, annak okát e szerint már a bevezetés utolsó sora érinti, úgy, hogy a bevezető és tárgyaló részt ennélfogva eszmei társulás – a legtermészetesebb kapocs – fűzi együvé!
Ehhez képest a tárgyalásban mindenekelőtt rámutat a világ boldog embereinek gyér számára, mondván:
„Nézd a világod: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.”
Aztán rögtön kijelenti ennek okát, a boldogtalanság legegyetemibb forrására utalva ez axiómában:
„Ábrándozás az élet megrontója,
Mely kancsalul festett egekbe néz.”
Eszerint a boldogtalanság legfőbb okát a hiú vágyak táplálása, légvárak alkotása, önző és túl merész remények meghiúsulása, kancsal világnézet csalódása képzeli. Minden ember áhítja a boldogságot, de nem mindenki ismeri lényegét s a legtöbb csalúton keresi:
„Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hir? Gyönyör?”
A kor materialisztikus szellemének hatása alatt álló világnézet különösen a vagyonbeli gazdagságban, az egész világ hízelgő tapsaiban s az érzéki örömökben keresi a boldogság forrását. E hármas kört jelöli meg a költő e szókkal: kincs? hír? gyönyör? De a szívet ismerő filozof tudja, hogy az érző szívet ez mind ki nem elégíti, szemnek, fülnek, érzékeknek tetsző dolgok ezek, de a szív mélyébe nem hatolnak s aki cask ezeket hajhássza, jóformán sejtelmével sem bír az igazi boldogságnak, mert mindez
„… Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne
S nem fogja tudni, hogy van szivöröm.”
Vagyonhajsza, hírvágy, kéjelgés, kétes értékű örömök szűk körébe zárja a lelket, melyen túl nem lát s nem is kíván semmit, csak a meglevőt szaporítja s mégis – mintha érezné, hogy a szív üres – kevesli s telhetetlenségében zsugorivá, stréberré és kéjenccé válik az ember. A telhetetlenség fogalma magába zárja az örökös vágy gyötrését, újabb s még erősebb alapja tehát a boldogtalanságnak s mennél nagyobb, annál messzebb vet az igazi boldogságtól, mert
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint:
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Íme a cáfolat, melyből az első a kincsvágya, a második a hírvágyra, a harmadik a kéjvágyra vonatkozik, s mindhárom a telhetetlenség oktalanságára mutat, mert kínos elégületlenségre visz – mely int a lázas beteg szomja, folyton éget, folyton gyötör, folyton emészt, a telhetetlenség tehát nagy veszedelem, melynek ellenében
Csak a szerénynek nem hoz vágya kint.
Első feltétel tehát, hogy óva legyünk a boldogtalanságtól – a szerénység,mely távol tart mind az ábrándozástól, mind a mértékletlenségtől, mik az életet annyira megrontják, hogy mintegy képtelenné válik a boldogságra. Ezt recapitulálja a költő a boldogság bölcseletének negatív fejtegetésénél végül e sorokban:
„Ki szivben jó, ki lélekben nemes volt
Ki életszomját el nem égeté
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt
Földön honát csak olyan lelheté.”
Nem a sors tehát, hanem az emberi kedély tisztasága, szerénysége, ami a boldogságra képesít és jogosít. Meg kell tehát a szívnek elébb tisztulnia olyan vágyaktól, melyek nemcsak hogy boldogságra nem vezetnek, de romlásba döntenek, mintegy elő kell készíteni tehát a szív talaját, hogy benne a boldogság virága életerős gyökeret verhessen.
Látnivaló, hogy a költő az eszmetársulás természetes kapcsán itt is – mint fentebb a bevezetésből a tárgyalásba – szinte észrevétlenül tér át a tárgyalás második felébe, melyben először új érvek kapcsán óv a ábrándozástól és int a megelégedésre, hogy majdan rámutasson a boldogság pozitív feltételeire. Az óvást a boldogságnak már megjelölt veszélyei alapján teszi, mondván:
„Ne nézz, ne nézz h át vágyaid távolába.”
Ne törődjél a messze jövővel, ne ékesítsd fel hiú vágyak hervadó virágaival, ne hitegesd magad, ne telhetetlenkedjél, mert
„Egész világ nem a mi birtokunk;” -
És ha az volna is, a szív csak akkor boldog, ha el van telve a gyönyörrel, melyet a való nyújt, azon felül többet éreznie lehetetlen s így a mi feleslegeset nyújt a pazar sors, élvezetlen marad, mintha nem is volna a mienk, mert
„A mennyit a sziv felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.”
Az impressziók minősége és mértéke határozza meg tehát a boldogság természetét és fokát. A sors adományaiból csak a szívünkbe gyakorolt hatás a mienk, a többi rajta kívül marad, mint a forrás, melyből szomjunkat olthatjuk, de az egészet meg nem ihatjuk. Az impresszió tehát a szív saját képi kincse, tetteink emléke, érzelmeink mennyiség s a szív befogadó képessége boldogságunknak korlátai. Nagy szív nagy érzelmekre és sok impresszió befogadására képes; a kisebb szív boldogságának korlátai szűkebbel, elemei fok és szám szerint szerényebbek, de a kettő közül az a boldogabbik, amely telibb, de nem telhetetlen. Olyan szív, mely a múlt minden emlékeit s a jövőnek minden ígéreteit felölelni s átérezni képes volna, nem is lehet, mert
„Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek
Megférhetetlen oly kicsiny tanyán;”
mégpedig azért, mert ennek a rengeteg tengernek
„Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek.”
Holt fény a múltból, ködvárak a jövőből intenek feléd s amannak komorsága, emezeknek csalfasága bátorítólag hat a kedélyre. Nemcsak sok tehát a szívnek múlton, jövőn egyszerre tépelődnie, de a bús emlék s a balga remény alkalmatlan, mintegy a kedély egyensúlyát bontó anyag a szív számára, melynek
„Zajától felrémül a szivmagány.”
A távol múltnak a jövőnek borús, ködös képeitől óvakodva, a közvetlen jelen biztos, határozott, reális adományai között kell tehát keresnünk boldogságunk anyagát, ami eszünket, szívünket, egész lelkünket betölti, a gondolkozó, érző és vágyó embert kielégíti és
„Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress.”
ha van, mi eszedet, szívedet, egész lelkedet táplálhatja, elégedjék meg a jelen szerény adományaival s ne epekedjél fényesebb jövő után.
„Maradj az élvvel kináló közelben
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szoritsz.”
A lehetőség, a reális való gondolat- és érzelemkörében maradva, ne áldozd fel a megelégedés édes érzetét csalóka álmodozásoknak és sóvárgásoknak, ne a szív kész örömeit a hiú képzelet csalfa ígéreteinek: a meglevőnek meg nem becsülése hálátlanság, a hálátlanság vétek s a vétekért bűnhődni fogsz, mert
„Várt üdvöd kincse bánat ára lészen
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.”
Ennyi érvelésnek győznie kell s a lantos kifejtvén így a boldogság bölcseletét, a befejezésben immár közvetlenül a merengő kedveshez intézi szavait, egy gyönyörű hasonlatban kérve, hogy felismervén a jelennek becsét, derüljön föl az elandalodó lélek a hiú vágyak csalogatása ellenébe:
„Hozd, óh hozd vissza szép szemed világát;
Ugy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.”
Az „elszállt madár” a merengőnek távol szálló lelke, a „meglelt zöldág” a bölcselkedés után fölismert boldog jelen, az „egész erdő viránya” a hiú ábrándok csalfa világa. A legutolsó négy sorban a szerető szív esengésén átviláglik egyszerre az egész viszony,mely Vörösmarty és Csajághy Laura között volt. Hogy nem csupán a barát szól, a „nap” szó elárulja.* Megmutatván immár a boldogság útját a menyasszonynak, eseng, hogy derítse fel a barátot is, ki a boldogságot, melynek bölcseletéről zengett, az ő szívétől várja:
„Maradj közöttünk ifju szemeiddel
Barátod arczán hozd fel a derüt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette, bánatot, könyüt.”
(* Csajághy Laurával szemben a „nap” szóval egyébkor is élt, pl. mintegy két év múlva írt e soraiban:
„Nagy feladás vár rád: fiatal szivednek erényét
Tenni napul megtört életem árnya fölé.”)
Krajcsovics Soma
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 17., 18. szám, 1895. ápr. 28., máj. 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése