Szabó Sándor (19. sz.): Föltámadt!

 
Föltámadt! Im bezengi biztatón
A templomoknak fölszentelt falát;
Az árva érzi: nem él elhagyottan,
Bús özvegy lelkén remény csillan át;
Szülőnek gyászát, árvának keservét
Szelid vigasszal enyhiti a hit.
Legyen áldott örökre ez az emlék!
Hinni, remélni, türni megtanit.

Föltámadt! A rét, a mező virága
Mosolyogva éled a tavasz szaván,
A néma föld keblét most, hogy kitárja
E drága hangot ő is hallja, lám!
Patak csörg vigan, ujra elcseveghet;
Berekben, erdőn bimbó, rügy fakad;
Madár dalol, biztatva annyi lelket:
Nincs örök nyugvás lenn a föld alatt.

Föltámadt! És a gyönge, játszi gyermek
Örömmel zengi a himes mezőn
A lepke s gyermek kergetőzve mennek,
S mosolyg az agg is, hogy ha szembe jön.
Az agg derült; megujulását látja;
Megváltásunkról szól a szent kereszt.
A gyermektől bár fut az élet árnya,
Sejtelmében vigaszt előre vet.

Föltámadt! Láztól reszkető ajakkal
Susogja a kit bűn, gőg eltiport,
A szem kigyul, az eszme úgy vigasztal,
És jól esik elmerengni most.
Mint éj után a friss hajnal sugára:
Követként hirdet fényes, szép napot;
Hisz megszűnt az elnyomás s utána
A diadalnak napja fölragyog.

Föltámadt! Kedron hűs patakja mellett
Szelid arczával sugárzik felém.
Jön Judás, Kaifás, - Péter oh hogy reszket,
Pilátus itél, vér szárad kezén.
Borul az ég, a Golgotha sötétlik,
S meghal vád nélkül, türve csöndesen.
Míg a megváltás utat tör az égig,
Hogy immár örök életünk legyen.

Föltámadt! E szót szent zsolozsma közben
Hálatelt ajkkal zengjük emberek.
Lelkünk szabad, nincs határ az időben
S vigaszt remélhet, a ki szenvedett.
On, légy megáldva, kinek drága vére
Örök időkre példaként hat át,
Hogy a ki enned él hivőn, remélve,
Az ne félhesse soha a halált!

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 15. szám, 1895. ápr. 14.