Walter Gyula (1892-1965): Alkony

Belengte már a tájat
az alkony árva kékje.
Mélyén fakult homálynak
felbújt a hold az égre.

Dűlt házak tetejére
hull fénye sárga sávnak,
de hogy a földre ér le
szürkés szinekbe bágyad.

A kékség egyre lágyabb,
tompább, fárad fehérbe,
mint hamvadtán a vágyak.

S hogy egy felhő elérte
a holdat, hűs setétbe
ájulnak ind a házak.

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 27. szám 1916. júl. 2.

Walter Gyula (1892-1965): Mindegy nekem

Mindegy nekem, Vágyamnak büszke sólymát
nem küldöm többé sohasem Feléd,
Hiába kérnéd, várnád, ostromolnád.
A porban gubbaszt, mint fakó veréb,
Nem küldöm Hozzád vágyam büszke sólymát.

Nem küldöm Hozzád. Mindegy már nekem.
Verjen a zápor. Tépjen a szél ujja.
Nem száll a vágyam zengő réteken.
Mint eddig. Büszkén, kevélyen, megújra.
Nem küldöm Hozzád. Mindegy már nekem.

Gubbasszon porban, mint fakó veréb.
Ne szálljon többé magasba, merészen.
Várjon csöndes, békét, hűs éjjelét
jövő napoknak. Lomhán heverésszen.
Gubbasszon porban, mint fakó veréb.

Mindegy nekem. Jó így is élni még!
Földön heverve. Semmiről se tudva.
Nem vágyva senki száját és szivét.
Pihenni árván, mint utszéli dudva.
Mindegy nekem. Jó így is élni már.

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 27. szám 1916. júl. 2.