Walter Gyula (1892-1965): Minden a mienk

 

Zöldszínű pázsitját a rét,
mint selyemszőnyeget, kinálja
felénk. Ezernyi margarét
nevet ránk a fűből kiválva.

Érettünk ömlik, csurg a nap,
szivünkre hull csak minden illat,
a kis domb minket hivogat,
s a virágok, amik kinyiltak.

Miénk csak a friss levegő,
Minden: a föld, a lebegő
madár, a messzi ég, az ér hí.

Minden érettünk van ma itt,
s ha ajkam most csókot szakít
ajkadról, itt minden megérzi.

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 39. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. okt. 2.

Walter Gyula (1892-1965): Ez hát az Ősz?!

 

Az őszi estben szótalan,
hull a levél, mint holt arany,
hull, hull, szitál némán, pereg,
mint orsóról a gyöngyszemek.

Szitálgat, halkan, nesztelen,
hogy nincs egy csöppnyi nesze sem,
nem ver egy csöppnyi, csöppnyi zajt,
sem, mintha egy bús lány sóhajt.

Csak foszlik, foszlik, egyre más,
oly végtelen a hervadás,
oly csöndes, mint a lehelet,
hogy peregnek a levelek.

Mintha tudnák hiába, csak
sikoltanák: nem, nem szabad,
a Végzet mégis rendre mind
letépné őket idekint.

Hallgatnak, hullnak végtelen,
mert nincs könyör az égbe sem,
hová a fatörzsek pedig
águk kérőn emelgetik.

Nincs könyör fent az égbe sem,
nincs, nincs erő a Végzeten,
mert jő az, parancsol, legyőz.
Ez hát az Ősz, ez hát az Ősz?!...

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 41. szám Cluj (Kolozsvár), 1920. okt. 17.

Walter Gyula (1892-1965): Id. br. Wesselényi Miklós emlékére

Szent szövétnekét az emlékezésnek
kigyújtja most minden ifjú, öreg
s Tália hívei, kik sohse késnek
meghajtani hódoló fejöket,

a szellemnek, mit lényed kisugárzott,
ünnepet rendeztek, szépet,nagyot,
s a Multat, ezt a drága, büszke  zászlót
meglengették. Én is köztük vagyok.

És szivemforró, erjedő dalával
köszönök vissza egy századon átal,
Néked, Nagyúr, mert védted Táliát.

S rá visszhangozzák hangosan – Vivát
a lélek, amely Benned élt! – a bércek,
s tovább adják egy újabb ezredévnek.

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 43-44. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. nov. 7.

Walter Gyula (1892-1965): Téli vers

 

Mint egy pásztor a furullyát,
kósza szelek egyre fújják
bús danájuk, rossz nótájuk,
dudorásszák komoran,
hegyen, völgyön, síkon átal,
harsány, hangos hahotával,
mint valami csúf, fonák dal
üteme, a szél rohan,
sikoltva rohan.

Meggörbesztve karmos újját,
rázogatva vén battyúját,
bontja, bontja, bontogatja,
oldozgatja Télapó.
Bontogatja, meg-megrázza,
egyre jobban,szaporázza,
s hull a pelyhek ezre, száza,
hullton hull a hó,
sűrű, drága hó.

Hull a hó pazar esője,
hamvasan, puhán a földre,
lepi, lepi, fedegeti,
betakarja, ami szenny,
ami sár van, mind elűzi,
legyen minden újra szűzi,
hócsillagját szertetűzi,
mindenfelé idelenn,
szerte idelenn.

Rászitál a háztetőre,
fára, rétre, kertre, kőre,
ráhull, ráring, rászitál,
rápereg, rápereg.
Az útakat, mint ezüstfény,
beöntözi s azok tüstént
csillognak, fehéren, büszkén,
gőgösen, mint gyöngyszemek,
mint a gyöngyszemek.

Mennyből az angyalok ezre
Télapóra néz nevetve,
fürgén, frissen, amint szórja
a pelyheket szerteszét,
gyémántjait, millióval,
s mosolyognak. Lent a hóval
habfehéren csillogóval
tündöklik  kert, utca, rét,
a kert, utca, rét.

Én is gyönyörködve nézem
az ablakból, pici résen
kandikálgat ki a tájra
szomjas, vágyó, két szemem.
Kint egy messzi óra kongat,
pajzángyermekek sikongnak
szánok szállnak, csengők bongnak,
s hólepel van végtelen,
hó van végtelen.

És lelkemre száll a béke,
eltünt ó rák mély emléke;
a boldogság áriája
szivemben megint zenél.
Örömöm immár betellett,
s mint a ringó, drága pelyhek,
én is kell most énekeljek:
Ó, be gyönyörű e tél!
Ó, be szép e tél!

S mindez csak a szívedért!

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 47-48. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. dec. 25.

Walter Gyula (1892-1965): Alkony

Belengte már a tájat
az alkony árva kékje.
Mélyén fakult homálynak
felbújt a hold az égre.

Dűlt házak tetejére
hull fénye sárga sávnak,
de hogy a földre ér le
szürkés szinekbe bágyad.

A kékség egyre lágyabb,
tompább, fárad fehérbe,
mint hamvadtán a vágyak.

S hogy egy felhő elérte
a holdat, hűs setétbe
ájulnak ind a házak.

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 27. szám 1916. júl. 2.

Walter Gyula (1892-1965): Mindegy nekem

Mindegy nekem, Vágyamnak büszke sólymát
nem küldöm többé sohasem Feléd,
Hiába kérnéd, várnád, ostromolnád.
A porban gubbaszt, mint fakó veréb,
Nem küldöm Hozzád vágyam büszke sólymát.

Nem küldöm Hozzád. Mindegy már nekem.
Verjen a zápor. Tépjen a szél ujja.
Nem száll a vágyam zengő réteken.
Mint eddig. Büszkén, kevélyen, megújra.
Nem küldöm Hozzád. Mindegy már nekem.

Gubbasszon porban, mint fakó veréb.
Ne szálljon többé magasba, merészen.
Várjon csöndes, békét, hűs éjjelét
jövő napoknak. Lomhán heverésszen.
Gubbasszon porban, mint fakó veréb.

Mindegy nekem. Jó így is élni még!
Földön heverve. Semmiről se tudva.
Nem vágyva senki száját és szivét.
Pihenni árván, mint utszéli dudva.
Mindegy nekem. Jó így is élni már.

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 27. szám 1916. júl. 2.