2019. márc. 16.

Nagy Sándor: A sírásó




I.
Az esti-szürkület fénysugára,
Végsőt mosolygott Pál ablakára.
Ki életében, éle bú között,
Most a világbol el-kiköltözött.
A sírhazának kisded határa
Lett Pál öregnek egész világa.
S ha volt, - ki élte végső alkonyán
Elszenderült, - a holdas éjszakán,
Ásójával a hegyre ballagott,
S a szunnyadónak – nyughelyt ása ott.
Hány sírt készite Pál, a jó öreg.
És az övét mostan ki ássa meg?...
Megfásultak munkás két karjai,
És becsukódtak jámbor ajkai:
Lesímított galambfehér haja,
Aszott vállára szépen simula;
Mellette ül bánatos özvegye,
S körüle két kis árva gyermeke;
S a pislogó mécs lankadó fénye –
Meg-megtörik… keservök gyöngyibe.

II.
Míg bent a holton mondhatlan keservvel,
Zokog a kunyhó gyászos özvegye:
Kint a temető békés enyhelyében,
Sírdalt nyög a virrasztó fülmile.
Majd vesztesége kínos érzetében,
A hű eb is borzasztóan vonít;
Felejti éhét,… a földet kaparja,
Tán jó urának nyughelyet készít.

A vándor hold is látva veszteségét…
- Mert az öreggel gyakran mulatott,
Midőn derengve rezge szét világa
A szunnyadónak Pál sírt alkotott –
Mintha gyászolná… halovány arcáját,
Sötét felhővel fátyolozza be. –
A síri szél is részvéte jeléül –
Gyász búcsudalt zeng könnyü röptibe.

Heten virrasztják a jámbor sírásót:
A gyászos özvegy, s két kis gyermeke;
A fátyolos hold, és a röpke szellet,
A hű eb és az árva fülmile
És a ki egykor véres izzadással
Sok szunnyadónak ástál nyughelyet
A néma sírt neked, - hol fogsz aludni
Jámbor sirásó, - hajh!... ki ássa meg.

Forrás: Nagy Sándor versei. Emich és Eisenfels könyvnyomdája Pesten, 1852.

Bezerédy Gergely: A kedveshez



Quelque chose en moi soupire,
Aussi doux que le zéphyre,
Que la nuit laisse exhaler,
Aussi sublime que l’ onde,
Ou que la foudre qui gronde;
Et mon coeur ne peut parler.
LAMARTINE

Mért tetszik nékem mennyünknek tengere, melly kék?
Mert szemeid ragyogák égbe a kék színü bájt.
Mért kedves nékem Szent György hószínü virága?
mert e virág másod, szép szine tőled ered.
A nap súgárit szeretem, mert fürtid aranyja
Szálairól folynak mennyei fényzetei;
Mért szép a jázmin? mért bájol a rózsa szagával?
Mert azon illatozót szád lehelé ki kegyes.

Forrás: Bezerédy Gergely versei. Buda, 1836.


Tisza Domokos (1837-1856): Határozás



(14-ik születésnapomra)

Eltüntetek ti boldog gyermek évek,
E zajgó élet csendes pitvara.
Riadnak már az alvó érzemények,
Eljött a tündér ifjuság kora.

A bibor hajnal hirtelen befutja
Éltem sötét, de nyugodt éjjelét,
S a szenvedélynek vért forraló napja
Boltján sugárit most lövelli szét.

Remény, oh! mondd meg, melyik lesz közőlök
Szövétnekem e puszta ösvenyen?
Óhajtom őket – mégis tartok tőlök,
Ezer kétség közt válogat szivem.

Keblem leginkább tölti a művészet
Szent lángja, - hozzá vágyik érzetem,
S babérral kinál a csalóka képzet
Ha kurta éltem’ annak szentelem.

Igen! te érted fog éltem kimúlni,
Neked ajánlom minden perczemet!
S ha bár babér nem fog nekem virulni,
- Dicső szolgálni a művészetet!

Forrás: Tisza Domokos hátrahagyott versei. Kiadta: Édes anyja. Az előszót írta: Arany János. Nyomatott Landerer és Heckenastnál Pest, 1857.

Dózsa Dániel (1821-1889): Az éjmadár




Mitől remegsz költészet csalogányja,
Mi háboritja ihlett dalaid?
Érzetvilágom leghivebb barátja!
Mind távolabbról hallom hangjaid.
S galambjai szivem boldog hitének
Mért hogy ijedten szárnyakra kelének?

Oh, versenyt zengve rózsalugosokban
Hányszor sírtam dalodra csattogány,
S ha szivem vérzett az életharczokban,
Hányszor szálltál hitem galambja rám?
Mennyről, angyalról sugdosál fülembe,
Olajágból fonván babért fejemre.

Szép ifjukor! költészet s hit tavasza,
Virágaiddal, szivem rakva volt,
Sajátom volt ég s föld ezer malasztja,
Geniuskáktól nyertem kegymosolyt.
Mint második Pláto, két lényt képzeltem,
Földön porom, de mennybe szárnyalt lelkem.

A földön fülmilém volt a költészet,
S szép dalt zengett szivem ábrándiról,
S ha mennybe vágytam, hű galamb vezérlett:
A hit galambja, - útját tudta jól.
S im fülmiléim most nem énekelnek,
Galambjaim rettenve szárnyra kelnek.

Dühöngő orkán zúdul ablakomra,
S fölnyitja azt; - huh! mily fanyar hideg!
Zuzmarát hord a szél lágy vánkosomra,
S ugy tetszik elfagyasztja szivemet;
Tükörbe nézek s már már ezüst szálak
TArkitják államon a szög szakállat.

Nagy boldog Isten! lelkem összerendül,
Hol vagy költészet, hol vagy égi hit?
Mogorva éj… az égre bús felleg gyül…
Ablakom párkányán bagoly sivit…
Beront lakomba, s mécsszemét forgatva
Lantom húrjait körmével szaggatja.

’Ne rettegj tőlem, halandó! ne rettegj,
A költészet kora nálad lejárt;
Vigasztalan a férfikor lágy szivvel,
Ábrándoznod ah! nem lehet tovább.
Fel kell cserélned hited a tudással,
S a szebb valót a csal-ábrándozással.’

„Menj, éjmadár! a boldog ifjuságnak
Ne dúld fel kedves édes álmait;
Haljak meg én is, a midön kiszállnak
Szivemből a dal, lelekmből a hit!
Nem akarok észlelni; én éreztem,
S boldogul tünt el fél élet felettem.”

’Vége! – a költészetnek fülmiléje
Ablakod alatt többé nem dalol,
Hajlik korod; s örült leszesz, vagy hülye,
Ha érzelegsz és nem gondolkozol.
Sötétben vagy, én a sötétben látok,
Ha nem akarsz elveszni, kérj tanácsot.’

„Menj hát kegyencze a bölcs Minervának!
Akarok látni, míg határzanék;
Menj el hová emberszemek nem szállnak,
S nézd át, s mondd el mit rejt a sirfenék.”
És a tudás madara szárnyra szállott,
És igy beszélte zordonul, mit látott:

’Láttam vegyülni a hullát a földdel,
S belőlük kelni újabb életet;
A sirból rőt szamócza szivárgott fel,
Melyet a pásztorlányka leszedett,
S felszivárgott az aranyszárnyu méhe,
S szép titkokat sugott a lány fülébe.’ –

’Látám a sirban új élet forrását,
A feloszlásból új tenyészetet;
Oh halandó! rázd meg a tudás fáját,
S virág helyett szedj ért gyümölcsöket.
Átváltozunk, testet és tért cserélünk,
S ezer alakban ismét visszatérünk.’

„S ez hát az örökélet bölcseletje?
Hol lesz a lény, mely élve én valék?
Hol látja arczomat, ki azt szerette,
S hol szivemet az, kiért vérezék?
Hol nyilhat ajkam mennyrázó panaszra,
Melyet e földön vadkény fojta vissza?”

„Oh, bölcseség mogorva prófétája!
Szivemből igy hát egy szamócza lesz,
Hogy nyelvén majd egy medvebocs himbálja?
Tehát az üdvözülés álma – ez?
Nem hozhatál vigaszt a föld mélyéből,
Menj s hozz ha tudsz, a tenger fenekéről.”

Orkán csapá meg kis lakom ablakát,
Huhogva újra jött az éjmadár.
’Kikémlelém a tengerek mély titkát,
Az oczeánt átúsztam mint buvár;
És láttam millió teremtett lénynek
Képét, alakját; hallám mit beszélnek!’

’Egy vizcsöppben, mit egy madár felloccsant,
Tudd meg halandó! – tíz húsz lény lakik,
Eszmél, prédát les, él, tenyészik ottan,
Szeret, gyűlöl és érez – mindenik.
Ez üvegcsén át mindent látsz, oh nézzed
A legkisebb állatban, kicsinységed.’

’Az istenek, kik egy madárka szomját
Tíz húsz élő lénnyel enyhitgetik;
Kiknek kegyéből csak egy falatocskád
Ezer élő lény sirjából telik:
Vethettek-e nagy sulyt azon viszonyra,
Mely ember sorsát a világhoz fonja?’

’Hol az egyéniségnek életéért
Ezer egyén folyvást megsemmisül,
Hol az élet nem czél: eszköz a czélért:
Állhat-e az ember kivételül?
Hogy jól lakozhass, ölöd a világot,
S téged ne bántson senki, azt kivánod?!’

„Rút éjmadár! te a várrom multjának
Nagy titkait a romban keresed,
S nem azt vizsgálod: benne kik lakának?
Pedig ők képzik a történetet.
Az éjben járva elregélsz a testről,
Menj föl a napba, s hozz hírt a lélekről.”

’Elzár attól szemem alkottatása,
A napfény én előttem éjhomály;
De a bölcsesség mint egy égi fáklya
Megtanit hogy mindent miként birálj!
A nap, mint a föld, test ön gőzkörében,
És lelkünkkel nincs összeköttetésben.’

„Menj, menj előlem, éjnek vándorlója!
Regéddel altass kába gyermeket.
Én az újult tavasz napsugarára
Kis kertemben virágot ültetek;
Te hozz virágot majd a sír mélyébül,
Ha van élet a napnak fénye nélkül!”

„Sötét éjben jársz mogorva bölcseség!
S a földre hullnak bágyadt szárnyaid;
De égi fénybe lát a hit, reménység,
S a mennyel fűzi össze álmait.
Te csak a testnek durva porát látod,
Lelkünk fényébe nem hat pillantásod!

A csattogány lágy hangját újra hallom,
S vidulni kezd dalára életem;
És vállaimra visszaszáll galambom,
S a hit olajágát nyujtja nekem.
Távol még szól a bagoly huhogása,
De hitem van, s nincs szükségem tudásra.

Forrás: Dózsa Dániel versei. Első kötet. Kolozsvár, 1859.