2019. okt. 29.

Lenkei Henrik (1863-1943): Két vándor



A széles országuton
Ballag két jóbarát,
Vivén kiki kezébe
Batyuját, bocskorát.

Az egyik földrenézve,
Nagybúsan lépeget,
Rajzol maga elébe
Szivárvány képeket.

A másik dudorászva,
Jókedvüen halad,
Nem bántja őt sem ábránd,
Se nagyzó gondolat.

S jön egy pozsgás menyecske
És pajkosan kacsint,
Szeme áthatja lelkük
Fullánk szúrásakint.

S míg felsóhajt az első:
„Szive másért dobog!” –
A másik tőle régen:
Tüzes csókot lopott!

Forrás: Tolnavármegye Szegzárd 15. szám, 1891. április 12. vasárnap

Pataky István: Meghalt




Mindennap látják a borkutiak az öreg Ambrus bácsit, kis kézi szekérkéjével, amint az abból előszedett hirdetményeket ragasztgatja, hanem azért mindig körülveszik.

- Még sok dolga van ma Ambrus bácsi – szólt egyike a körülállóknak.

- Van most elég uracskáim; ez a sárga a Hermann pesti aranyműves hirdetése. Minden nagy vásárra lejön. Azok a pirosak, a többi kis kereskedők hirdetései. Az a zöld, az már egészen új.

- Mi az, Ambrus bácsi?

- Hja, uracskáim, ezer ember töri csak azon a fejét, hogy a másik ezernek a zsebéből hogy csalja ki a pénzt. Uracskáim jól tudják, hogy Leona, a szép lovarnő kificamította a lábát, s most nem játszhatik. Én ugyan nem tudom, szép-e, de azt igen, hogy olyan elveszett, mint az ilyenek szoktak lenni. Most helyette valami Dóra nevű jött egy pár előadásra, s annak csapnak olyan hűhót. Na, ugyan érdemes is, csak tegnap érkezett, s este az „Oroszlánban” olyan duhajt csapott, hogy na. Nekem is adtak egy ingyen jegyet, csak hogy dicsérjem mindenfelé, - hát én el is megyek, ott fogok állani az urak között.

- Ah, a szép Dóra – szólt közbe egy dandy -, pompás kis leányka. Két gavallér jött Kassáról vele, akik ugyan rajonghattak érte, de az ördöngős Zolnay Ferke elcsapta a kezökről, s már tegnap este kapott bevezetésül egy csókot.

- Romlott, romlott – morgott az öreg.

- Hej! Ambrus bácsi sem lenne ilyen mogorva ember, ha itt lenne mellette a kis Annuska, ha szőke fürtös fejecskéjét vállára hajtaná, s fekete szemeivel nézne rá, s piciny kacsóival végigsimogatná ezt a redős arcot s mondaná: na, nevess papuska.

Az öregnek az ilyen emlegetéseknél könny szökött a szemeibe, most sem maradt el.

- A kis Annuska – mosolygott az öreg -, a kis Annuska most már nagy leány lehet; vissza is jön ő majd. Mikor hazavittem neki a kis vacsorálni valót, azt mondva, hogy már én ettem, megrázta azt a gyönyörű szőke fejét, s rám nézett fekete szemeivel: nem, nem apuska, együnk ketten. Egy reggel aztán nem találtam otthon, helyette levélke volt az asztalon, itt van mindig velem. Rá van írva, hogy visszajön; négy éve várom már, de ő vissza fog jönni. Itt van írva, az ő írása…

- Valami sárgulni kezdő, elrongyolt cédulácskát vett elő, s megcsókolva visszatette ismét.

Széledezni kezdtek, az öreg felragasztotta az utolsó hirdetményt, s nemsokára más utcában hallatszott kis szekere kerekeinek nyikorgása.

*-*

A nagy fabódéból már messzire elhangzik a zsibongás; az új szépség fellépte, s a jövetelét megelőző hír jó hamar megtölté a nézőtért. Az öreg Ambrus bácsi is ott szorong a korlát mellett, ahova az arany fiatalság húzódik, mint ahonnan legtöbbet lehet látni.

A várva várt előadás megkezdődött.

Vulkán, a tűzkirály mutatványait, Fanchette kisasszony ugrálásait a közönség egykedvűen fogadta, mint aki biztos tudatában van annak, hogy ez ma mind semmi, ezután jön a java.

Fanchette k. a. majdnem tapsolatlan visszavonulása után vagy öt perc múlva valami zsibongás hallható, s valami előre törekvő mozgás volt látható a közönség között. A cseh banda új marschra kezdett rá, s abban a pillanatban a bejáratnál ostorpattogás hallatszott, s a társaság legszebb hófehér lova ugrálva szökött a térre, s egyszer vadul körülvágtatva a kört a bejáratnál lassú lépésbe ment át. Ekkor egy lovarnő szökött a ló mellé, s pillanat alatt a hátára termett, s fent körülhajolt közönség felé.

Óriási tapsvihar tört ki.

A nő, a szép Dóra délcegen mozgatta pompás arányú termetét és csókokat hintett a közönség felé.

Hosszú szőke hajfürtjei szokatlanul két tekercsben térdéig csüngtek le, fekete szemei vizsgálva jártak a közönség között, míg festetlen piros ajkain kellemes mosoly játszadozott. Hófehér nyakán gyöngyökkel rakott, csillogó szalag díszelgett, melyről a két szél lecsüngve elbújt azon mellényke alá, amely igéző titkokat rejtett magában; gyönyörű idomai, észbontóan arányos lábai, ritmikus mozdulatai a fiatalság sóvárgását és lelkesedését annyira fokozták, hogy még művészetének látása előtt zajos tetszésnyilatkozatokban tört ki.

A szép Dóra lassú léptetésben ment körül, mintegy megmutatni óhajtván magát biztos tudatában annak, hogy tetszeni fog, legalább az egyik nemnél.

Éppen az öreg Ambrus bácsi felé közeledik. Az öreg szemei rá vannak tapadva; mintegy álomból ébredt, tágra nyitott szemekkel bámul abba a hófehér arcba, fekete szemekbe. Mint földbe gyökerezett állt ott, míg előtte elléptetett a délceg alak.

Midőn eltűnt előle, megszűnt a varázs, de előállt valami félelem, ami szívét szorította. Mindkét kezével szívéhez kapott.

- Oh! nem, nem lehet – suttogá magában az öreg.

Azután eszébe jutott, hogy ha az, akinek ő gondolja, akkor a mellén anyajegynek kell lenni. Hiszen a mellet láthatja, nincs elrejtve.

És várt.

Szemeiből letörölte az odaszökött könnycseppeket, s aztán végigsimította hirtelen megizzadt homlokát és várt.

Már akkor ismét közeledett felé a nő.

Az öreg nézte.

Oh! hazudj, hazudj szem, hazudj, hogy ne öld meg e férfi boldogságát, ne öld ki belőle a hitet, a nyugodalmat, hazudj, hogy e szegény férfi abban a hitben élje le hátralevő napjait, hogy leánya tiszta és szereti őt, hogy e férfi abban a hitben tengesse tovább imádsággal telt életét, hogy leánya tisztelve anyja emlékét,vétek nélkül él; hazudj, hazudj szem, hogy ez öreg utolsó ráján láza közt szellemileg megjelent leányát tisztán lássa maga előtt, s a hófehér homlokra, a piros ajkakra boldog isten hozzád közt lehelje búcsúcsókját, s ne kínozza végtelenül a való tudata. Hazudj, hazudj szem…

S ekkor a nő éppen előtte volt.

- Leányom! – sikoltott az öreg érthetetlen hangon s összeesett.

Az ifjak közül kettő kivitte, míg diadalútján csókokat hintve repült tova hófehér lován a szép Dóra, hosszú szőke hajfürtjei szándékosan kibontva repültek utána és előtte.

Az öreg a szabad légen magához térve érthetetlen szavakat mormogva bandukolt haza, s ha ezután kérdezősködött valaki a szőke fürtű Annuska felől, sóhajtva felelt: meghalt!

Forrás: Tolnavármegye Szegzárd 16. szám, 1891. április 19. vasárnap

Vásárhelyi: Csak ön, csak ön!




Ha az utczán, a sétakertben
Bolyongva végre láttam önt:
Legszebben én reám mosolygott,
Legszebben én nekem köszönt.

A bálokon az első tourát
Én vélem tánczolá körül
S én válogattam kényem-kedvem
Szerint a négyesek közül.

Visitejeimkor kedvemért a
Legszebb ruhát öltötte fel
És titkait is – senki másnak,
Csupán én nékem födte fel.

Elmondta hányszor, oh de hányszor,
Hogy nincsen önnek senkije,
Kivel bizalmas szót cserélhet,
„Csak ön, csak ön! Oh elhigyje!”

S nálamnál boldogabb halandó
Nem volt talán az ég alatt,
Míg egy napon elmondta ön, hogy
Kérője kettős is akadt.
Ifju az egyik, pörge bajszu,
Ügyes, beszédes és okos;
Alacsony, potrohos a másik
S bár hat ökör – de milljomos.

Apát az ifjú hóditá meg,
Anyát viszont a milliók.
Azt tartja, hogy a boldogsághoz
Nem kell az élcz, se czifra bók.

Az ifjú a jövőre büszke,
A múltra már a milljomos,
Mert hát – előttem mért tagadná? –
Ő kelme biz kissé koros.

Azaz nem Matuzsalem éppen,
Ötven körül jár legfölebb…
S én boldog! döntheték a parthiek
Közül melyik előnyösebb.

Forrás: Tolnavármegye Szegzárd 16. szám, 1891. április 19. vasárnap

Lelóczi: A költő osztályrésze


 
Egykor az isten szólt az emberekhez:
Im itt a föld, legyen sajátotok;
Adom örökre ajándékba’ néktek,
De rajt’ testvérekül osztozzatok.

Rohan mindenki azt, a mit szerezni,
Sürög-forog az ifju és a vén.
A gazda a rét s szántóföld után nyúl,
Kastély s a vad, mond a főur, enyém.

Kalmár, mester szerz üzletéhez czikket,
Teritett asztalt főpap s a barát.
Az állam végre mindent felül foglal,
S részét pénz- s véradóban veszi át.

Későn, midőn már rég’ elmult az osztály,
Jött a költő – távolról jött nagyon –
De hajh, ekkor már mi sem volt uratlan:
Semmi ingó és ingatlan vagyon!

Ó jaj, kiáltott, hát én kifelejtve –
S csak én, atyám, én leghübb gyermeked?
Ki lángbetükben vallom s szerte zengem
A nagy világba istenségedet!?

Ha te az álmok országába késel, -
Szólott az isten, ne perelj velem.
Hol is voltál, valld meg, az osztozáskor?
Nálad, - felelt a költő, - odafenn;

Mérhetlen lényed és eged észbontó
Milljárd csodái elbüvöltenek; -
Nézd el atyám, hogy fényed özönében
Feledve lettek: föld és emberek!

Mit tegyek most? – szólt a jóságos isten, -
A földön nincs már semmi az enyém;
De ha akarsz az égben élni vélem:
Bár hányszor jösz,neked feltárom én…

Forrás: Tolnavármegye Szegzárd 14. szám, 1891. április 5. vasárnap