Mindennap
látják a borkutiak az öreg Ambrus bácsit, kis kézi szekérkéjével, amint az
abból előszedett hirdetményeket ragasztgatja, hanem azért mindig körülveszik.
-
Még sok dolga van ma Ambrus bácsi – szólt egyike a körülállóknak.
-
Van most elég uracskáim; ez a sárga a Hermann pesti aranyműves hirdetése.
Minden nagy vásárra lejön. Azok a pirosak, a többi kis kereskedők hirdetései.
Az a zöld, az már egészen új.
-
Mi az, Ambrus bácsi?
-
Hja, uracskáim, ezer ember töri csak azon a fejét, hogy a másik ezernek a
zsebéből hogy csalja ki a pénzt. Uracskáim jól tudják, hogy Leona, a szép
lovarnő kificamította a lábát, s most nem játszhatik. Én ugyan nem tudom,
szép-e, de azt igen, hogy olyan elveszett, mint az ilyenek szoktak lenni. Most
helyette valami Dóra nevű jött egy pár előadásra, s annak csapnak olyan hűhót.
Na, ugyan érdemes is, csak tegnap érkezett, s este az „Oroszlánban” olyan
duhajt csapott, hogy na. Nekem is adtak egy ingyen jegyet, csak hogy dicsérjem
mindenfelé, - hát én el is megyek, ott fogok állani az urak között.
-
Ah, a szép Dóra – szólt közbe egy dandy -, pompás kis leányka. Két gavallér
jött Kassáról vele, akik ugyan rajonghattak érte, de az ördöngős Zolnay Ferke
elcsapta a kezökről, s már tegnap este kapott bevezetésül egy csókot.
-
Romlott, romlott – morgott az öreg.
-
Hej! Ambrus bácsi sem lenne ilyen mogorva ember, ha itt lenne mellette a kis
Annuska, ha szőke fürtös fejecskéjét vállára hajtaná, s fekete szemeivel nézne
rá, s piciny kacsóival végigsimogatná ezt a redős arcot s mondaná: na, nevess
papuska.
Az
öregnek az ilyen emlegetéseknél könny szökött a szemeibe, most sem maradt el.
-
A kis Annuska – mosolygott az öreg -, a kis Annuska most már nagy leány lehet;
vissza is jön ő majd. Mikor hazavittem neki a kis vacsorálni valót, azt mondva,
hogy már én ettem, megrázta azt a gyönyörű szőke fejét, s rám nézett fekete
szemeivel: nem, nem apuska, együnk ketten. Egy reggel aztán nem találtam
otthon, helyette levélke volt az asztalon, itt van mindig velem. Rá van írva,
hogy visszajön; négy éve várom már, de ő vissza fog jönni. Itt van írva, az ő
írása…
-
Valami sárgulni kezdő, elrongyolt cédulácskát vett elő, s megcsókolva
visszatette ismét.
Széledezni
kezdtek, az öreg felragasztotta az utolsó hirdetményt, s nemsokára más utcában
hallatszott kis szekere kerekeinek nyikorgása.
*-*
A
nagy fabódéból már messzire elhangzik a zsibongás; az új szépség fellépte, s a
jövetelét megelőző hír jó hamar megtölté a nézőtért. Az öreg Ambrus bácsi is
ott szorong a korlát mellett, ahova az arany fiatalság húzódik, mint ahonnan legtöbbet lehet látni.
A
várva várt előadás megkezdődött.
Vulkán,
a tűzkirály mutatványait, Fanchette kisasszony ugrálásait a közönség egykedvűen
fogadta, mint aki biztos tudatában van annak, hogy ez ma mind semmi, ezután jön
a java.
Fanchette
k. a. majdnem tapsolatlan visszavonulása után vagy öt perc múlva valami
zsibongás hallható, s valami előre törekvő mozgás volt látható a közönség
között. A cseh banda új marschra kezdett rá, s abban a pillanatban a bejáratnál
ostorpattogás hallatszott, s a társaság legszebb hófehér lova ugrálva szökött a
térre, s egyszer vadul körülvágtatva a kört a bejáratnál lassú lépésbe ment át.
Ekkor egy lovarnő szökött a ló mellé, s pillanat alatt a hátára termett, s fent
körülhajolt közönség felé.
Óriási
tapsvihar tört ki.
A
nő, a szép Dóra délcegen mozgatta pompás arányú termetét és csókokat hintett a
közönség felé.
Hosszú
szőke hajfürtjei szokatlanul két tekercsben térdéig csüngtek le, fekete szemei
vizsgálva jártak a közönség között, míg festetlen piros ajkain kellemes mosoly
játszadozott. Hófehér nyakán gyöngyökkel rakott, csillogó szalag díszelgett, melyről
a két szél lecsüngve elbújt azon mellényke alá, amely igéző titkokat rejtett
magában; gyönyörű idomai, észbontóan arányos lábai, ritmikus mozdulatai a
fiatalság sóvárgását és lelkesedését annyira fokozták, hogy még művészetének
látása előtt zajos tetszésnyilatkozatokban tört ki.
A
szép Dóra lassú léptetésben ment körül, mintegy megmutatni óhajtván magát
biztos tudatában annak, hogy tetszeni fog, legalább az egyik nemnél.
Éppen
az öreg Ambrus bácsi felé közeledik. Az öreg szemei rá vannak tapadva; mintegy
álomból ébredt, tágra nyitott szemekkel bámul abba a hófehér arcba, fekete
szemekbe. Mint földbe gyökerezett állt ott, míg előtte elléptetett a délceg
alak.
Midőn
eltűnt előle, megszűnt a varázs, de előállt valami félelem, ami szívét
szorította. Mindkét kezével szívéhez kapott.
-
Oh! nem, nem lehet – suttogá magában az öreg.
Azután
eszébe jutott, hogy ha az, akinek ő gondolja, akkor a mellén anyajegynek kell
lenni. Hiszen a mellet láthatja, nincs elrejtve.
És
várt.
Szemeiből
letörölte az odaszökött könnycseppeket, s aztán végigsimította hirtelen
megizzadt homlokát és várt.
Már
akkor ismét közeledett felé a nő.
Az
öreg nézte.
Oh!
hazudj, hazudj szem, hazudj, hogy ne öld meg e férfi boldogságát, ne öld ki
belőle a hitet, a nyugodalmat, hazudj, hogy e szegény férfi abban a hitben élje
le hátralevő napjait, hogy leánya tiszta és szereti őt, hogy e férfi abban a
hitben tengesse tovább imádsággal telt életét, hogy leánya tisztelve anyja
emlékét,vétek nélkül él; hazudj, hazudj szem, hogy ez öreg utolsó ráján láza
közt szellemileg megjelent leányát tisztán lássa maga előtt, s a hófehér
homlokra, a piros ajkakra boldog isten hozzád közt lehelje búcsúcsókját, s ne
kínozza végtelenül a való tudata. Hazudj, hazudj szem…
S
ekkor a nő éppen előtte volt.
-
Leányom! – sikoltott az öreg érthetetlen hangon s összeesett.
Az
ifjak közül kettő kivitte, míg diadalútján csókokat hintve repült tova hófehér
lován a szép Dóra, hosszú szőke hajfürtjei szándékosan kibontva repültek utána
és előtte.
Az
öreg a szabad légen magához térve érthetetlen szavakat mormogva bandukolt haza,
s ha ezután kérdezősködött valaki a szőke fürtű Annuska felől, sóhajtva felelt:
meghalt!
Forrás: Tolnavármegye
Szegzárd 16. szám, 1891. április 19. vasárnap
