Egykor az isten szólt az emberekhez:
Im itt a föld, legyen sajátotok;
Adom örökre ajándékba’ néktek,
De rajt’ testvérekül osztozzatok.
Rohan mindenki azt, a mit szerezni,
Sürög-forog az ifju és a vén.
A gazda a rét s szántóföld után nyúl,
Kastély s a vad, mond a főur, enyém.
Kalmár, mester szerz üzletéhez czikket,
Teritett asztalt főpap s a barát.
Az állam végre mindent felül foglal,
S részét pénz- s véradóban veszi át.
Későn, midőn már rég’ elmult az osztály,
Jött a költő – távolról jött nagyon –
De hajh, ekkor már mi sem volt uratlan:
Semmi ingó és ingatlan vagyon!
Ó jaj, kiáltott, hát én kifelejtve –
S csak én, atyám, én leghübb gyermeked?
Ki lángbetükben vallom s szerte zengem
A nagy világba istenségedet!?
Ha te az álmok országába késel, -
Szólott az isten, ne perelj velem.
Hol is voltál, valld meg, az osztozáskor?
Nálad, - felelt a költő, - odafenn;
Mérhetlen lényed és eged észbontó
Milljárd csodái elbüvöltenek; -
Nézd el atyám, hogy fényed özönében
Feledve lettek: föld és emberek!
Mit tegyek most? – szólt a jóságos isten, -
A földön nincs már semmi az enyém;
De ha akarsz az égben élni vélem:
Bár hányszor jösz,neked feltárom én…
Forrás: Tolnavármegye
Szegzárd 14. szám, 1891. április 5. vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése