Küzdött az éj a szürkülő kelettel,
Körülbolyongván gyászos sergivel,
Míg halvány homlokát a büszke reggel
Fölebb emelte, bátran, mint kivel
Magasb erő van, melynek győzelem kell,
S ez öntudatban száz csodát mivel;
Szivemben e nagy küzdelem másával
Bolyongni kezdtem a nagy éjen által.
Sötét tengert játszék a vesztő éjjel;
Fakó hulláma érzé az apályt,
És vissza-vissza csapván szenvedélylyel,
Alázott dühvel napnyugatra szállt;
A felmerülő reggel szerteszéjjel
Vervén, mint biztos úszó, a nagy árt,
Csak tűrte büszkén, mint nyaldossa vállát
Az apadó éj, míg ő égre száll át.
Az utcza csöndes. A komor, nagy házak,
Mint mindmegannyi koporsó födél;
Alattuk álmodik erény, gyalázat
Nagy álmot, mely egy halállal fölér.
Vagy legalább rokon; mert hosszu század
Vagy egy éj, mely után lelkünk kikél
S a mely alatt nem hangzik dal s panasz,-
Átálmodottan egy és ugyanaz!
Sötét az ablak; alig egyikében
Ég egy kis halvány, pisla mécssugár,
Mint temetők fojtó, dohos ködében
A bolygótűz, mely haldokolni jár.
Munkál, szeret, sír, haldokol, vagy épen
Halottvirasztó, ki a reggre vár?
Ki tudja? – lelkem messzebb szárnyal át,
Ne zörgessük a koporsók falát.
Az utcza végén templom áll. Betérek,
Magam leszek benn és imádkozom.
A nagy tömegben oly törpe a lélek!
Az ima át sem törhet a zajon;
Csak a midőn meg nem zavarja ének,
Csengő zene, meg illat: óhajom
Gyakorta szárnyal az oltár elé,
Hol a magány vigaszát föllelé.
Egy mécsvilág pislog, az öröklámpa,
A nagy koporsó: az oltár előtt:
A szeretetnek allegoriája,
A mely – legyőzve távolt és időt –
Világot hint a szégyen s bűn korára,
Váltságot, uj időt igérve, sőt
A haldoklónak a nagy éj felett
Reményt: egy szebb jövendő életet!
Oh szeretet! te fény a forgó élet
Sötét, magányos csillaga körül,
Mely, mint napfény a földet, elkiséred,
Míg alkotónknak ujja eltörül!
Tavaszt teremtesz rajt, hogy az föléled!
Az isten alkotott meg tükörül,
A melyben mását nézze szüntelen.
És glóriád a fényes szerelem!
És míg e fényes eszmén elmerengek,
Egy oltárképre száll tekintetem:
A Golgothán, vért hullató keresztek
Alatt a Dolorosa áll. Nekem
Világom az Irás. Szivem megreszket,
Ha egy fájóbb során mereng szemem,
S e sora telve istentürelemmel
S anyai kínnal, mit nem ért meg ember.
Én érzem a szögek kínos verését
A véres izmon, hasadt csonton át
Lüktetni a tövist, bakói kését
A mint sebéből tépik a ruhát,
A mint a függő haldoklóra vésék
Az emberbűn legiszonyúbb nyomát,
S dobogni már-már megszűnő szivét
Hideg, metsző dárdával átverék!
Én érzem… oh nem, nem! mi ez: képzelve?
Az égő napról halvány másolat!
Mi az egy anyaszivhez, kínnal telve,
Hét tőrdöfés közt a kereszt alatt?
Mi az a fájdalomhoz, mely kikelve
A föld köréből, a mely meghasad
S kiadja rothadó halottjait,
Feltör az örök Isten trónjaig?
S a két alatt egy egyszerű felirás,
Ez: „Nunc et semper.” Mindent kifejez.
E szóban földi kín, jaj, fájó sirás
Mind benne van. Mit három szava tesz:
Az többet mond tán, mint maga az írás.
A szenvedések bibliája ez,
Mivel kimondja, hogy a szeretet
A fájdalommal jár a föld felett!
Hogy élni és szeretni: örök törvény
S szeretni és szenvedni: végzetünk;
S a lélek szárnyán büszkén égbe törvén,
Szeretet nélkül czélt nem érhetünk.
E talizmánnak sirunk már nem örvény,
Mely elborít; de éj, mely a letünt
Napot még fényesebben adja vissza,
Habár fájdalmak harmatkönyjét issza.
S a mint ez eszme lángra kél szivemben,
Világosabbá lesz a boltozat.
A szürkülettől-e, mely künn kilebben,
Vagy a reménytől, mely bennem fakad?...
… Már visszatérek. A ki oly hitetlen
S borús, mint én valék az ég alatt,
Kövesse utamat, s az Istenember
Képén olvassa e szót: „Nunc et semper!”
Forrás: Tolnavármegye
Szegzárd 1. szám, 1891. január 4. vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése