Magas kőfalra jutott valahogy,
Gyökeret vert, kikelt egy buzaszem,
Kalászba nyúlt, - lenézte társait,
Kik porban élnek ott a mélybe, lenn!
„Mily kicsi maradt
az a sok szegény,
Azaz közülök, hogy kinőttem én!
Oh legyen bár mind, tizszer akkora,
Ily nagy miként én egy se lesz soha!
Igy kérkedett. Irigyen bámulák.
Mesém eddig tart, most jő a való:
Emberek közt ily üres henczegő,
Mint ez a kalász, sok található,
Hányat feldob a vak sorsnak kegye,
Protekció, a mások érdeme.
S hogy a hely magas,
arczuk elragyog:
Azt hiszik ezzel ők lettek – nagyok!
Forrás: Tolnavármegye
Szegzárd 4. szám, 1891. január 25. vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése