Leáldozóban volt a nap. Enyészve
Foszlott a köd a nyugvó tengeren;
S a fátyolát lebbentő messzeségbe
Áhitattal merült tekintetem.
Felhőtlen égbolt egyenletes kékje:
Ragyogott Nápoly tündér ege rám;
S lelkembe lágyan lábujjhegyen lépve,
Bevonult a béke harczok után.
Elsülyedésig megrakodva gályám,
Kidobtam a súlyt: mindent, mi gyötör,
S jöttem üdülni a csodák hazáján,
Hol élni kéj és meghalni gyönyör!
Magamba szívni a balzsamos léget,
Fürödni fényben, látni kék habot,
És megtagadni mind a bölcseséget,
A melyre otthon tanítottatok! –
A Posilipón ért utól az alkony
Kidőlt-bedúlt oszteria tövén,
S egy ott felejtett mohos gránit-talpon
Csakhamar víg tanyát ütöttem én.
Gólyanyaku kis szélke-gömb üvegben
Egy vén anyó chianti bort hozott,
S jött az osztrigás – idegenre lesben –
S bizalmasan mellém kuporodott.
Héjas csemegéit rögtönzött torra
Fejteni kezdé és csettengetett;
Rá-rákacsintott bikavér-boromra,
S szóba keverni tett kisérletet.
Nem értém bár, de szava – merő dallam –
Elhalva is még cseng-bongott felém,
A míg szememmel végig sikamlottam
Santa Lucia árboczerdején.
S minél alább merült a láthatáron:
A húnyó nappal mélyebb lett a csend;
Vonzóbb a kép; sejtelmesebb a távol;
S enyhébb, nyugalmasabb szivembe bent.
Nem bántott semmi. Nő és gyermek képe
- Mi távolból aggaszt – nem zaklatott;
Miként ha lelkem minden köteléke
Lefoszlott volna egy varázsra ott.
Oh, olyan egy voltam e pillanatban
A természettel, mely itt hű barát:
Szint’ érezém, hogy szive bennem dobban,
S az én szivem belé enyészik át!
Mosolyogva nyúltam a kristálykehelybe’
S színig megtöltém: Evan, Évoé!
A trónjavesztett régi istenekre!
Kik visszavágyhatnk e táj felé.
S a mint ajkimhoz emelném a kelyhet,
- Kehelytől ajkig, hej, még messze rés! –
Im, gyászmenet tart föl a meredeknek,
Megdöbbentő, szokatlan temetés!
Lebbentyüs fehér álarczot viseltek
A ministransok és halottvivők,
Egy csöngetett, egy vitte a keresztet
S a többi szökdelt a halott előtt.
A pap egykedvűn lépdegélt, közönynyel
S a füstülőt lóbázta álmosan;
Énekszó nem zendült, sírás nem tört fel,
Mely zavarná a holtat álmiban.
Szép ifju halott volt, a kit temettek,
Bibor nyugágyon vitték szabadon;
Férfias arcza forditva keletnek,
Ugy csüggött a kék mennyboltozaton.
Kezei egymásba kulcsolva lágyan,
Ujjai közt egy üde rózsaszál.
Ily nyájas szinben soha még nem láttam –
Ah, arra Délre szép csak a halál!...
S mikor hozzám elértek, fölemeltem
Magasra a veszteglő serleget:
„Nyugalmas álmot, boldog ismeretlen!
Ki utamat itt véletlen szeged.
Ha számomra is egyszer üt az óra
És fáradt testem megpihenni vágy:
Igy szállitsanak engem is nyugvóra
Parti árnyból az alkonypirba át.
Ne kisérje se zokogás, se ének,
Se sokaság, mely holnap megtagad;
Az örök semmibe úgy sincs kiséret,
Oda minden lény egyedül szakad.
Csak ha úgy akarná a jó szerencse,
Legyen közelbe – ezt kivánom én –
Egy sziv úgy dallal, érzelemmel telve,
Mint most e pillanatban az enyém.
Valami elzüllött póéta-lélek,
Ki megszerette a hegy lángborát,
s az köszöntsön fel, úgy mint én most téged,
S üritse értem búcsúpoharát!
Forrás: Tolnavármegye
Szegzárd, 1890. deczember 21. vasárnap. Mutatványszám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése