2012. jún. 13.
Lampérth Géza: Első ismerkedés
Oh, mi édes is volt... Éjfélkor lett vége
A mesemondásnak, mesehallgatásnak –
De az iskolában a „kétszerkettő”-ből
Rosta Gyuri bezzeg csúnyán megvert másnap!
A kályhasarokba kellett térdepelnem,
Déli harangszóig úgy elsírdogáltam...
S könnyeim fátyolán meg az ablakon át
Az úton mindegyre egy szekeret láttam.
Szaladó szekéren azt a méla vándort,
Kiről olyan szépen mesélgetett anyám:
„... És mikor hazaért, úgy csüggött szótlanul
Édes anyja ajkán, mint a gyümölcs a fán...”
Rosta Gyuri bizony első padba került,
El is dicsekedett a nyert diadallal!
- De én többet tudtam másnap mindenkorra:
Egy öröknagy névvel, egy örökszép dallal...
(Forrás: Petőfi-album 11. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Szabolcska Mihály: Petőfi
Minek siratnálak?
Minek sajnálnálak? –
Földi ember soha szebben
Nem halt meg tenálad!
Életed, halálod,
Egy gyönyörű nóta...
Mintha csak a jó Istennek
Te diktáltad volna!!
(Forrás: Petőfi-album 31. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Lévay József: Jó Petőfi
Jó Petőfi! pihenj békén
Valahol az ország szélén!
Tetemidet lágyan
Nyomja hazád földe,
Úgy sem igen sok jót
Vettél egykor tőle.
Azt sem tudjuk merre nyugszol,
Keresnénk, de nem tudunk, hol...
Nem mutatja ember,
Nem egy árva emlék,
Ahol hamvaidat
Nyugalomra tették.
Nemde magas hegyen fekszel
Felhővel és szélvészekkel,
Magas hegy tetején,
Mely a völgyre bámul
És hírt ad a rózsás
Hajnal hasadtárul.
Nemde róna tart ölében,
Ismerősöd réges régen...
Fátyolával arcod
Nemde az takarja,
Mint mélyen aluvó
Gyermekét a dajka?
Vagy egy bokor árnyékában
Temettek el hamarjában...
S a bokor aljáról
Dalos madár sírja:
„Jertek ide, jertek,
Itt van az ú sírja!”
Akárhol vagy eltemetve,
Nem vagy tőlünk soha messze...
Poraidat sötét
Elfelejtés zárja,
De nevedre nem száll
Annak éjszakája.
És ha nyugvó hamvad felett
Lelked sok szép álma lebeg,
Nem kell ápoló kéz
Késő gondja többé:
Virágos lesz sírod
örökkön örökké!
(Forrás: Petőfi-album 91-92. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Lévay József: Látogatás Petőfinél
Nem voltam ismeretségben Petőfivel. Egyetlenegy év, az 1848-diki adhatott volna nekem alkalmat, hogy vele közelebbi érintkezésbe lépjek. Ő akkor állandóan Pesten tartózkodott, én pedig az év tavaszán Szemere Bertalannal, az új belügyminiszterrel, kinek mind borsodi követnek jurátusa voltam a pozsonyi országgyűlésen, Pozsonyból szintén Pestre jöttem le s ott maradtam mindaddig, míg 1849 elején a kormány és az országgyűlés Debrecenbe költözködött.
Petőfi már ekkor hírnévének s költői szárnyalásának tetőpontján állott. A közönség lelkesülve magasztalta, közvetlen környezete dicsőítette, ő pedig büszke önérzettel s szélsőséget kedvelő különc természetének szeszélyeivel mintegy uralkodott környezete fölött.
Én, az akkor még kezdő verselő, nem éreztem bátorságot arra, hogy hozzá közelítsek. Pedig nagyon szerettem volna megismerkedni vele. Igenis szerény, tartózkodó voltam. Csak az utcán és nyilvános helyeken tekintgettem rá ifjúi ábrándozással.
A véletlen jött segítségemre. Tompa, akivel közelebbről ismerős voltam, a vidékről a fővárosba érkezett. Nem emlékszem tisztán, akkor volt-e, midőn tavasszal Gräfenbergbe utazott, vagy ősz felé, midőn onnan visszaérkezett. Elég, hogy meglátogatta Petőfit, akit - mint mondá – már rég nem látott. Engem is elvitt magával, hogy bemutasson. Akkor már meg volt köztök az a feszültség, melynek kiegyenlítésére aztán nem maradt többé idejök.
Petőfi ifjú nejével a Dohány utcában lakott. Az idő délután úgy három óra tájban lehetett. Az emeleten egy tágas terembe nyitottunk, mely alig volt ellátva valami bútorral. Senkit sem találtunk benne. Aztán a baloldalra nyíló ajtón kopogtattunk. A felhangzó „szabad” szóra benyitottunk. Petőfi a kereveten egy asztal mellett ült nejével, kinek
derekát bal karjával átölelve tartotta. Könyv volt a másik kezében, melyből éppen olvasgattak:Shakespeare munkái. Petőfi, amint megpillantott bennünket, komor arccal kiáltott fel: „a fene hordoz benneteket ilyenkor!” Azt érthette, hogy ily korán, mindjárt ebéd után, mikor az ő nyugalmas perceiket zavarjuk.
A túlérzékeny Tompának szívébe nyilallott a szó. Engem bemutatott Petőfinek, aki velem szívesen kezet szorított. Azután a társalgás nagyon rövid és kivált Tompa részéről nagyon is hideg volt. Nem bírt magában mentséget találni arra, hogy barátja, aki őt huzamos idő óta nem látta, ily ridegen bírta fogadni. Búcsút vettünk. Tompa útközben folyvást kesergett s indulatosan emlegette, hogy Petőfi csak azokat tűri maga körül, akik előtte feltétlenül meghajolnak és meghódolnak.
Nekem ez volt első és utolsó találkozásom Petőfivel. Tompának is ez volt a legutolsó, mert azután többé nem látták egymást.
Még egyet említek, mert hiszen minden kicsiség, ami Petőfire emlékeztet, méltó a fölemlítésre.
Tompa, a kivel aztán én haláláig a legmeghittebb barátságban álltam, kevéssel halála előtt, egy könyvecskével ajándékozott meg engem. Ez Béranger chansonjainak parányi francia kiadása, melynek első fehér lapjára saját kezűleg írták be neveiket az egymás után következő tulajdonosok ily sorrendben:
Arany Jánosnak
Petőfi Sándor.
Tompa Mihálynak
Arany János
Lévay Józsefnek
Tompa Mihály
Szász Károlynak
Lévay József.
Hogy tovább ne vándoroljon a könyvecske, úgy tudom, hogy az utolsó tulajdonos a Kisfaludy-társaság könyvtárában helyezte azt el.
(Forrás: Petőfi-album 97. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Kerényi Frigyes: Petőfinek
1845.
Kedvesét a téli földbe tették!
Jőnek majd ezer vigasztalással,
Kik a vidám dalnokot szerették.
Mit a bánat kebeledbe vése,
A sebet, még fájóbbá szakítja
Annyi szónak tépő érintése.
Özvegy lelked kínját orvosolni
Néma ajkkal jőnék én tehozzád
Karjaidba – sírván – átomolni.
(Forrás: Petőfi-album 96. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Francois Coppée: Petőfihez
Mint a szegény vándorló, kit zordon tél-időn
A nyájas háziasszony meleg tűzhelye véd:
Míg elborúlt arczával halk búcsút venni jön,
Csókolja hosszan, hosszan a háznak gyermekét...
Aképen lép ma hozzád a hálás franczia,
Vendége a magyarnak... s kezében szép virág van.
Hozzád jön, költő-harczos, hazád kedves fia,
Aki daloltál néki s meghaltál érte bátran.
Ragyogtál, büszke lángész s elvesztél csatatéren!
Ércz-szobrod áll s nem tudják, hogy hol vagy eltemetve!
De nem sajnállak – inkább irigyellek ó testvérem!
Szebb sorsot más nem adhat, csak Istenek jó kedve.
A hol letiprott durván a lándsás csőcselék
S meghaltál, hogy ne múlj el többé soha, soha:
Ested helyén bizonnyal vadrózsa bokra ég
Ó szerelem költője, szabadság dalnoka!
E lángoló rózsákban lelked tovább virúl!
S amit menyasszonyának szerelmes ifja tör:
Rózsáidtól a kedves hőbb szerelemre gyúl,
Több báj lesz esküjében... csókjában több gyönyör.
S ha szép estéken ott ül bokrod piros bogán
Az éneklő szabadság virrasztó madara:
Megittasúl rózsádtól a boldog csalogány,
S a csillagos egekre ujjong föl a dala!
(Ford.: Ábrányi Emil)
(Forrás: Petőfi-album 132. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Aradi: A természet vadvirága
(Jankó János rajzaival)
Azok a régi jó idők! Sokat emlegetik, sokat rebesgetik öregek és azok, akik, hiába restellik, öregednek; akik ezt néha csak azon veszik magukon észre, hogy kezdik a régibb időket magasztalni.
De bármennyire hitelt vesztettek is az úgynevezett régi jó idők, bizony szép korszak az, amelyben a lelkesedés tüze éleszti az embereket. Szép dolog ilyenkor élni. A lelkesedés emelkedettsége, az erény tisztasága, az önzéstelenség magasztossága tanítja, buzdítja, képesíti ilyenkor az embereket a kitartásra, nélkülözésre, nagy tettekre.
Ilyen volt Petőfi korszaka. Nem a lözung, a diétenklassze, a jövedelem után becsülték az embert.
Kossuthon kívül Petőfiért lelkesedett a világ. A nép, a nem tudákos művelt középosztály éppen úgy, mint Vörösmarty, Szemere Pál, Eötvös. Már 1846-ban csak pár tudákos kritikus képezett kivételt Petőfivel szemben.
Bangó Pista, tiszafüredi jómódú fiatal gazda, valamikor nyolcz iskolát végzett a piaristáknál Pesten, azután hazament az apjával megosztani a gazdálkodás gondjait. Tíz éve, hogy nem járt Pesten, és ez volt fő indító oka annak, hogy újra felrándult megnézni, vajon mennyit változott azóta a főváros, 1836-tól 1846-ig!
Petőfinek nagy tisztelője volt. Minden munkáját megvette és nagy részét könyv nélkül tudta.
Elindulásának híre esvén Tiszafüreden, egy szomszéd községbeli földbirtokos felkereste s megkérte, hogy jó barátjának Petőfinek vigye el üdvözletét, tiszteletét.
Bangó Pista sem füleinek, sem szemeinek nem akart hinni. Sehogy sem fogta fel, hogy ő Petőfi jó barátjával áll szemben.
Újabb, határozott komoly ismétlése után a szavaknak végre elhitte, amit hallott és megígérte, hogy ő elviszi az üdvözletet; de hát mégsem
igen vállalhatja magára, mert nem tudja, hogy hogyan kell az ilyen nagy emberrel beszélgetni, azt sem tudja, hogyan szólítsa meg.
- Hát csak úgy beszél vele ön, mint velem, mintha régi jó ismerősével, barátjával akarna bizalmasan, de a tisztelet korlátai között társalogni.
- Bizony – mondá – nem merném magamra vállalni azt a nagy tisztességet, hogy Petőfinek üdvözletet vihessek, mert felsülni nem szeretek. De legalább lesz alkalmam a nagy emberrel beszélni. Majd az úton csak kieszelem, hogy miként beszéljek, viselkedjem.
Másnap útnak indulva Bangó úr, szerencsésen elérkezett Budapestre, vagyis az akkori Pestre
Az Úri-utczai híres Pilvaxba fordult kávézni. Székre hányja magát az egyik kerek asztal mellett, a padimentumba vágva sarkantyúját. És parancsol kávét.
- Virtszhausz, Kaféhausz, egy porczió kávét!
- Tudja-e, ki az a kopottas ember – súgja fülébe a szomszédja -, Petőfi!
Bangó Pista felugrik. Petőfi elé toppan s kérdi:
- Te vagy Petőfi?
- Én – feleli nagy komoran Petőfi.
- Hát te írtad azt a verset, hogy „a virágnak megtiltani nem lehet?”
- Én.
- Tyhű, aki arkangyalod van, gyere ide a kebelemre!
Erre átkarolja hősünk Petőfit és felragadja a levegőbe, mint a termetes sas az éneklő madarat, s elragadtatásban olyan lelkesen szorongatja, hogy a szegény költőnek ropogtak az oldalbordái. Azután lehető gyöngédséggel visszaeresztette.
Ez volt ama találkozás a nagy emberrel, mitől Bangó Pista úgy remegett.
(Forrás: Petőfi-album 142-144. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Kiss József: Petőfi-rózsa
1888*
Nincs kő, mely jelölje
Alvó helyét,
S egy rózsalevélre
Írták nevét.
Szerelemről zengett
S regében él,
Legméltóbb emléke
A rózsalevél.
(* Az 1888-iki budapesti virágkiállításon Emich Gusztáv a versenyző rózsák közt egy új thea-hibrid rózsafajt állított ki, melyet „Souvenir d’Alexandre Petőfi-nek nevezett el.)
(Forrás: Petőfi-album 141. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Zempléni Árpád: Petőfi
Kunyhó szülötte: tiéd a világ!
Eszménnyé lettél, bujdosó diák!
Epedő vágy, rajongó szeretet
Kíséri éltedet.
Jöttél, virágot szórva gazdagon
S mint a tavasz, eltűntél egy napon,
Csodás lét, melyből árad a sugár,
S – hiányzik a halál!...
(Forrás: Petőfi-album 141. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Ábrányi Emil: Petőfi Sándor
A tavasz ha eltűnnék a földről,
És fagy ülne völgy, halom felett:
Dalaidban visszatérne hozzánk
Még egyszer a bájos kikelet.
*
És ha minden ember-szív kihűlne,
Mint a föld, a bús, örömtelen:
Dalaidból újra megtanulnák,
Mi az édes, gyötrő szerelem!
(Forrás: Petőfi-album 159. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Petőfi első fogalmazványa
(Forrás: Petőfi-album 162. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Dalmady Győző: Petőfi szobra*
Mintha most is azt mondaná:
Talpra magyar!
Lába szinte előre lép,
Mozdul a kar.
Messze néző szemével a
Jövőbe lát,
Keresi ott a szép s dicső
Magyar hazát.
Ajka most még szózatosabb,
Mint valaha,
Még távolabb határokig
Zeng a szava.
Meghallják a messze lakó
Népek is azt,
S ott is minden szent érzeményt
Talpra riaszt.
Egymás után felelgetik:
Igen, igen!
Megértettük a szavadat,
Nem idegen.
A szabadság érzelmiben
Egyek vagyunk,
Rabok lenni soha soha
Nem akarunk!
S átkelnek a határokon,
Jőnek ide,
Új koszorút illesztenek
A régire.
Hódolattal körülveszik
A dalnokot,
Aki előtt nincs tér, idő –
Egyre nagyobb.
Mintha most is buzdítana
Dalaival,
Mintha kevés volna neki
A diadal,
Azt akarja, egész világ
Jőjön ide:
Szabadságnak nincs még elég
Igaz híve!
*) A költő Duna-parti ércszobra Budapesten. Az országos kiállítás alatt (1885) csehek, franciák, lengyelek keresték fel, - koszorúkkal, ódákkal ünnepelve a költő emlékét)
(Forrás: Petőfi-album 175-176. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Hentaller Lajos: Petőfi és Klapka
A nagy költő ismert viszályába Klapkával Bem révén keveredett. Bem altábornagy – amint okmányokkal lehet igazolni -, a lehető legnagyobb ellenszenvvel viseltetett Vécsey tábornok iránt. Lenézte, s elvitatott tőle minden katonai talentumot, sőt hazafiságát is kétségbe vonta. Három nappal a világosi fegyverletétel után Facséten a legkellemetlenebb jelenet játszódott le Bem és Vécsey között. Bem minden áron meg akarta akadályozni Vécsey seregének feloszlását, s midőn Vécseyt magával szemben találta, kijelenté neki, hogy ha a honvédek az ő szavának engedelmeskednek, az első állomáson agyonlöveti.
A viszály Bem és Vécsey közt korábbi keletű. Azt hiszem, úgy ezt, mint a Petőfi Sándor és Vésey-Klapka tábornokok között felmerült ügyet legjobban megvilágítják az alábbi levelek. Ez a két eset szorosan összefügg egymással.
Bem altábornagy 1849. április 23-áról keltezve az alábbi levelet intézte a honvédelmi bizottmányhoz:
„Kiűzvén az ellenséget Erdélyből, minden gondomat arra fordítottam, hogy az ország védelmét kellőképpen organisáljam, s hogy személyesen Magyarországba menjek azzal a sereggel, mely Erdély biztonságának koczkáztatása nélkül kívül használható. Hátra volt még Hátszeg völgyének és Déva vidékének megtisztítása az oláh csordáktól, melyek e környéket nyugtalaníták, minélfogva jónak láttam szétszórni zászlóaljaimat, melyeket magammal akartam hozni, hogy pusztán átvonulásunk hatása által tisztítsam meg e tájat. E szerint hadseregem egy részének a dévai nagy úton kellett kijönnie, a másik részének a vaskapui szoroson.
Az első csapatot Bánffy ezredesre bíztam s a másodikkal magam mentem Karánsebesre, melynek elfoglalása reánk nézve a legnagyobb fontosságú volt, minthogy biztosította számunkra a vashámor birtokát, mely egész hadseregünket ellátja golyókkal és mintegy kettő vágja az Orsova és Temesvár közti egyenes közlekedést.
Karánsebesen kaptam Kossuth elnök úrtól, s a hadügyminisztertől figyelmeztetést arra nézve, hogy használni fognék az országnak, ha, mielőtt előre haladnék, kitakarítanám a Bánátot, mint tettem Erdéllyel. Mind a ketten szerencséltettek annak megírásával, hogy az Aradon levő Vécsey tábornok az V-ik hadtest parancsnoka 3 vagy 4 ezer emberrel azon esetben segítheti hadi működésemet. Szintén Karánsebesen tudtam meg, hogy az Erdélyből kiűzött ausztriai hadsereg egy része, mely a verestoronyi szorosnál menekült ki, már átkelt Orsovánál; útban van Temesvárra s a többiek, kik Brassón túl a tömösi szoroson szöktek át, folyvást érkezőben voltak Orsovára, onnan hasonlag Temesvárra menendők.
Teljes szívvel helyeselvén a kormány kívánatait s érezvén, mily nagy fontosságú, hogy meggátoltassék e segítség érkezése azon erős helyre, melynek akkor csak 6000 védője volt, azonnal azt határozám, hogy Temesvárnak megyek a Puchner capat maradékának, mely pár nap alatt megérkezendő volt. Nem volt tehát egy veszteni való pillanat sem, ámbár akkor csak mintegy ezerkétszáz emberrel és 12 ágyúval rendelkezhettem, kettőzött marssal Lugoson termettem folyó hó 19-én reggeli 7 órakor. Az ellenség, mely mintegy 1000 emberrel és 5 ágyúval tartotta elfoglalva e várost, kétségtelenül azt gondolván, hogy nagy erővel jöttem, Temesvár felé húzódott vissza Leiningen csapatához, mely Köveresen állott a temesvári helyőrségnek mintegy felével. E merész marsot azon meggyőződésből tevém, hogy könnyen magamhoz vonhatom mindazon csapatokat, melyek számomra voltak részint Vécsey tábornok hadtestéből, részint a magam seregéből, mely Dobsa felől közeledett.
Nyílt rendeletet küldtem hát ki a két irányban, hogy a parancsnokokat, kik azokat megkapják, felhívjam, teremjenek rögtön Lugoson. Az 5-ik hadtestbeli Villám alezredes, ki Radnán kapta meg rendeletemet, egy pillanatot sem veszítve, másnap Lugosra ért a csapattal, melyet vezényelt. Ha Vécsey tábornok ugyanezt tette volna azon csapatokkal, melyekkel rendelkezhetett, azonnal Temesvárra mehettem volna, s működési tervemet végrehajtám vala. De a tábornok, a helyett, hogy kötelességét teljesítette volna, mely minden katonára nézve abból áll, hogy az ellenség elé menjem, ha alkalom van rá, nemcsak hogy meg nem érkezett, sőt ellenkezőleg írt nekem s Villám alezredesnek azon rendeletet küldé, hogy ez tüstént térjen vissza Aradra, sőt le is tette őt a dandárparancsnokságról, a miért előre jött.
Vécsey tábornoknak ezen tette tehát késlelteté, sőt talán le is rontá azt az eredményt, melyhez oly könnyen juthattunk volna, ha ő kötelességét teljesíti, mert alkalmasint bele telik még néhány nap, míg zászlóaljaim Lugosra érnek oly számmal, a mennyi elegendő lesz előrehaladásomra. Jogom van tehát és kötelességemnek is tartom Vécsey tábornokot a kormány előtt vagy hazaárulónak nevezni, vagy olyan gyáva és minden tehetségnélküli tisztnek, kire soha többé semmiféle hadiparancsnokságot nem kell bízni.
Úgy hiszem, adtam jeleit a nagylelkű magyar nemzet és kormány iránti teljes áldozatkészségemnek; úgy hiszem, kötelességem figyelmöket oda irányozni, a mit tennünk kell még, hogy kiűzzük az ausztriai hadsereget, mely még Magyarországban van, s mely felényire sem olyan erős, mint a mi hadseregünk száma. Katonáink kitűnőek, jó tisztek sem hiányzanak, de a gyávákat el kell küldeni s a hadsereg élére oly tiszteket állítani, kik tanúságot tettek bátorságuk és ügyszeretetükről.
Ennélfogva van szerencsém kérni Vécsey tábornok letételét s Villám alezredesnek ezredessé kinevezését.
Lugos, 1849. április 23. Bem, az erdélyi hadsereg fővezére.”
Petőfi Sándor, Bem parancsából ezt a levelet, mely eredetileg német nyelven lőn írva, lefordította magyarra s közölte a Kolozsvárt, Ocskay Ferenc szerkesztésében megjelent Honvéd című lapban, mely lap Bem altábornagy hivatalos lapja volt. A Honvéd-ből átvette a Pálfy Albert szerkesztésében Debrecenben megjelent Március tizenötödike. Ekkor már nem állhatta Vécsey szó nélkül a dolgot, hanem levelet írt e tárgyban Klapkának. S miután előbb kitudta, hogy Bem levelét Petőfi Sándor közölte a Honvéd-ben, a lehető legélesebben kel ki Petőfi ellen Klapkához intézett levelében.
A levél eredetije, mely szintén német nyelvű, gyűjteményemben van, így hangzik:
„Igen tisztelt barátom!
A midőn sietek új és fontos állásodhoz sokszoros szerencsekívánataimat kifejezni, egyúttal tudatom, hogy úgy én, mint mi mindannyian kellemesen vagyunk ezáltal meglepve, mert tudjuk, hogy hadseregünk ügyeinek intézése oly férfiú kezébe jutott, kinek kitűnő szolgálatai az általános elismerést már előzetesen kivívták.
Bocsáss meg, kedves barátom, ha igazságos befolyásodat magánúton veszem igénybe a hadügyminisztériumnál levő vizsgálati ügyemben. Teszem ezt azért, mert kell, hogy az ily rágalmazó feljelentések az igazság minden jogát elveszítsék. Bem altábornagy intriguák által igyekszik tőlem a csapatokat elidegeníteni s lassanként magához édesgetni, úgy hogy én végre is csak néhány száz nemzetőr hadosztályparancsnoka lennék s így nemsokára azt kellene látnom, hogy a legnagyobb megerőltetéssel szerzett Arad vár előtti előnyöket kénytelen vagyok feladni.
Intriguáló tehetségének legszebb bizonyítékát azáltal adta, hogy múlt hó 23-án, midőn hozzájárulásom segítségemről még kezében sem volt, máris zsoldos lapjának hivatalos részében, hozzá méltó módon rágalmazott. Továbbá, hogy Villám alezredest, kit ő nem is ismert, néhány órával táboromból való szökése után, isten tudja mily felhatalmazás következtében ezredessé (és pedig nem a csatatéren, hanem csupa cabinet intriguából) nevezte ki. Természetesnek tartom, hogy a csapatoknak nem lehet nagyobb óhajtásuk, mintha nekik plausibilis ok kínálkozik, hogy hozzá csatlakozhassanak, mert Bem tömegesen lépteti elő azokat, kiket „á la Petőfi” (az ő udvari költője) kényszeríteni kellene arra, hogy quietáljanak, vagy rangjoktól megfosztassanak.
Épp ezért arra kérlek, édes barátom, hass oda, hogy hadtestem csapatai együttesen közvetlen az én parancsom alá rendeltessenek, mert ha Bemnek magának is kevés a csapata, akkor jelöljön ki nekem nagyobb vonalat, de nem szükséges, hogy az innenső részen álló hadosztályok Temesvár ellenkező oldalán az ő rendelkezése alatt álljanak.”
Eddig a levél.
A véletlen úgy hozta magával, hogy amikor Klapka helyettes hadügyminiszter Vécsey tábornok e levelét megkapta, Petőfi Sándor éppen Debrecenben volt. Klapka, ki rögtön magához rendelte Petőfit, Emlékeim című kötetében azt mondja, hogy Bem tudósítása bizalmas volt és csak a kormányzónak szólt. Petőfinek tehát nem állott jogában azt magyarra fordítva közzé tenni.
„Petőfi eljárása ennélfogva, írja könyvének 148. lapján, ép oly sajnálatos, mint büntetésre méltó volt; s midőn én őt ezért, jóllehet atyai szavakkal kérdőre vontam, ő méltóságában érezte magát sértve s néhány óra múlva a következő lakonikus elbocsátási kérvényt küldte hozzám:
„Tisztelt hadügyminiszter úr!
Őrnagyi rangomról megromlott egészségem következtében ezennel hivatalosan lemondok.
Debrecen, 1849. május 6.
Petőfi Sándor.”
Petőfi erre eltávozott Debrecenből, s május 8-áról keltezve Szolnokról írt egy levelet hozzám, amelynek tartalma nemcsak a legégbekiáltóbb lábbal tiprása volt minden fegyelemnek, hanem egyszersmind férfiúi és katonai becsületemnek vérlázító arculcsapása is.
Első dolgom volt, hogy Görgeit értesítsem erről a kínos ügyről, „minthogy természetesen legnagyobb költőinkkel nem bánhattam úgy el, int egy közönséges bűnössel.
Ezt az utolsó megjegyzést Petőfire az 1886-iki Klapka György tette. Ő könyvének 149. lapján közöl is jelentést, melyest a Petőfi ügyében Görgeihez intézett. Ez azonban nem a valódi, nem az eredeti jelentés. Petőfi nagysága indított Klapkát arra, hogy kitételeit, kifejezéseit idők múltával módosítsa.
Minket azonban érdekel az eredeti fogalmazvány. S miután az eredeti hivatalos fogalmazvány szintén gyűjteményemben van, közlöm azt szó szerint, a kihúzásokkal, úgy ahogy a hadügyminisztériumban készült. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy az eredeti fogalmazvány Lauka Gusztáv írása.
Az eredeti fogalmazvány így hangzik:
Klapka tábornok és helyettes hadügyminister,
Görgei Arthur fővezér és hadügyminister úrnak,
Budavár alatt.
Debreczen, 1849. május 10-én.
A Honvéd czímű kolozsvári lapban Bem altábornagy úrnak a honvédelmi Bizottmányhoz Lugosról f. é. április 23-áról írt és a Márczius 69. számában mellékelt levele megjelenvén, általjában híre volt, hogy ezen levelet (a következő tizenhárom szó törülve: „mely Bem altábornagy és gróf Vécsey tábornok urak közt meghasonlásra nyújtott okot az előbb”) az előbb nevezett hírlap szerkesztőségével minden megbízás vagy felhatalmazás nélkül (kihúzva e szó: „állítólag”) Petőfy Sándor százados közölte.
Erre néhány nap előtt Petőfy Sándor itt, Debreczenben őrnagyi öltözetben előttem személyesen megjelent. Én őt a sajtóvali ezen visszaélése miatt kérdőre vonván, figyelmeztetém, mennyire helytelen (kihúzva: „és lovagiasság nélkül”) ollyasmit a nyilvánosság elé hozni, minek nyilvánítása nemcsak a lovagiassággal meg nem egyez, hanem a mostani bonyodalmak közt káros meghasonlást is idézhet elő, azt tanácsolván továbbá neki, hogy azon esetben, ha journalistai hajlamát ilyetén nem nyilvánosság elé való tárgyakra nézve sem képes fékezni, nyújtsa be inkább tisztjérőli lemondását, megjegyezvén egyszersmind, hogy őt egy őrnagynak sem rangja, sem öltözete nem illeti, miután a hadügyminister által őrnagygyá kinevezve nincs. Mire ő kijelentvén (idegen írással beszúrva: „hogy a kérdéses levelet csak magyarra fordítá”) egyben szabadsággali (beszúrva: „távozását”) óhajtá, én pedig orvosi bizonyítvány benyújtására utasítván (kitörülve: „Mindezek után Petőfyt”) bevallá, hogy nem bír azon önmegtagadással, mely a katonaságnál szükséges és ennélfogva a ./:/. alatt idezárt lemondványát benyujtá. Mielőtt azonban én a lemondásnak 3:/. alatt ide mellékelt elfogadását neki kézbesítettem volna, tőle mai napon Szolnokról a 4./. alatt idezárt (felül beszúrva, de újból kitörülve: „s minden fegyelmet méltán sértő”) levelet vettem.
Kérem hadügyminister urat, méltóztassék ezen egész ügyet azon (kitörülve: „figyelemre méltatni, melyet azon”) káros befolyás tekintetéből, melyet az illyetén pajzán kihágások az egész hadsereg fegyelmére, az elöljárók iránt tartozó tiszteletre, következéskép a veszélykörnyezett hazára nézve gyakorolhatnak, kellő figyelemre méltatni.
Elmellőzvén saját személyes tekintélyemet, egyedül csak jelen tiszti állásomat, mint hadügyminister kívánom (kihúzva e szó: „kérem”) tekintetbe vétetni (kihúzva: „minélfogva könyörgöm”); méltóztassék azért az ügyet (kihúzva: „s minden részleteket”) kimerítőleg tárgyaltatni, s megsértett nevem, becsületem és hazafiságomnak példás elégtételt adatni; (kihúzva ezt a mondat: „melyet jelen függő (precarius) állásomban eléggé nem védhetek, ily helytelen megtámadások ellen biztosítani”) mert úgy hiszem, a legközelebb múlt idők eseményei és fáradozásaim eredményei elég tanuságai annak, hogy mennyire alaptalanok Petőfy népköltőnek aljas vádjai (kihúzva: kinyilatkoztatom egyszersmind, hogy hadügyministeri helyettesítésemet, elegendő hatály hiányában, hosszabb ideig nem viselhetem és könyörgöm ezen ministerium kormányrúdját erős kezekbe fogva, mielőtt átvenni méltóztatnék.”)
Petőfy századost illetőleg (kitörülve: „vétkes aljasságát aljas levelére nézve,”) még különösen megjegyzendőnek tartom, hogy ő Mészáros Lázár altábornagy és volt hadügyminister úr által alapos oknál fogva történt rendreutasítása miatt már február hóban beadta századosi tisztéről való lemondását és ez a hadügyministérium f. é. a/h. 4262. sz. a. költ intézvénye szerint el is fogadtatott. Később ugyan Bem altábornagy őt ismét századossá kinevezte, de a hadügyministérium által e rangjában meg
nem erősíttetett, annál kevésbé kapott őrnagyi Patenst, valamint Bem altábornagy úr által sem lőn a csatatéren őrnagygyá kinevezve, következéskép, mint ilyen nem is tekinthető; továbbá Petőfy sem szabadsági engedelmet, sem erről szóló bizonyítványt nem kapott, mégis eltávozott és saját kényéből hajhászkodik Pesten, hihetőleg vétkes szenvedélyét, a nép izgatásával kielégítendő.
Petőfy már két ízben sérté meg büntetést érdemlő módon nyilvános lapokban az elöljárói iránt tartozó tiszteletet és nem átalla szint ily módon tisztelettel megőszült volt hadügyministerünk, Mészáros altábornagy urra, egy gúny-költeményt közre bocsátani.
Végre említés nélkül nem hagyhatom, hogy Petőfy elég vakmerő volt levele végén felőlem azon gyávaságot föltenni, miszerint neveletlen, otromba levele következtében tőle bocsánatot kérendek, sőt nem érdemlett őrnagyi rangjában megserősítendem, ezen aljas elbizakodottságot és szemtelen követelést, a véle tartandó vizsgálatnál főleg figyelembe ajánlván, tekintetbe kérem vétetni, miszerint méltatlanság volna (kihúzva: „bűntelenül lakolás”) legszigorúbb bűnhődés nélkül ily alávaló módon megtámadhatni (kihúzva: „ily szemtelenül”) oly férfiú becsületét, ki hazájáért küzdve ez iránti szeretetből életét számtalan (kihúzva: „20”) csatákban veszélyeztette.
(Az alábbi rész keresztül van húzva: „Egyébiránt Petőfynek elfogatására innen egyúttal a Pesti térparancsnokság is utasítva lévén, iránta további rendelést Hadügyminister úrtól várand.”)
Ez az eredeti szöveg teljesen különbözik attól, amit Klapka Emlékeim című munkájának 148-151-ik lapjain közöl. Klapka a levelet saját tetszése szerint, a mai viszonyoknak megfelelőleg alakítá át.
Látható továbbá még az is, hogy Klapka abban az időben absolute nem tartotta Petőfit annak, aminek most nevezi „legnagyobb költőnk”-nek, hanem egyszerű „népköltő és néplázító” epithetonokkal ruházván fel, igenis abból a célból értesíté Görgeyt, hogy bánjon el vele lehető legerélyesebben.
Nézzük már most, hogy adja elő maga Petőfi ezt az ügyet. Petőfi Arany Jánoshoz intézett, s Pestről 1849. május 17-éről kelt levelében e dologról a többek közt a következőket írja: „... Budát ostromolják a mieink, de még be nem vették. Őrnagyi lemondásomat nem fogadták el; három hétre szabadságot adtak; itt töltöm-e vagy máshol, nem tudom, mert általában semmit sem tudok.”
E sorokból látható, hogy Petőfi és Klapka állítása közt ellentmondás van. Petőfi azt állítja: „három heti szabadságot adtak”; Klapka pedig így szól: „Továbbá Petőfy sem szabadsági engedelmet, sem erről szóló bizonyatványt nem kapott, mégis eltávozott...”
Ugyancsak Arany Jánoshoz intézett egy másik levelében, mely tíz nappal később Nagy-Szalontán kelt, még ezt mondja: „... Ide mellékelt lemondásomat add be a hadügyminiszteriumnak s mondd meg Korponai alezredesnek, hogy lemondásom írásbeli elfogadását s érdemjelem oklevelét te neked adja át, te aztán majd felhozod Pestre...”
Magát az esetet részletesen Bem tábornokhoz Pestről 1849. május 17-éről keltezett s francia nyelven írt levelében mondja el a következőkben:
„Tábornok úr! Engedje meg, hadd beszéljem el a sötét és keserű napokat, melyek fejem fölött átmentek, mióta az a szomorú kénytelenség ért, hogy önt el kelle hagynom; önt, legnagyobb tiszteletem és szeretetem tárgyát... Mielőtt a hadügyminiszteriumnál magam jelentkezném ügyemben, már rendeletét vettem, hogy jelenjek meg előtte, a mit meg is tettem. Az ideiglenes hadügyminiszter Klapka tábornok hideg volt, sőt goromba... Ítélje meg tábornokom, kérem. Bátorkodom párbeszédünk egy részét szóról-szóra leírni:
- Ki tette közzé a Bem tábornok levelét a Vécsey tábornok ügyében a Honvéd című lapban?
- Én.
- S hogy merte ezt tenni?
- Mert parancsom volt rá.
- S ki parancsolt?
- Bem tábornok.
- Az nem igaz!
- De igaz miniszter úr. Én nem szoktam hazudni sem önnek, sem senki másnak a világon.
- De mindenki azt állítja, ön azt a levelet magától közölte, a nélkül, hogy Bem tábornoktól parancsa lett volna rá.
- Tehetek én arról, a mit az utcán fecsegnek?
- Debrecenben marad ön, míg e tárgyban a Bem válasza megérkezik.
- Szívesen itt maradnék, de fontos dolgaim vannak Pesten s holnap oda kell utaznom. Azt hiszem elég, ha becsületszavamat adom.
- Az nem elég... stb. stb.
Így bántak velem tábornokom! s nem is ez volt a hadügyminiszter egyetlen és legnagyobb sértése. Hasonló modorban tovább beszélt velem egy óránál; s nem is lett volna erőm nyugodtan maradni, ha nem önért szenvedtem volna mindezt, jótevőmért, hazám szabadítójáért!
Ily jelenet után egyetlen teendőm volt újra lemondani, mert nem is akartam, nem is maradhattam tovább olyan hadsereg tagja, melynek minisztere egy tiszt becsületszavának nem ad hitelt. Elfogadta lemondásomat. Szolnokról írtam neki magaviseletéhez illendő hangon már mint polgárember s nem katona; mindamellett itt befogatott s nem restelte eltagadni, hogy elfogadta volna lemondásomat s azt állítani, hogy ennélfogva még hatósága alá tartozom, s ha nem volnék Petőfi, levelemért huszonnégy óra alatt felakasztatna.”
Bem erre tudvalevőleg 200 frt útiköltséget küldött Petőfinek, s hívta, menjen hozzá. Erre Petőfi a többek közt a következőket írja a hős lengyelnek:” „... Elgondolhatja, hogy legforróbb vágyam volna ismét önnél lehetni, mindig ön mellett maradni, jóltevőm, atyám! De hajh! a sors úgy akarta, hogy ez teljességgel lehetetlen legyen; csak néhány napja, hogy teljes és örökös lemondásomat a hirlapokban közzétettem... Én nem lehetek többé katona, főképp azért, mert bosszúállással jártak el ellenemben, kiszámított és nemtelen bosszúállással, amely nem szűnnék meg, amíg csak katona volnék s miattam talán önnek is kellemetlenségei volnának, amiért pártfogol.”
Egyúttal visszaküldte a 200 frtot, de később mégis engedett unszolásainak s már július 22-én az ősz vezérnél volt Marosvásárhelyen.
Feleségéhez írt, s 1849. július 29-én kelt utolsó levelében az alábbiakban írja le azt a megható jelenetet, midőn Bem apóval újra találkozott:
„Bemmel Bereczken találkoztam; megálltam hintaja mellett s köszöntem neki, ő odapillant, megismer, elkiáltja magát s kinyújtja felém karjait, én fölugrottam, nyakába borultam, összeölelkeztünk s csókoltuk egymást, „mon fils, mon fils, mon fils,” szólt az öreg sírva. A körülálló népség azt kérdezte Egresi Gábortól. „Fia ez a generálisnak?” most még sokkal nyájasabb, atyaibb irántam, mint eddig, pedig eddig is az volt.
Ma azt mondta a másik segédtisztnek: „Melde Sie dem Kriegsministerium; ager geben Sie Acht, melden Sie das wörtlich: „Mein Adjutant, der Major Petőfi, welcher abgedankt hat wegen der schändlichen Behandlung des Generals Klapka, ist wieder in Dienst getreten.”
Sajnos!
Két napra ezután volt a segesvári csata, ahol nyoma veszett.
(Forrás: Petőfi-album 163-172. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)