Nem voltam ismeretségben Petőfivel. Egyetlenegy év, az 1848-diki adhatott volna nekem alkalmat, hogy vele közelebbi érintkezésbe lépjek. Ő akkor állandóan Pesten tartózkodott, én pedig az év tavaszán Szemere Bertalannal, az új belügyminiszterrel, kinek mind borsodi követnek jurátusa voltam a pozsonyi országgyűlésen, Pozsonyból szintén Pestre jöttem le s ott maradtam mindaddig, míg 1849 elején a kormány és az országgyűlés Debrecenbe költözködött.
Petőfi már ekkor hírnévének s költői szárnyalásának tetőpontján állott. A közönség lelkesülve magasztalta, közvetlen környezete dicsőítette, ő pedig büszke önérzettel s szélsőséget kedvelő különc természetének szeszélyeivel mintegy uralkodott környezete fölött.
Én, az akkor még kezdő verselő, nem éreztem bátorságot arra, hogy hozzá közelítsek. Pedig nagyon szerettem volna megismerkedni vele. Igenis szerény, tartózkodó voltam. Csak az utcán és nyilvános helyeken tekintgettem rá ifjúi ábrándozással.
A véletlen jött segítségemre. Tompa, akivel közelebbről ismerős voltam, a vidékről a fővárosba érkezett. Nem emlékszem tisztán, akkor volt-e, midőn tavasszal Gräfenbergbe utazott, vagy ősz felé, midőn onnan visszaérkezett. Elég, hogy meglátogatta Petőfit, akit - mint mondá – már rég nem látott. Engem is elvitt magával, hogy bemutasson. Akkor már meg volt köztök az a feszültség, melynek kiegyenlítésére aztán nem maradt többé idejök.
Petőfi ifjú nejével a Dohány utcában lakott. Az idő délután úgy három óra tájban lehetett. Az emeleten egy tágas terembe nyitottunk, mely alig volt ellátva valami bútorral. Senkit sem találtunk benne. Aztán a baloldalra nyíló ajtón kopogtattunk. A felhangzó „szabad” szóra benyitottunk. Petőfi a kereveten egy asztal mellett ült nejével, kinek
derekát bal karjával átölelve tartotta. Könyv volt a másik kezében, melyből éppen olvasgattak:Shakespeare munkái. Petőfi, amint megpillantott bennünket, komor arccal kiáltott fel: „a fene hordoz benneteket ilyenkor!” Azt érthette, hogy ily korán, mindjárt ebéd után, mikor az ő nyugalmas perceiket zavarjuk.
A túlérzékeny Tompának szívébe nyilallott a szó. Engem bemutatott Petőfinek, aki velem szívesen kezet szorított. Azután a társalgás nagyon rövid és kivált Tompa részéről nagyon is hideg volt. Nem bírt magában mentséget találni arra, hogy barátja, aki őt huzamos idő óta nem látta, ily ridegen bírta fogadni. Búcsút vettünk. Tompa útközben folyvást kesergett s indulatosan emlegette, hogy Petőfi csak azokat tűri maga körül, akik előtte feltétlenül meghajolnak és meghódolnak.
Nekem ez volt első és utolsó találkozásom Petőfivel. Tompának is ez volt a legutolsó, mert azután többé nem látták egymást.
Még egyet említek, mert hiszen minden kicsiség, ami Petőfire emlékeztet, méltó a fölemlítésre.
Tompa, a kivel aztán én haláláig a legmeghittebb barátságban álltam, kevéssel halála előtt, egy könyvecskével ajándékozott meg engem. Ez Béranger chansonjainak parányi francia kiadása, melynek első fehér lapjára saját kezűleg írták be neveiket az egymás után következő tulajdonosok ily sorrendben:
Arany Jánosnak
Petőfi Sándor.
Tompa Mihálynak
Arany János
Lévay Józsefnek
Tompa Mihály
Szász Károlynak
Lévay József.
Hogy tovább ne vándoroljon a könyvecske, úgy tudom, hogy az utolsó tulajdonos a Kisfaludy-társaság könyvtárában helyezte azt el.
(Forrás: Petőfi-album 97. l. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése