Felkel a napkorong, sugara ömölve
a szent erdő felől árad küszöbömre.
Simogatom lovam, indulok lassudan,
halványul a mennybolt, rávirrad a földre.
A sárkányt befogom, ülök mennydörgésre,
hosszú felhő-zászlók lobognak köröttem,
hatalmas sóhajjal szállok fel a ködben,
szívem kétfelé húz, visszanéz a mélybe.
A hajnal mennyei hangjai, színei
jókedvet kelteni áradnak a népre:
A dob megdördül, a lant megpendül,
a harang csendül, állványa rendül,
szájorgona és fuvola zendül,
az ifjú papnő gyors táncba lendül,
mintha kel jégmadár, úgy libeg, szinte száll,
dalol mindenki, zenére perdül,
közös ütemben összecseng minden,
eget borítva jő a Napisten:
Kéklő felhő-köntösöm, szivárvány szoknyám ragyog,
Égi Farkas csillagot megcélzom és nyilazok,
lehorgasztom nyilamat, homály ellen robogok,
fogom Észak Serlegét, benne csöppet sem hagyok,
tartom gyeplőm szorosan, így száguldok magasan,
oszló árny közt, keleten, hol a fény ösvénye van.
(Ford.: Weöres Sándor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése