Hogy görnyed, mint aki bűnt lakol,
Az őszcibálta bús bokor!
Az ágakról levert levelek
A szélben föl- s le – kerengenek.
Haraszt röpül, vén fűz nyikorog -
Minden csupa gyász, por pernye romok.
A végét várja minden e zord vidéken –
csak én nem!
Én, amíg minden omlik, összedűl,
Gyökereimnek e kopár fokon
- Bús székely fenyő – megkapaszkodom,
S állok, daccal, társ nélkül, egyedül.
S míg havat dob rám, hóköpenyt,
egy szeles nap, vagy egy vad éj,
Így biztatom magam: ne félj,
te tovább tartasz, mint a tél!
A gúnyos holdnak, mely nekem
halált, s hasonlót emleget,
Így szólok: „Uram, láttam én
már karón varjat eleget!
Görnyedtem én már máskor is,
némultan, hó és jég alatt -
De törzsem, ágam akkor is,
a hó alatt is zöld maradt.
Kibírtam én már sok telet,
Míg jöttek a jégbontó szelek,
S gallyaimon, mint húrokon,
Új fuvalmak zenéltek!
Így múlnak, újulnak évek…
Én az időkkel bátran
Szembenézek!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése