(A kép forrása: http://narayaurel.comxa.com/muzsa.htm)
Harmincöt éves voltam és agglegény, amiért is elég szemrehányást kellett elszenvednem az ösmerőseimtől.
- Csak nem akarsz örökké agglegény maradni?
Az agglegény az élet fájának korcshajtása, amelyet ki kell vágni! És mi lesz belőled, ha mi meghalunk? Nem lesz otthonod! Feleség nélkül nincs otthon! Hiszen annyi a fiatal leány... ismerünk akárhányat, akiből pompás kis feleség válnék...
És – ki tudja hányadszor! – végig kellett hallgatnom a még pártában lévő leányismerősök hosszú névsorát.
Bobinhard Imre öreg szüleinek egyetlen gyermeke; a papa – volt gyáros – jól áll, szép hozomány biztos; Resenvilli Celestin, egy disznókereskedő bájos árvája, egyetlen örököse egy öreg dúsgazdag nagynéninek, kinek – huszonöt év óta – egyik lába már a sírban.
De hát hiába volt minden.
A sok leány között egyik sem volt kedvemre való, egyik sem volt olyan, akiért szívesen feláldoztam volna legényéletemet.
Szüleim segédcsapatokat kaptak, midőn nagynéném unokanővéremmel együtt látogatásba jött hozzánk.
- Emili, pompás feleséget tudunk a te számodra.
- Emil az – én vagyok.
- Nem nekem való! – feleltem én.
- De igen: házias nevelésű, jó gazdasszony, szerény, szende, de amellett magas műveltségű, úgy rajzol, mint Raphael és úgy énekel, akár egy csalogány – mondja a néni.
- És ki légyen ez a csodateremtés?
- Verduret Sarolta – feleli nagynéném; és ami szintén nem megvetendő, jó tulajdonsága, van ám mit aprítania a tejbe. Apja a hadsereg szállítója volt.
- Akkor elhiszem, hogy nem ment tönkre!
- Ha Verduret kisasszony sem fog megtetszeni, akkor igazán lemondok a reményről, hogy valaha megnősülök.
- Én is ismerem Saroltát – mondá unokanővérem; együtt voltunk a nevelőintézetben. Olyan csendes, szende leány... még jutalmat is kapott... a szendeség jutalmául egy pompás könyvet adott neki az igazgatónő. Nos, mit szólsz hozzá?
- Ha ő nyerte el a szendeség jutalmát -, akkor egy kukkot se szólok!
El lett tehát határozva, a szende Verduert kisasszonnyal megismerkedni.
Nehány nap múlva meghívott a Verduret család. Nagynéném mutatott be.
Sarolta kisasszony igen bájos, huszonöt éves leány volt, és az első percben megnyerte tetszésemet. Különösen szép volt, mikor selymes hosszú pilláktól árnyalt szemeit lesütötte és csak úgy titokban vizsgálgatott engem.
El voltam bűvölve és siettem a második látogatást is megtenni, és boldog voltam, mikor a szülők megengedték, hogy Sárikának udvarolhatok.
A leányka tartózkodó volt és csak nagyon keveset beszélt; no de annál szaporább nyelvvel dicsérték gyermeküket az öregek.
Amidőn egyszer teára voltam hivatalos, jövendőbelim zongorához ült és elég kellemes, csengő hangon néhány kedves dalt énekelt. Ezen idő alatt a mama a leányának minden előnyös jó tulajdonságát elsorolta. A papa nyugodtan cigarettlizett.
Egy este jövendőbeli anyósom kinyitotta a könyves szekrényt és igaz volt.
- Látja, ezek mind jutalmak. Leányom mindig az első tanuló volt.
A helyzethez illő elismerő arcot vágtam.
- A szendeség jutalmát is ő nyerte el.
- Már hallottam felőle.
- Az igazgatónő egy szép könyvet adott. Akarja látni?
- Boldoggá tesz, asszonyom.
A mama egy vaskos könyvet húzott ki a többi közül és büszkén nyújtotta át. Címe „Szerencsétlen királynők” volt.
Úgy látszik, a történelemben bőven akadnak tragikus sorsú királynők, mert a kötet jó vastag volt. És mindegyik királyné arcképe is emelte a mű díszét, értékét és – vastagságát.
Illő kegyelettel lapozgattam a könyvben és azalatt a boldog anya folyton leányának érdemeit dicsérte és egymás után mutogatta a könyveket, amelyeket Sarolta különböző alkalmakkor kapott.
Mindeddig azonban menyasszony-jelöltemmel bizalmasabban nem beszélgethettem. Kapva kaptam tehát az alkalmon, midőn egy este magunkra maradtunk a szobában, én így szóltam hozzá.
- Kedves kisasszony, meg akarom kérni kezét -, milyen véleménnyel van felőlem? Sikerült tetszésit megnyernem?
- Uram -, szüleim elfogadták önt vejüknek, és mint jól nevelt leány, én tartozom engedelmeskedni szüleim akaratának.
- Óh Istenem! – kiáltottam fel csalódva, ez még nekem nem elég! Nekem nem szülői akarat a mérvadó.
Sarolta lesütötte szemeit.
- Ezzel én nem mondtam, hogy az én akaratom más!
- Tehát... tehát beleegyezik? Megkérhetem kezét?
És megragadva kacsóit, forró csókot nyomtam kezére, melyest egy ideig az én kezemben felejtett.
Unokanővéremnek igaza volt, menyasszonyom angyali jósága, szelídsége páratlan volt. Szinte érdemetlennek tartottam magam ily drága kincsre, és ez azért nem akadályozott meg, hogy az esküvőt a lehetőleg sürgessem.
Csakhamar meg is történt. A papa nagy fényt fejtett ki, az összes rokonokat, ismerősöket meghívta, akik egytől egyig meg is jelentek. Feleségem minta-háziasszony volt és bájjal, előkelőséggel felelt meg fárasztó tisztének. Mindenki részére volt egy nyájas szava, kedves mosolya -, büszke voltam rá s boldog, hogy enyémnek mondhatom.
Végre, végre az utolsó vendég után is becsukódott az ajtó.
- Hála istennek! – kiáltám megkönnyebbülten, csakhogy már ettől is megszabadultunk. Azt hiszem, sohase lesz vége a vendégjárásnak.
- Ön nem udvarias! Barátainkról hogy nyilatkozhatik így! – szólt nőm szemrehányólag.
- No de ez mellékes, édesem! A fő, hogy végre magunk vagyunk! Most azután cseveghetünk egymással.
Tárcámat elővéve, egy szivarkát tettem magam elé.
- Reménylem, hogy itt csak nem fog cigarettezni.
- Oh, csak egy, csak egyetlen egy cigarettet!
- Semmi esetre! – tiltakozott élénken feleségem.
- No de édes feleségem...
- Nem!
- Annyira ellenszenves önnek a dohány füstje?
- Azt nem mondhatnám, de nem akarom, hogy most rágyújtson.
- De hiszen édesatyja egész nap pipázik.
- Az édesatyám!
- Nekem nem szabad?
- Nem! Nem! Nem fogom tűrni! Ezt régen eltökéltem magamban és az én akaratomat önnek tiszteletben kell tartani.
A nőknek nem kell mindig az áldozati bárány szerepére kárhozintva lenniök -, a férfiak csalódnak, ha azt hiszik, hogy minden nő egyforma. Az én akaratomnak fogok tudni érvényt szerezni!
- Itt valami csoda történt – gondoltam magamban; ez az én feleségem? Ez az a szende, félénk leányka? – Lehetetlen.
- Szívecském, ne ingereld magad ilyen semmiségért. Különben is a házasélet első és fő törvénye az egymás iránti gyengédség, és szemet hunyni kölcsönösen egymás gyengéire. A cigarettezéshez annyira hozzászoktam, hogy arról lemondani nem tudok.
- Ön le fog mondani!
- Tehát nem tréfál? Ön komolyan beszél?
- Ha nem hiszi, merjen rágyújtani! Megtiltom!
- És én pedig megtiltom önnek, hogy velem ily hangon beszéljen.
Alig fejeztem be a mondatot, máris repült hozzám valami.
Lehajoltam és felvettem.
Könyv volt.
A „Szerencsétlen királynők” volt.
A feleségem jutalomkönyve volt, amelyet – szendeségéért kapott.
(Forrás: Zalai Közlöny 1901. 51. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése