Ma rólad zeng magasztos zsoltár,
Megalkuvás, nyűttarcú szolga!
Előtted hódol, nézd, az emberhorda!
Műved csodálja, mester voltál:
Az égig ér a szörnyű oltár!
Sóhajból, könnyből egyre épül,
A három-méret szűk körébül
Kilép bűvölve, szédítőn - -
Túlnőtt immár a téren és időn.
Zsámolyán áll, ontja az igét
A bús Alázat, ez a vén pribék.
Szemét az emberek szívébe szúrja,
Sziszegi százszor, mindig újra:
„Mi kincs, mi érték, mindent adj elő!
Ne tétovázz, a lét a fő!
Megalkuvásban az erő.”
Vetélkedőn magától elvet
Az ember eszményt, hitet, elvet.
Kinyitja lelke kincses tárát,
Nem méri föl az áldozásnak árát.
Vakon egész valóján átsöpör.
Adóját vérbe rójja, nem ezüstbe
S ad vért a szív, velőt a csontcsöbör!
- Az áldozatnak gőze, füstje
Magasba száll… Az ember boldog, büszke,
Hogy néki lent marad a kormos üszke.
Hol az anyag világa véget ér
S a végtelen új elvet szül, vetél:
Riadva látják tiszta szellemszférák,
A szörnyű oltár im hozzájuk ér át!
Izgalmuk szítja komoly ok,
A gőze ömlik, gomolyog!
Ha felszivárog, tudják, mit jelent:
Megmérgezi magát a végtelent!
Az Istent kérik zendülő világok,
A vészes gőznek vessen nyomba gátot.
Az Úr öreg hívét, a Sorsot küldi le,
A bajnak járjon ő a végire.
Már ott is áll az
alkotmány előtt,
Öklébe sűrít minden őserőt,
A Sors is érzi, nincs más felelet:
A szennybe fojtott föld felett
Pusztuljon a Megalkuvás örökre!
S ütésre lendül súlyos ökle.
Forrás: Napkelet 6. évf. 21. sz. (1928. november 1.)
