![]()
![]()
A nemes és igaz barátságnak sok lélekemelő példája ismeretes az emberiség történetében. Hányszor volt már boldogító érzések, nemes cselekedetek, fényes erények szülője, táplálója e viszony, mely az ember földi életének legnagyobb kincsei közé tartozik. S ha egy-egy nemes baráti kapcsolat látványa jóleső érzést kelt minden lélekben, mennyivel inkább érdekes és kedves az olyan, mely azonkívül, hogy tisztaságával és önzetlenségével két nagy embert boldogított; amellett, hogy fényes például s új erények kútfejéül szolgált: nemzeti irodalmunknak is áldásos forrásává, költészetünknek is kincsesházává lett.
Arany Jánosnak, a legnagyobb magyar elbeszélő költőnek és Petőfi Sándornak, a legnagyobb magyar lantos költőnek rövid, de avartalan és példás barátsága az, melyről ifjú olvasóimnak mesélni fogok.
Nem egyetlen irodalmi barátság ez a művelt nemzetek történetében. Sok hasonlónak emléke maradt fönn, mióta az irodalom az emberi művelődésnek hatalmas tényezőjévé lett. Csak a francia Racine-t és Boileau-t említem a XVII. századból, Schillert és Goethe-t, a német irodalom két óriását a XVIII. századból. Byron és Shelley angol költőket századunk elejéről, hogy néhány nevezetesebb példát állítsak olvasóim szemei elé. Mindezek a híres barátságok irodalmi összeköttetések útján jöttek létre. Rokonlelkek, rokontehetségek találkozása volt az mindannyiszor az irodalom mezején, kiket aztán rokonérzéseik együtt is tartottak.
Schillernek és Goethe-nek barátsága hasonlított is némelyest Arany és Petőfiéhez: épp oly nagy volt a jelentősége a német nemzet költészetében, mint a két magyar költő barátságáé minálunk: mint ahogy Arany és Petőfi baráti frigye alkota meg a magyar költészet legszebb és legdicsőbb korszakát, úgy köszönheti a német irodalom legnagyobb virágzását Schiller és Goethe egyesülésének. És a két német költő barátsága mégis kevésbé vonzó kép, mint ami két poétánk barátságáé. Isten tudja miért, amaz csak ragyogó,pompás, fényes, de hideg, fölmelegedni nem tudó, - míg Arany és Petőfi baráti viszonya, amily csodásan keletkezik, amily egyszerre pattan ki, olyan meleg, benső, igaz, őszinte és zavartalan!
Úgy esett, hogy Arany megírta első remekművét, a Toldi-t. Az ismeretlenség homályából ragyogott elé egyszerre ez a fényes nap, onnan került ez a gyönyörű költői elbeszélés, mely mellett azóta, hogy Arany János félszázad előtt megírta, mindnyájan – kik ma élünk – felnőttünk s melyen gyönyörködve tanultunk ízlést mindnyájan.
Akkor volt ez, 1847-ben, mikor Petőfi, már költői pályájának delelőjéhez jutott, hosszú, küzdelmes évek után kivívta hírnevét s diadalra vitte a népies költészet lírai ágát a magyar irodalomban; akkor történt, hogy a népköltészet szelleme, melynek győzelme Petőfi álmainak legszebbike volt, érvényre jutott a magyar irodalom legtekintélyesebb fórumai előtt is. 1846. február 8-kán a Kisfaludy-Társaság, a magyar költőknek ez a fényes, elsőrangú gyülekezete pályadíjat tűzött ki egy verese elbeszélésre, melynek hőse a nép ajkán élő történeti személy, formája és szelleme pedig népies legyen. Többen is pályáztak a díjra, a nyertes azonban az ismeretlen nevű Arany János lett – Toldi-jával. Arany János akkoriban jegyző volt Nagyszalontán s minden égre törő szándék nélkül, csak úgy kedvtelésből verselgetett. Volt neki egy jó barátja, Szilágyi István, ki bár Mármaros-Szigeten lakott, itt-ott meglátogatta Aranyt. Csak ez ismerte Arany költői kísérleteit s ez buzdította arra is, hogy a Toldi-t megírja. S íme, mikor a Társaság 1847. elején a beérkezett tizenhárom pályamű közül a Toldi-t, mint „a magyar irodalom egyik legszebb díszét” kiemelte, mikor pár hónap múlva nyomtatásban is kijött a költemény s az egész nemzet gyönyörködött szépségeiben, - Arany János híre-neve egyszerre nagy lett az országban. Amit Petőfi lángoló lelke csak évek hosszú munkájával tudott kivívni, azt a szerény, csöndes, szürke nótárius egy csapásra megteremtette: maga is híressé lett s a népies költészet egy ágát is diadalra vezette. Megvolt immár Petőfinek, a lírikusnak párja: Arany, az epikus.
S a két hírnévre jutott nép-fia, a rokon mezőkön járó két dalnok ne vonzódott volna egymáshoz?
A Toldi sikeréből azonban nemcsak Arany költői hírneve virágzott ki, nemcsak a magyar epikai költészet új napja derült fel az irodalom egén: Aranynak és Petőfinek rájuk és az irodalomra nézve is jelentős barátsága szintén a Toldi-nak köszöni keletkezését. Petőfi ugyanis hírét vette a Toldi sikerének s bár nagyon büszke ember volt, ki nem könnyen melegedett föl – s azért sokan tartották róla, hogy más poétákat lenéz – mégis még kéziratban elkérte Arany János Toldi-ját 1847. február 4-én. Ez a nap volt barátságuk születése napja. Petőfi, kit a pályakérdésben annak idején föltétlenül kitűzött népies szellem vonzott a Toldi-hoz, még aznap el is olvasta a költeményt s rögtön levéllel kereste föl az ismeretlen nagyszalontai jegyzőt, kiről egyebet sem tudott, mint nevét, állását, s hogy ő a Toldi szerzője. De Petőfinek ez elég volt, hogy verset írjon Aranyhoz s egy áradozó levelet intézzen hozzá, melyben – bármilyen rövid is az – Petőfinek lángoló lelke benne van egészen, benne a győzelem mámora, melyet Petőfi a népköltészet diadala fölött érez:
„Pest, február 4. 1847.
Üdvezlem Önt, Ma olvastam Toldi-t, ma írtam e verset, s még ma el is küldöm. Az Életképek-ben ki fog ugyan jőni, de én minél hamarabb akarom Önnek tudtára adni azon meglepetést, azon örömet, azon elragadatatást, melyet műve költött bennem. Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata,ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokallta már látni, mint mártirkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek.
Írjon Ön nekem, ha nem fogja restellni; írjon magáról, akármit, mindent, hány éves, nőtlen-e vagy házas, szőke-e vagy barna, magas-e vagy alacsony… minden érdekelni fog. Isten Önnel, Isten Önnel. Ab invisis őszinte barátja
Petőfi Sándor
ARANY JÁNOSHOZ
„Toldi” irójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…
Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.
Ha hozzád ér lelkem s meg talál égetni:
Nem tehetek róla, te gyujtottad úgy fel!
Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?
Ki és mi vagy? Hogy így tűzokádó gyanánt
Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
Más csak levelenként kapja a borostyánt,
s neked rögtön egész koszorút kell adni.
Ki volt tanitód? Hol jártál iskolába?
Hogy lantod oly mesterkezekkel pengeted.
Az iskolába nem tanulni, hiába,
Ilyet… a természet tanított tégedet.
Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű
De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
Melynek csengése a rónákon keresztül
Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.
S ez az igaz költő, ki a nép ajkára
Hullatja keblének mennyei mannáját.
A szegény nép! Olyan felhős láthatára,
s felhők közt kék eget csak néha napján lát.
Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,
Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,
Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
Egy édes álom a kemény nyoszolyára!
Ezen gondolatok elmém környékezték,
Midőn a költői szent hegyre jövék fel.
Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,
Folytasd te, barátom, teljes dicsőséged!
Arany öröme, boldogsága végtelen volt. Azonnal válaszolt Petőfinek levelére – kár, hogy ez a levele elveszett! – s költeménnyel is felelt a költői üdvözletre. Mindkettőben elmondta, hogy a pályadíjon, a dicsőségen kívül Toldi-ja legfényesebb sikerét, legnagyobb jutalmát Petőfi barátságában találja.
Válasz
PETŐFI SÁNDORNAK
Zavarva lelkem, mint a bomlott czimbalom:
Örül a szívem és mégis sajog belé,
Hányja-veti a hab: mért e nagy jutalom?
Petőfi-t barátul még sem érdemelé.
Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve…
Szerencse, isteni jó szerencse nékem!
Máskép szerény művem vetém vala tűzbe:
Mert hogyan lett volna nyerni reménységem?
És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér
Majd elhomályosít, midőn felém ragyog:
De hát a ráadás!… Lelkem lelkéig ér,
Hogy drága jobb kezed osztályosa vagyok.
S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
Otthon kell magát ajakimon dala.
Akartam köréből el-kivándorolni:
Jött a sors kereke s az útfélre vágott,
s midőn visszafelé bujdokolnék, holmi
Tüske közől szedtem egynehány virágot.
Jöttek a bú-gondok úti czimborának,
Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen,
Én koszorut fűztem, ők hamiskodának,
Eltépték füzérem fél elkészültében.
Végre kincset leltem: házi boldogságot,
Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni;
És az Iza partján ama hű barátot...*
Nem is mertem volna többet reményleni.
Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba,
Éget és világít lelkemben leveled:
Ó mondd meg nevemmel, ha fölkeres Tompa,
Mily igen szeretlek téged s őt is veled.
Íme, a két nagy szellem baráti viszonyának első tanújelei, a két rokonlélek első érintkezései, melyek művészi formát keresve mutatják, hogy nem közönséges lelkek egyesüléséről, frigyéről van szó! Íme mint pattant ki ez a barátság – inkább mint bármely másik – tisztán irodalmi érintkezésből!
S ezzel megindult a két költő levelezése, mely Petőfinek legközelebbi levelével 1847. febr. 23-án egyszerre meleggé, bensővé, bizalmassá lett s azonnal a magyar irodalomba nézve sok tekintetben érdekes kérdéseket ölelve föl, Petőfi haláláig sűrű, állandó és szakadatlan maradt.
Arany János és Petőfi Sándor levelezése, mely 1847. február 4-ike és 1849. július 11-ie között 62 levélre terjed, fontosságra nézve hasonló Schillernek és Geothe-nek sok száz levélre rúgó levelezéséhez. Mindaz, ami két költ lelkét betölti vagy foglalkoztatja, barátságuk egész képe, családjuk története 1847-ben és a szabadságharc éveiben, életviszonyaik, irodalmi eszméik és érdekeik, s különösen a magyar népies költészetre vonatkozó gondolataik, terveik mind benne vannak levelezésükben s valóban megbecsülhetetlenné teszik ez elsárgult lapokat, melyekre az egymástól többnyire távollevő két jó barát lelkét lehelte egymás számára.
Érdekes olvasmány e levelek mindegyike, melyek csak akkor szünetelnek néha-néha, mikor a két költő rövid időre meg-meglátogatja egymást. Ha figyelemmel olvassuk őket, valóban meghat bennünket az, hogy az első levelek lassú, nyugodt hangját, terjedelmességét s az inkább irodalmi kérdéseket a haza sorsának rosszra fordultával a későbbi levelekben lassankint izgatott hangulat, sietős rövidség s politikai és egyéb napi kérdések váltják föl, úgy, hogy a két nagy lélek tükörképe a levelekben végtelen változatokat mutat föl. Ebből a szempontból e levelezés a két költő jellemrajzára s barátságuk történetére nézve szerfölött becsesnek bizonyul.
A két költő azonban állandó levelezésükön kívül személyesen is érintkezett s költői kapcsolatokban is állott egymással. Petőfi 1847. júliusában meglátogatta Arany Jánost Nagyszalontán. Csak úgy váratlanul toppant be hozza s június 1-től 10-dikéig boldog együttlétben feledhetetlen napokat töltött Arany családi körében. Csak úgy repültek a percek, az órák, a napok Petőfi ottléte alatt. Sokat beszélgettek műveikről, terveikről, irányukról. Arany a János vitéz-t dicsérte a maga komoly, meggondolt ítéletével, Petőfi pedig lelkesedve szavalgatott Aranynak a Toldi-ból, mintha ez nem ismerte volna. S a boldog napok örömében részt vett Aranynak kisded családja is. Mikor Petőfi váratlanul betoppant Aranyékhoz, a költőt nem is találta otthon, csak Aranyné foglalatoskodott a ház előtt s mekkora volt a jó asszony öröme, mikor kitűnt, hogy az ismeretlen idegen: Petőfi, kit Aranyék mindaddig csak híréből ismertek, - Petőfi, a haza nagy költője, s férje jó barátja. A gyermekek is hamarosan megszerették Petőfit, ki mesét mondott a „szőke Julis”-nak s „Arany Lacinak”, úgy hogy nem is akarták Petőfit többé elereszteni. Petőfi az Uti levelek-ben azt írja e kedves napokról: „Életem legszebb napjai közé sorozom e hetet, melyet itt töltöttem, új barátom családi körében. Egyfelől a komoly vidámságú családapa, másfelől a vidám komolyságú családanya s előttünk a két fecsegő virgonc gyermek, egy szőke leányka s egy barna kisfiú… ilyen koszorú övezi szívemet, és boldog vagyok; csak az fáj, hogy a napokban már elhagyom, el kell hagynom őket, kiket annyira szeretek, mintha ikertestvéreim volnának.” S mikor végre mégis el kellett válni a a kedves családi körtől, s elhagyván aranyt, Szatmárban egy ideig mit sem hallott barátjáról, akkor írta azt a híres költői levelét Arany Jánoshoz, mely az enyelgő tréfa hangján indulva a legmagasztosabb ódai föllendüléssel végződik s melyet talán a magyar költészet legszebb költői levelének nevezhetünk.
Mikor aztán Petőfi ugyanazon esztendő szeptemberében feleségül vette szíve választottját, Szendrei Júliát, legelső utainak egyike ismét csak kebelbeli jó barátjához, Aranyhoz, vezette, kit október végén feleségével együtt meglátogatott s november első napjaiban is nála maradt Ebben az időben Arany Jánosnál írta emlékül azt a korai halálát előrelátó sejtelmes szép költeményét, mely méltó párja e tekintetben a Szeptember végén írt híres elégiának. 1848 decemberében Aranyék látogatták meg Petőfiéket Debrecenben s a két jó barát újra átadta magát a viszontlátás rég nem érzett örömeinek; majd mikor Petőfiék később Pestre költöztek, Arany János ott is meglátogatta költő barátját. Nem csekély szeretet volt az, mely olyan nagy távolságok s az akkori silány közlekedési eszközök mellett, még a háborús napok veszedelmei közepette is oly gyakran összevonzotta, összevezérelte őket! S mennyi lelkesedés, mennyi öröm, mennyi eszme születhetett meg lelkökben e szeretetteljes baráti érintkezések alatt! Már leveleik is, melyeket ez időben váltanak, tele vannak munkák vázolásával, tervezgetésekkel, gondolatokkal, eszmékkel, egymás buzdításával, - hát még mennyi áldás, mennyi haszon háramlott költészetünkre személyes érintkezéseikből!
Már Arany föltűnése 1847-ben megtermette Petőfiben a népies költészet triumvirátusának eszméjét s már 1847. február 23-ikán Aranyhoz intézett második levelében említi Tompa-Arany-Petőfi tervezett költői frigyét, melyet azután, mint a népies költői elv képviselőinek egyesülését az Életképek c. szépirodalmi lapban érvényesíteni akart. Ez volt Petőfi legkedvesebb eszméje, melynek Aranyt is, Tompát is megnyerte s melynek kivitele fölött különösen Arannyal azokat tanácskozott. Ez volt egyúttal az a nagy eszmekör is, mely – évek múltán – a magyar költészet történetében ma már általánosan ismert fölvirágzásnak megteremtőjévé lett.
Eközben a két költő családjainak barátsága is mind melegebbé vált, mind szorosabbra fűződött. Petőfiné igaz bizalommal vonzódott Aranynéhoz s az idősebb, tapasztaltabb Aranyné szíve egész jóságával szerette, becézte a fiatal asszonyt; a családok komaságot fogadtak egymásnak s Petőfi 1848. december 15-ikén valóban értesíti barátját, hogy fia született, Zoltán, s hogy keresztapja s keresztanyja „valami Arany János és Arany Jánosné.”
1848. vége felé azonban, éppen, mikor Petőfi családi fészke új, kicsiny lakót kapott, a napok mindig mozgalmasabbak lettek a szabadságharc bús esélyei között, s sötét felhők vonultak a két barát egére. Arany igaz barátságát Petőfihez legszebben bizonyította ez időben az, hogy nemcsak hazája sorsa aggasztotta, hanem azoké is, kiket szeretett, kik szívéhez nőttek: Petőfiért, ki a harc hevébe vetette magát, folytonos aggodalmakat állt ki, melyek eleinte humoros levelekben, de később mind komolyabbra váló sorokban jutottak kifejezésre. Petőfi is érezte a válság komolyra fordultát; mintha sejtette volna sorsát és családjáét, mely magára fog maradni: mielőtt Erdélybe indult a harcmezőre, Aranyt kérte meg, hogy vegye magához az ő kis családját; s Petőfiné némi késés után 1849. február végén kis fiával együtt csakugyan Aranyékhoz érkezett s májusig ott is maradt. Így szerette egymást a két dalnok s így vonzódtak egymáshoz családjaik is. A szabadságharc vége felé azonban Arany is, Petőfi is hányatott életnek lettek részeseivé; majd Debrecenben, majd Pesten voltak s csak mikor az orosz szövetség ténnyé vált, akkor ment Arany haza Szalontára; Petőfi pedig először Berénybe, majd Váradra ment s onnan Erdélybe sietett – meghalni.
Petőfi írta az első levelet Aranynak s ő írta az utolsó is Mezőberényből, 1849. július 11-ikén; ezzel vége szakadt a levelezésnek, mely mindkettőjüknek s a magyar irodalomnak is egyik legdrágább kincse volt. Elváltak örökre egymástól azok, akik úgy megértették és oly nagyon szerették egymást. A szabadságharc lezajlott s a haza nagy veszteségén kívül Aranynak még egy fájdalmas bús vesztesége volt, - Petőfi eltűnt! Ez volt az egyetlen fájdalom, melyet Petőfi Aranynak okozott, de ez a seb sohasem gyógyult be többé!
Arany Petőfiben lelkének jobb felét vesztette el, mert csüggeteg percei közt nem egyszer biztatóra, vigasztalóra lelt Petőfiben; szerették, istápolták egymást; s ha Arany áldozatokat hozott is Petőfi kedvéért, ez utóbbi sem szűnt meg soha hálás, szerető szívvel viszonozni Arany érzéseit. A szerény, félénkebb Arany néhány műve számára ő keresett kiadót, terveire befolyást gyakorolt s Petőfi barátja iránti csodálatának méltó kifejezését találta meg, mikor Homér - Arany Jánosnak nevezte őt. „Természetök sok ellenkező vonása – úgymond Arany László –, az egyiknek vérmes, heves, nyughatatlan s gyakran erőszakos, a másiknak szelíd, magába vonuló, szerény jelleme, úgy látszik – mint két kerék egybevágó fogai – jól illettek egymáshoz. Még csak össze sem zördültek soha, pedig ezt Petőfiről kevés írótársával szemben mondhatni el.” Barátságuk állandósága ilyen körülmények között főképpen Arany nagy szellemének, önérzetes szerénységének, költői öntudatának s nemes jellemének fényes bizonyítéka. Arany szívesen elismerte Petőfi vezérségét, nézeteinek alárendelte a magáéit s önzetlen áldozatra kész barát maradt mindvégig. Költészetük éppen úgy kiegészítette egymást, mint jellemük; a csak 30 éves korában fellépő Arany ifjúságát – mint Gyulai Pál mondja – szépen pótolta Petőfi költészete s a 26 éves korában eltűnt Petőfi hiányzó férfikorának költését az Aranyéban lelhetjük föl.
A szép ábrándnak, a baráti érzésnek azonban Petőfi halála nem tudta egészen végét szakítani. „Arany az ő hálás lelkének egész melegével árasztotta el barátját míg élt, eltűnése után pedig alakját s barátságuk emlékét eszményi fénykörrel vonta be.” Sokszor gondolt merengéseiben korán elhunyt ifjú barátjára, ki gyakran fölkeresi őt álmaiban, s költeményei, melyek később Petőfi emlékével foglalkoztak, a rajongás meleg szeretetét sugározták. Míg Petőfi életében Arany alig, csak egyszer kereste föl barátját egyenesen hozzá intézett költeménnyel s inkább Petőfi költészetét gazdagítják e baráti érzés nyilvánulásai (Arany Jánoshoz, Arany Jánosnál, Levl Arany JÁnosnak, Arany Lacinak), - a dalnok halála után Arany gyakran intézte az elköltözötthöz síró lelke bús szavát. Költeményei között ötöt is találunk,melyekkel e szent emléknek áldoz s melyek mély fájdalmáról tanúskodnak: az Emléklapra című költeményben Petőfi nejét vigasztalta; a Honvéd özvegye, fájdalmas szemrehányás volt Petőfi neje ellen, ki nem tudott Petőfi özvegye maradni, hanem újra férjhez ment; a Lantos c. költeményben pedig még barátjának életben létét hitte. A sajgó fájdalom, melyet Arany barátja eltűnésének első éveiben érzett s mely több fájdalmas költemény írására ragadta, később enyhülést talált, de egészen meg nem szűnt soha. – 1851-ben is, 1855-ben is föl-fölmerült a hű barát képe s Arany Emlények c. alatt néhány gyönyörű elégikus dalt írt Petőfi emlékezetére. 1879-ben pedig, Harminc év múlva, ódai lendülettel énekelte meg újra az eltűnt barát apotheosisát, kinek gyors elmúlása fölött megnyugodni még akkor sem tudott.
Ezeken a költeményeken kívül Aranynak még sok más versében is kél egy-egy sóhaj az elveszett jó barát után (Letészem a lantot, Névnapi gondolatok, Egressy Gáborhoz, A dalnok búja, Plevna), - sőt saját munkáiban is észrevesz néha egy-egy erősebb vonást, melyet Petőfi körülte lengő szellemének tulajdonít:
Gyakran, ha az ég behunyta már szemét
Gyakran érzem lobogni szellemét.
Szobámba leng az a nyílt ablakon,
Meg-megsimítja forró homlokom.
Hallom suhogni könnyű lépteit,
És önfeledve ajkam szól: te itt?…
S döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellemujja von.
„Övé! Kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé.”
És áldom azt a láthatlan kezet…
Múlass velem soká, szelid emlékezet!
Így ismerte el Arany költő barátjának mély hatását a maga lelkére és költészetére!
Mindebből láthatjuk tehát, hogy a két költő barátsága túlélte a sírt, s bár Petőfire korai halált mért a végzet, Arany pedig folytatta élte útjait s csak mint aggastyán, dicsősége tetőpontján fejezte be életét, - mégis egész életén át hű maradt ifjúkora nemes barátjának édes emlékéhez. Még élete utolsó hetében, szenvedései közepette is sokat gondolt Petőfire s bár beteg volt, 1882. október 15-én mégis szeretett volna elmenni Petőfi szobrának leleplezésére. Mindjobban súlyosodó betegsége azonban megakadályozta őt s egy hét múlva, 1882. október 22-én ő is elköltözött az élők sorából, hogy újra egyesüljön barátjával, kitől oly sokáig el volt szakítva.
Csak ekkor szakadt vége igazán annak a nemes frigynek, mely a két költő életében, sőt még Petőfi halála után is oly áldásos hatással volt a magyar irodalom fölvirágzására; ekkor vált érezhetővé igazán, hogy Arany és Petőfi szoros, egyetértő, igaz barátságának nagy része volt a népies nemzeti költészet megteremtésében.
Ha azonban frigyüknek e földön vége szakadt is s testük a haza áldott földében porlad: lelkeik bizonyára ölelkeztek a túlvilágban s máig is együtt ünneplik szellemüknek fényes diadalát.
(* Szilágyi István, Mármaros Szigeten.)
Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 33-34. szám, 1899. aug. 13., 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése