2021. jan. 13.

Pogány József: Arany kontra Petőfi

 



Mesteri (igaz, hogy csak iskolamesteri) ügyességgel keveri Babits Mihály fogarasi tanár a Nyugat utolsó számában az egyetemi esztétika kártyáit úgy, hogy egyre Arany Jánost játssza ki Petőfi ellen. Így, ilyen hangon Petőfiről nem írtak a negyvenes évek óta, mikor az akkori idők Budapesti Hírlapja, a Budapesti Híradó nézte le az olyan költőket, akik „megszökve az iskolából, kellő tanultság hiányában, a politikai izgatások uszályhordozóivá alacsonyodnak”. Csak éppen, hogy a régi iskolamesternek ezt a vádját nem vágja Petőfi szeme közé az új iskolamester, de különben mindenképpen az iskola katedrája lázong ebben a cikkben az élet költője ellen. Babits kolléga védi Arany kollégát a tanárnemtisztelő, nyelvöltögető Petőfi ellen. És, mint bizonyításának perdöntő tanúit, idézi a többi tanárt is, Beöthy kollégát, meg Riedl kollégát; s a tudós professzorok e gyülekezete előtt ott áll szánalmasan, nyurgán, beesett arccal, ványadt ruhában a szegény Petőfi diák.

 

Petőfit és Aranyt az iskolás irodalomtörténet mindig meghamisította. Babits elfogadja Aranyt, úgy, ahogy ma minden katedra tanítja, a hamis Petőfi-legendát meg ellenkező irányba csavarja. Arany és a konzervativizmus, a megállapodás mintha egyet jelentene a szemökben. Kicsonkítanak a költő lelkéből, jelleméből minden merész, szókimondó vonást, ahogy megcsonkították Kossuth Lajost is, akinek a forradalmi beszédeiből maga Kossuth Ferenc nyeste ki a forradalmibb szólásokat. Megcsonkították Arany munkáit. Összegyűjtött munkáiba a forradalomban írott politikai cikkei közül csak harmadfelet iktattak be. Nincs a munkái közt egy hosszú verse Aranynak, a János pap országa, a legszikrázóbb gyűlöletű vers, amit valaha papság és egyház ellen írtak. Leveleinek jó része még mindig féltetten őrzött kézirat. Így formálódott ki a csonka-béna, a konzervatív, az arisztokrata Arany.

Arany tehát nem volt forradalmár, hanem „arisztokrata” – és (Babitsnak) ezért nagy költő. De most, hogy megbonthatatlan legyen a logika: Petőfi nem volt forradalmár, csak demokrata – és (Babitsnak) ezért apró költő. Íme, a Babits nagy dilemmája. De aztán egyetlen mondat hozza a nagy megoldást: „Arany a betegesen abnormis zseni és Petőfi az egészséges nyárspolgár”. Petőfi egyáltalán nem volt forradalmár. Nem pedig azért, mert nyárspolgár volt, mert erkölcsös volt, mert antifeminista volt, mert egészséges volt, mert egyre a forradalomért küzdött, mert meghalt a forradalom ügyéért. Babits szóról-szóra ezt mondja: „Petőfi a legerkölcsösebb és (erkölcsi szempontból) a legkorlátoltabb költőkhöz tartozik, akik valaha éltek, s aki csak a forradalmi külszínt hajlandó benne látni, alaposan félreismeri. Legmélyebb hajlamai és nézetei Petőfit tökéletes nyárspolgárrá teszik s jobban vizsgálva, még forradalmiságában is észrevesszük ezt a nyárspolgári színezetet.”

Petőfi forradalmisága mindig szálka volt a tanár-arisztokraták szemében. Fontoskodó esztétikájuk elhíresztelte „Az apostol”-t Petőfi legrosszabb versének. Aranyt arisztokratává tudták bélyegezni úgy, hogy egyszerűen levágták a munkái kezét-lábát és csak azt adták belőle, ami nekik tetszett. Petőfivel nem tehették meg, hogy versei közül kihagyják a forradalmi verseket, hiszen másfajta alig is maradt volna, hát megcsonkították a lelkét. Mindig olyan képet hamisítottak róla, hogy heves, lázongó vérű ember volt, akinek a forradalmisága is e heves, lázongó vérből robbant ki. Hogy ideges, veszekedő kedvű volt és ezért támadta a nemeseket, királyokat, papokat. Hogy csak a fiatalos tűz, a kiforratlanság, az éretlenség lelkesítette a világszabadságért. Hogy majd, ha tovább él, megszelídült, kiforrott, megérett volna; és hájas fantáziájuk, mikor elképzeli, hogy mivé lesz, ha ágyban, párnák között hal meg, úgy látja, hogy előkelő bankigazgató, hogy köszvényes hivatalnok vagy totyogós akadémiai tag-költő lett volna belőle.

Hazudnak. Petőfi sorsa az Apostola sorsa lett volna. és hazudnak, mikor most hozzá törleszkednek, hogy Petőfi közülük való volt, hozzájuk tartozott, csak egy kicsit rabiátus ember volt. Még nemes embernek is megtették őt, a mészáros és a cselédleány gyermekét. A becsületes históriaírás ma már megmutatja, hogy egy világ választja el őket Petőfitől – a vagyon és a szegénység közé eső gondolatvilág -, az elnyomók és elnyomottak közé ékelődő fölismerések. ma tudjuk, hogy Petőfi nem azért volt forradalmár, mert heves volt a vére, nem azért ment kegyetlen kedvvel a nemesség ellen, mert veszekedő volt a természete és nem azért harsonázott a világszabadságról, mert nem nőtt be még a feje lágya. Hanem azért: mert harcosa volt új osztályoknak a régiek ellen, hirdetője új kornak a régi romjaira.

Babits megtartja az öreg tételt: Petőfi nem volt forradalmár. De másfelé csavarja a bizonyítását. Azelőtt nem forradalmár volt Petőfi, csak egy kicsit zseniális, csak egy kicsit nagyon is költő. Babitsnál éppen tótágast állva: nem forradalmár, mert nagyon is egészséges, nagyon is filiszter, nagyon is erkölcsös, nagyon is nyárspolgár.

És sorra emeli a vádat.

Politikában nem forradalmár Petőfi – hiszen nem híve a nőemancipációnak. Petőfi, aki a politikai forradalom első kürtöse Magyarországon, akinek a neve szellőjétől, meg a harangszó szárnyán szálló negyvenezer parasztjától mozdult meg először a rendi országgyűlés! Aki elsőnek támad a félforradalmi Batthyány-kormányra! Aki elsőnek mer szót emelni a király ellen! Aki elsőnek merkiáltani hangos szóval a köztársaság mellett!

Társadalomban sem forradalmár Petőfi. A legtermészetesebb hangon mondja Babits: „Mindnyájan tudjuk, hogy szociális világnézete mennyire korlátolt és naiv, demokrata és nyárspolgári”. Ha ezt az értelmetlen, semmi logikával meg nem fogható, semmi határozottságba nem konkretizálható mondatot megdönthetné valami, hát szinte szégyen az Apostolt említeni, a szocialista, a 48 előtt szocialista költőről szólani, a kommunista eszményekkel átivódott „Egyenlőségi társulat” vezetőjéről beszélni. Ha Táncsics, Hazay, Horárik mellett látta valaki a forradalom idején a társadalmi rend rossz szakácsságát, mely „nyersen hagyja a sült egy részét s elégeti más oldalán”, ha látta valaki a „bőségben fuldoklókat s az éhhalállal sírbaszállókat”, hát Petőfi volt az, aki már 1845 Magyarországáról vetítette ezt a képet.

De nem is Petőfi fontos itt, hanem Arany. Petőfi van olyan harcos ma is, hogy megvédi magát az ilyen csorbult élű támadások ellen. Petőfi forradalmár marad akkor is, ha nyárspolgárok tapossák nyárspolgárnak. De Arany hamis „arisztokrata” legendája egyre inkább veszedelemmé nő. Talán rajta vétkezett leggonoszabbul a bekerített elméjű táblabíró- és tanár-politika, esztétika és literatúra. Aranynak a lelkét nemcsak a halála után akarták megfojtani, de már az életében is, élete második felében, átfonták, rátapadtak indáikkal, vonták, húzták le maguk mellé.

Arany politikai nézőpontja: a paraszt, a jobbágy sorsa. Aki Arany politikai és társadalmi véleményeit érteni akarja, az a parasztság mozgalmának demokratikus szemüvegén át nézze a kor politikáját. Ott kell kezdenie a meghatározásában, amit ő válaszolt Petőfinek: „S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék, ki törzsömnek élek, érette, általa; sorsa az én sorsom”.

Vér a parasztság véréből. (Megint megáll az eszünk, hogyan vehette Babits éppen Arany származását Arany arisztokrata voltának bizonyságául.) Habozás és ingadozás nélkül a parasztság mellé áll. Ez az állásfoglalása, népies költészetüknek egyazon iránya keríti őket Petőfivel ismeretségbe, barátságba és bajtársságba „a század feladatának” kiküzdésére: „a nép politikai uralkodásának megteremtésére”. (Petőfi első levele Aranyhoz.) A paraszt sorsa: ez gondjaik legelsője. És a paraszt sorsa lesz az ő költészetük sorsa is. A parasztságot fölszabadító 48-as idők az ő költészetüknek is diadalmas napjaivá lesznek.

A parasztság elnyomása, a jobbágy szomorú élete, aki két hű igavonó társával keservesen végzi a vármegye robotját (A szegény jobbágy, 1847) – ez ösztökéli Aranyt a politikára. A jobbágyi sors sivársága, a minden borzalmai közt legborzalmasabb: az örökösség, a soha meg nem szűnés, a reménytelenség és a másik jellemvonása: a jobbágymunka kényszeredettsége, selejtessége, testet-lelket ölő robotolása mellett mégis eredménytelensége mesterien vannak meg ebben a versben. Sajnálja, szánja a parasztot, de büszke is rá, tudja, hogy „durva, nyakas, megigázhatatlan, de azért merész, őszinte és tiszta is.”

A jobbágyság hőse az ő hőse is. Eposzt akar írni Dózsáról, kinek tette „Históriában ugyan semmivel bírók harca a vagyonosok ellen, de szerintem elnyomottaké az elnyomók ellen”. És így gondolkodik Petőfi is, aki boldog, hogy kunyhóban született és aki Dózsát a történet egyik legdicsőbb emberének tartja és szentül hiszi, hogy „lesz idő… midőn Dózsának nagyszerű emlékszobrot fognak emelni és talán mellette lesz az enyém is”. Most, hogy az Alföld földmíves munkássága szobrot akar Dózsának, a sok megemlékező, historikus és krónikás közül egy sem akadt, aki emlékezett volna Petőfi és Arany e gyönyörű hitvallására mellette.

De nemcsak a parasztság mellé állanak, mint a jobbágyfelszabadításért küzdő Deák vagy Kossuth, akik szintén pártolják a jobbágyot, küzdenek a parasztért, noha ők maguk, nemes emberek. Petőfi és Arany nemcsak meg akarják váltani a jobbágy nyomorúságát, de maguk is átérzik, nemcsak küzdenek a jobbágyért, de egy sorban küzdenek vele.

Ebből következik aztán, hogy bár a jobbágyfölszabadításra és a Bécs ellen való harcra nézve nincs közöttük eltérés, mégis egymás ellentétévé szakad a véleményük a nemességről és annak szerepéről. Kossuth azt mondja 1847-ben: „Én nem óhajtom, hogy a nemesség semmivé legyen, hanem óhajtom, hogy legyen a többi polgárok között, mint testvérek közt a hű elsőszülött, a hazának erős szögletköve… Ura nem lehet a nemzetnek, de lehet vezére; ez gyönyörű hivatás, ezt megtarthatja…” Arany ugyancsak 47-ben: „Azok az arisztokrata urak talán ilyeténképp gondolkodnak: Tegyünk úgy azzal a falusi emberrel, mint a kiskutyával, előbb csipkedjük a szőrét, ha akkor fogat vicsorít, húzzunk végig horpaszán egy doronggal: majd elül. Nem úgy, tekintetes, nagyságos uraim, nem úgy! Írjanak önök halovány köreik számára halovány poézist, szépet, homályosat és hideget, mint az őszi köd: Majd Petőfi meg Tompa, meg talán saját kicsinységem is fogunk írni, mit meglehet, az, ki tót dajkától francia vagy sváb tejet szopott, sem érteni, sem érzeni nem fog, de amit azon egynehány politikai nulla, azon még fejetlen zéró, melyekhez nem több, csak egy vonás: 1 (mi például kardvonás is lehet) kívántatik, hogy politikai milliókká emeltessék, ez a számatlan nagy szám, mondom, magáénak, szívvéréből szakadottnak vall”.

Íme, milyen abszurdum, ha igaz volna, amit Babits ír, hogy „a politika is többnyire vérmérséklet dolga”. Szinte lélektani lehetetlenségnek látszik, hogy Kossuth, a lángoló forradalmár mondotta azt a megfontolt, tartózkodó beszédet és Arany, a csöndes szemlélődés embere írja ezeket a radikálisan izzó szavakat. Éspedig egyazon időben, egyazon események és politikai körülmények hatása alatt!

De ha a politikai meggyőződés-különbséget nem hisszük pusztán temperamentum-különbségnek, ha túllátunk a szobánk négy falán és számba vesszük, hogy a nagy forradalmár a nemesség történelmi rétegéből, a csöndes szemlélődő pedig a parasztságnak évszázadokon át történelmen kívül álló osztályából származik, érteni fogjuk, miért akarja az egyik a nemességet, ha nem is a nemzet urának, de vezérének és miért beszél a másik a kardvonásról, mely a politikai nullákat milliókká varázsolja.

Hogy mennyire erősen és mélyen begyökerezett az a szeretet, mely Aranyt a néphez fűzte, hogy milyen élénken hat rá minden, ami a nép sorsát érinti, még apróságokban is, mutatja a 47-i sáskajárás idején Petőfihez írott levele: „Ad vocem sáska. – Jókai minduntalan viccelt rá. Szerintem ilyes élcekben nem lehet kómikum. Humor talán lehetne, de ne a más, ne a szegény osztály rovására.”

És hogy mennyire erős és mély az az ellenszenv, mely Aranyt és Petőfit szembe állította a nemességgel, még jelentéktelenségekben is, bizonyság rá Petőfi válasza, mikor Arany félénken és mentegetődzve írja neki, hogy Murány Ostromát Wesselényi Miklós bárónak szeretné ajánlani, aki, ha nagyúr is, „teljes életében becsületes úton haladt szerencsétlen nagy hazafi”. Petőfi felel: „Az ajánlást pedig csak hadd el, hé, vagy ajánld Wesselényi inasának vagy kanászának, de Wesselényi, akármilyen derék ember, csak nagyúr, hiába és poéta nagyúrnak ne ajánlgassa semmijét”. És Arany szó nélkül lemond tervéről. Babits ezt az esetet Arany arisztokrata voltának bizonyságául veszi. Igaz, hogy ezt megtehesse, ilyen furcsán  mondja el: „vesd össze… a levelet, melyben Petőfi le akarja beszélni Aranyt…” Csak „akarja”, de Arany arisztokrata érzése persze fölveti a fejét – és lemond a tervéről: tehát hajt Petőfire és egyetért vele.

Politikai meggyőződésükben nincsen ellentét Arany és Petőfi között, de van különbözőség a politikai élethez való állásfoglalásukban. Ez a különbözőség pedig végső soron a város és vidék különbsége. Arany inkább a vidék embere, Petőfié a város világa. Toldinak, a paraszt testi erőnek és az Apostolnak, a város lelki tépelődésének a különbsége. A jobbágy-forradalmár és a szocializmusra hajló intellektuel. És még egy: a politikai tudás különbsége. Babits szerint Petőfi „minden történelmi érzék és vatesi előrelátás nélkül” való ember volt; holott éppen nagy történeti és politikai tudása (csak meg kell nézni „Vegyes művei”-ben francia és angol könyveinek és egyéb lefoglalt könyveinek a jegyzékét) képessé tette arra, hogy előre kisejtse a várható politikai alakulások körvonalait. 1847-ben előre látja a forradalmat, 1848-ban a köztársaságot és 1849-ben talán előre látta volna a szociális respublikát.

Aranyt viszont éppen kisebb politikai tudása (az ő műveltsége elsősorban esztétikai és irodalmi) megfosztja attól, hogy a fejlődést előre lássa, de egyszersmind megóvja attól is, hogy a fejlődés útját megrövidülve lássa, a közeljövőben várva azt, ami még talán esztendők munkája. Petőfi látta a fejlődést, látta már a jövőt és éppen azért könnyen a jelenbe vetítette. Már akkor adta ki a forradalom jelszavát, mikor még erre nem is gondolt az ország és már akkor agitált a köztársaság mellett, amikor az ország hangulata szerint még mindig volt szeretett király.

A demokratizmus Aranynak annyira vérévé vált, hogy már nem maradt pusztán politikai meggyőződés, hanem egész gondolkodásának, világot nézésének egyik alappillére lett. Esztétikai meggyőződéseire is rányomja a bélyegét. A nép, a tömeg az ő szemében nemcsak politikailag nem éretlen, hanem esztétikailag sem. A nép ízlése, ítélete szent előtte. Nemcsak a politikában nem ismer kiváltságokat, hanem a költészetben sem akar tudni róluk. Mintha a Carlyle hőskultuszával szemben a népnek, a tömegnek a kultuszát állítaná szembe, mikor nemcsak az arisztokrata költők, de a költő-arisztokraták babérjait tépi meg, hogy a nép homlokára fűzzön belőlük koszorút. Már a múltkor is citáltam ezt a mondatát: „Mert nagy önhittség volna, bármely nemzet és kor jeles költőiben azt hinni, hogy azon nemzedékből, amelyhez tartoznak, csupán ők hivatvák a költészet isteni szövétnekét lobogtatni kortársaik előtt. Igen, a körülmény őket emelte a díszes helyzetbe, de százan meg százan lehetnek az ekeszarvánál, a műhelyekben és egyebütt, akik ha sors kedvez éppen úgy, vagy jobban betöltendék azon helyet, mint az ünnepelt koszorúsok”. A forradalom után tervezett is egy munkát (Falu bolondja), „mely azt akarta feltüntetni, mivé lesz a nép közt egy oly költői természet, mely a mostoha körülményekből soha ki nem fejlődhetve, nyomtalanul vész el.”

Íme gondolkodásának ugyanaz az alapvonása. A falu bolondja, akiben talán a nemzetnek nagy költője veszett el és Toldi, a parasztfiú, kiben hősöket megszégyenítő bátorság és erő rejtekezik. Csak föl kell fedezni őket, csak alkalmat kell nekik adni, hogy kifejthessék az erejüket, csak utat kell nekik engedni, hogy érvényesülhessenek és hadban, politikában, költészetben nem lesz párja a nép fiainak.

Nemcsak egyes munkáival vannak Aranynak politikai céljai, nemcsak egyes művein látszik a politika hatása, hanem egész költészetének egy nagy politikai célját látja. Költészetében faltörő kost lát a kiváltságok vára ellen és eszköznek akarja később a harcok idején a nép lelkességének fokozására. Szemere Bertalanhoz, a miniszterelnökhöz írja: „A népköltészet leghálásabb feladatának tartom a népre és hadseregre lehető legnagyobb kiterjedésben hatni.”

Talán a „Nép Barátjához” való viszonya jellemzi leginkább Arany egész politikai és szociális helyzetét. A kormány lapja volt ez az újság a parasztság számára. Arany a szerkesztését nem merte elvállalni, mert akkor fel kellett volna jönnie Pestre és nem látott „a dologban elég állandóságot”. Helyette Vas Gerebent választják meg, Arany csak szerkesztőtárs lesz és sokat ír is a lapba. Aztán keservesen megbánta, hogy nem vállalta a szerkesztést. Kínos ellentmondásba került. a neve rajta volt a lapon és mégsem az ő akarata irányította azt, szerkesztő volt és mégsem volt az, az ő országos hírű neve mellett alig vették észre a Vas Gerebenét. A nevével takarnia kellett, amit ő maga ítélt meg legerősebben, amit Petőfi így fejezett ki keményen és összefoglalón:

„A legpecsovicsabb lap széles e hazában a Nép Barátja, értve benne kedves collegát royalistico-ministerilis cikkeit”.

Helyzetének kínos voltát szemléletesen mutatja a Nép Barátjának vitája a Munkások Ujságával. Táncsics lapja megtámadja a másik néplapot: „Különös újság ez a mi „Nép Barátja"-unk. Ez azt hiszi, hogy a ti falusi barátaim valóságos sült bolondok vagytok, úgy beszél veletek, mintha nem is volna józan eszetek; olyan gyámoltalan kis gyermekeknek vagy tökfilkóknak tart benneteket.”

A Nép Barátja felel Táncsicsnak és a polémiát így írja alá: A Nép Barátja szerkesztősége.

Arany maga pedig nemcsak, hogy igaznak tartotta a Táncsics kritikáját, de sokkal hevesebben is kikelt leveleiben a Nép Barátjának „szájba-rágása”, sallangos, sujtásos stílusa ellen: „Én a népnek valóságos politikai és szépirodalmi lapot készültem kezébe adni, saját erőteljes nyelvén, de nem pimaszkodva… A néplap szerkesztője ne úgy álljon a nép előtt, mint valami praeceptor „tudjátok-e atyámfiai”, vagy pláne „kendtek”, hanem tetesse, mintha nem is tudná, hogy a nép számára ír, mintha ő egész világ számára írna, csakhogy nem tud oly cifrán beszélni, hogy a nép meg ne érthesse.”

A parasztságot Vas Gereben, ha sokat foglalkozott is vele, ha hivatásos népkönyvíró volt is, mégis mindig a táblabíró-világ szemüvegén nézte. A nép az ő szemében elsősorban adomáknak és történeteknek az anyaga volt. Ismerni se úgy ismerte a népet, mint Petőfi és Arany, akik belőle kerültek ki, hanem csak úgy, mint a földbirtokos vagy a gazdatisztje, akik mellette, fölötte, de nem vele élnek. Érdekelte a nép, mely mind fontosabb tényezővé vált a politikai és gazdasági életben, de nem szerette, nem becsülte. Alantas értelműnek, nehéz eszűnek tartotta, nem hitte róla, hogy a politika fogas kérdéseit megértse. Nem volt célja, hogy a népet uralkodóvá tegye, nem is törekedett hát, hogy igazi politikai tudást öntsön belé, hogy a népet küzdelemre és uralomra nevelje.

Arany szerint pedig: „Minden politikai kérdés alapvonalaiban illeti a népet, mert a nép többé nem a misera plebs kontricuens, hanem a kormányzó és törvényhozó hatalom. Azért a népnek ismernie kell, folytonos figyelemmel kísérnie kell a politikai dolgokat”.

És ugyancsak ott: „Általában nem kell a népet oly ostobának tartani, mint a Nép Barátja felteszi róla.” Ugyanígy gondolkodik Petőfi is: „De a legszebb az, hogy ők a népet, melynek ők képviselői, oly éretlennek, butának tartják. Végső argumentumuk mindenre az, hogy hja, a nép még ilyen meg olyan éretlen. Köszönd meg ezt képviselőidnek nép. Én megvallom, egészen másformának ismerem a népet s éretlenségének legfölebb egy példáját tudom. Azt, hogy ilyen képviselőket választott.”

Íme, az „arisztokrata” Arany, akinél nagyobb szenvedéllyel senki se fakad ki a „kiváltságos osztály” az „aristo… vagy inkább ouden-cratia” ellen. Íme a „konzervatív” Arany, aki a leggyönyörűbb felmagasztalását írja a forradalomnak: „a forradalom a legszentebb harc, ami a világon lehet. Mikor egyik király a másik ellen visel háborút, az csak a királyok jussáért történik, de a forradalom a népek jussát vívja ki a hatalmasság körme közül.”

Ha jelent még valamit a forradalom szava, ha nyelvjátékok során marad még valami értelme az arisztokrata és demokrata szónak, akkor Petőfi forradalmár volt és Arany nem volt arisztokrata. És ezt Aranyról nemcsak azokkal szemközt kell hangsúlyozni, akik Aranyt arisztokratának ítélik és ezért magukénak vallják, de azokkal szemben is, akik ezt az Aranylegendát elhitték és Arany ellen a demokrácia nevében mennydörögnek és erősen megvetik az”agrárius” költőt. Ha nem is nagyon bizonyító erejű, mikor egy költő magáról, a maga felfogásairól beszél (ha kérdik a felfogását), de olyan tudatos embernél, mint Arany, mégis érdekes, hogyan tiltakozik, mikor Aristophanes-fordítása miatt konzervatívnak és antidemokratának vádolják. Annál érdekesebb, mert nem élete első, forradalmibb felében, hanem 1880-ban írja: „Aki Homért fordítja: az a királyság dicsőítője, s a demokrata szabad szónak Thersitesben kicsúfolója.

Aki Virgilt vagy Horácot fordítja: az a caesarismus magasztalója a Brutus-féle köztársaság ellenében.

Aki Dantét fordítja: incarnatus Ghibellin.

Aki Shakespeare 36 színdarabja közül éppen csak Coriolanust választja lefordítani: maga is gőgös arisztokrata és hazája ellensége.

Ergo: Aki Aristophanest fordítja: az a demokrácia esküdt ellensége; sült pecsovics. O. e. d.

A bíráló nem hiszi, hogy engem Aristophanes cska philologice érdekeit; politice kellett érdekelnie. Hát még egy harmadik nincs: aesthetice?”

Eddig Arany és Petőfi. Azt hisszük, hogy a nagy „Arany kontra Petőfi” perben szomorú harmadikul csak Babits a vesztes. És azt hisszük, hogy e nagy pör, mely csak azért éled új meg új tűzzel, mert a prókátorai szítják, minden poros, vaskos aktáival csak arra volt jó, hogy közben eldőljön az új pör: „Babits kontra Ady”. Hiszen Babits szerint voltaképpen ma is ez az esztétikai ellentét mered elénk és hosszú, sötéten zavaros levezetés után kijelenti: „Ilyen világításban az Arany-Petőfi kontroverzia tipikus jelensége a magyar irodalmi életnek mind e mai napig.” És apró mellékmondatokban bujkálnak a célzások az „Ady iskolájáról”. És az Arany és Petőfi közt való hamis párhuzam mögött ott lappang a másik párhuzam Ady és Babits között. A nagy elsőbbség kérdésében, ahogy jezsuita ügyességgel rúg egyet-egyet Petőfin, mikor komplimentumokat karcol előtte a lábával és hamis, nem rá igaz dolgokért földicséri Aranyt: a háttérben voltaképpen Ady költészete és Babits költészetéről igaz dolgok vannak.


Ahogy Petőfi költészetéről kihozza Babits, hogy nem dekadens költészet, tehát nem is modern költészet, közben Adyra gondol; ahogy Aranyra azt keni rá, hogy beteg költő és dekadens és modern, akkor meg Babitsról van szó. Mindenképpen egymás mellé akarja láncolni Adyt és Petőfit. Petőfi mellé, akit most ültetett tüzes Dózsa-trónra, odaállítja Adyt: nesze, faljál a húsából! Arany mellett pedig, akit zsenije kiemelt egy vidéki város ismeretlen homályából, ott áll maga Babits, és ahogy megkoronázza Aranyt, már jelentkezik is jogos, törvényes örököse gyanánt.

Nagy igénypör első aktája ez a cikke, melyben magának követeli a modern magyar költészet vezéri helyét. De azt hisszük, soha nagyobb fénnyel, hatóbb ragyogással, több élettel nem világított trónusán az Ady költészete, mint éppen most, amikor egy esztergapad-költészet palotaforradalma akarja letaszítani onnan.

Forrás: Renaissance 1. évf. 14. sz. 1910. nov. 25.

Szebenyei József: A tenger költője – Rudyard Kipling –

 


… Nincsen egy hulláma, hol ne ringtak volna

megfulladt, hajótört angol emberek…

 

Az angol illusztrált lapokban évenként egyszer látni egy képet: „Mr. Kipling in his Home” aláírással. Nagy karosszékben, óriási íróasztal előtt ül egy negyven év körüli, tipikusan angol gentleman, dús, nyírott, vöröses bajusza van, apró angol szemei és pápaszeme. Ez Rudyard Kipling: a karosszék meg az íróasztal pedig a Home. Ezek a képek évente azért kerülnek az Illustrated London News-ba, a Graphic-be, a Sketch-be, mert ilyenkor Kiplingnek egy-egy újabb kötete jelenik meg. A napilapok és a heti, havi folyóiratok pedig ezeket irodalmi, sőt nemzeti eseménynek tekintik. Akár gyerekmesék, akár novellák, vagy versek azok, egy-egy Kipling-kötet megmozgatja az angol lelkeket, mert megint világdemonstráció indul ilyenkor a Kipling könyvével a brit imperializmus mellett. Ez az imperialista gőg pedig ott ég az angol, a skót ember szemében még akkor is, ha Keir Hardienek hívják és az angolok pedig Kiplingben látják ennek az eszmének művészi megtestesítőjét, kifelé demonstrálják.

És csudák csudája, hogy míg a Sherlock Holmes kitűnő szerzőjét Sir Arthurnak vagy Sir Arthur Conan Doyle-nak írják, addig Kipling csak, mint Mr. Kipling szerepel a hasábos dicshimnuszok élén. Ennek a különös dolognak ismert, de pikáns története van. Mert nem a királyon, illetőleg még az elődjén, Viktória királynőn, hanem Kiplingen múlott a dolog. Kínáltak neki báróságot, de nem fogadta el. Meg is írta, hogy miért nem. Az angoloknak szinte émelyítő loyalitásából őbenne egy cseppnyi sincs. Soha a királyról egyebet, mint gúnyt nem írt. Soha másképp, mint viaszbábot be nem állította. És ezt mégis össze tudta egyeztetni a hazaszeretettel, az angol gőggel, az imperializmussal. A nemzet minden, a király semmi.

Szól a király a hű emberének:

„Hozd a sarkantyúm, kardom elő!

Jó Tamás költőt ütni lovaggá

Nagy kisérettel indul el ő.

Meg is találták valahol, éppen a lantját pengette:

„Dallok én néked tündérmeséket,

Mit enyhe szél zeng szép hajnalokon;

Dallok én néked szörnyű igéket,

Mit orkán üvölt be ablakodon.”

És szólt a király:

„Jó Tamás költő, tedd le a lantot,

Ünneped lesz ma. Mára elég.

Esküdj egy esküt, kösd fel a kardod:

Téged lovaggá ütni jövék.”

Tamás költő, mélyen meghatva, leül egy kőre, aztán így szól:

„Szállj le, óh szállj le harci lovadról,

Így szavam hozzád fölfele száll.”

És leszáll lováról a király, mire

„Dallani kezd a lantján a költő

S alig hogy abból hangot kicsal:

Megilletődve áll a király ott,

Szeméből egy könyet csal ki a dal.”

Mintegy a dal hatása alatt, szinte önkívületben, elragadtatva jönnek a király ajkára azok az érzések, amiket a dalok keltenek benne. Érzi a bűnét, titkolt szerelme fellángol benne, kisóhajt belőle a régi fájdalom, ezernyi érzés hullámzik a szívében, földi istennek, majd kóbor kutyának, poklok nyomorultjának érzi magát. Aztán kitör belőle:

„Jó Tamás költő, áldjon az Isten,

Több vagy te, mint egy milljónyi más!”

Tamás költő pedig leteszi a lantját, mosolyog a bajusza alatt, aztán megszólal, gúnyosan, büszkén, fenséggel:

„Isteni trónhoz vittelek téged,

Poklok tüzébe vittelek én,

S te akarsz engem ütni lovaggá?

S lovaggá te ütnél? – Óh te, szegény!”

Így esett, hogy Mister Kiplingből sohase lett Sir Rudyard Kipling.

A lojális angol konzervatívok közt nagy volt a felháborodás. Különösen azért, mert nehéz időkben történt ez a súlyos sértés, a búr háború szomorú napjaiban. Mikor lezajlott a háború, nagy mozgalom indult az elesett katonák özvegyeinek és árváinak a fölsegélyezésére. Valakinek ez az ötlete támadt, hogy a pénzt úgy kellene összeteremteni, hogy írassanak egy dalt, amit egy nagy zeneszerző zenésítsen meg, ezt vegye meg mindenki egy shillingen és készen lesz a segítő alap. Igen, de ki írja meg a verset? A mozgalom élén a királynő állt. Tehát Kipling nem lehet. De hát akkor ki legyen? Megkérdezték a királynőt. Gondolkozott, keresett költőt, és végre is kimondta:

- Kipling.

Felkerekedett a bizottság és elmentek hozzá. Írná meg a verset. Sidney Jones majd megzenésíti.

- Megrendelésre? Tízezer font (240.000 korona) az ára.

A bizottság megdöbbent és azt mondták, shocking. Elmesélték a főbizottságnak, a királynőnek. Tízezer fontért írja csak meg. Kerestek egy másik költőt, végre is abban állapodtak meg, hogy összeadják a tízezer fontot. Kipling megírta az „Absent minded  beggar” (Szórakozott koldus) című versét, a tízezer fontos checkre pedig ráírta, hogy „az első adomány” és elküldte a bizottságnak, mert az özvegyeket tudta sajnálni, de a mágnásokat nem.

Az „Özvegy”, a szomorú, gazdag öregasszony, a milliónyi fiával, akiket a tengerbe vetett, kacagott és sírva, nevetve cirógatta.

A nyugoti vizek közt él egy öreg asszony,

Sok kincse van neki;

Sok fiat nevel föl (s hazaszeretetből)

A tengerbe veti.

 

S némely messze fúl meg, némely a part előtt,

alig marad nehány;

De ő nem merül ki, küldi egyre küldi,

Élőt a holt után.

 

Mert amióta neki egy fél világ terem

És van sok tengere:

Tengerre nevelten, tengeren veszett el

A legtöbb gyermeke.

 

Vizek szántására küldi valamennyit,

Fából az ekéik.

S ha viharok járnak: - mint a vitorlákat –

lelküket megtépik.

 

A tűzhelye nyitva, a szellőnek, szélnek,

Hidegnek, melegnek:

És ha hazatérnek, szivrepesve néznek

A parti hegyekre.

 

És ha hazatérnek szinüres kezekkel,

Vagy ha kincset hoznak:

Szépen elmesélik, elejétől végig

Az öreg asszonynak.

 

Némely este tér meg, más meg késő éjjel,

De megtér mindenik:

Hallja, amint járnak, könnyü szellem-árnyak

Éjjente – reggelig.

 

Bármely messze földről, csak hazatér minden,

Élő vagy holt fia:

Ezt, hogy szeretetben, azt, hogy kegyeletben

Ringassa – Anglia.

 

A nagy Özvegyi titulust Viktória királyné kisajátította magának régen – Kipling elvette tőle.

A költő prózájáról itt nem akarunk szólni .Pedig a prózája tette naggyá, gazdaggá, mert az új angol irodalom legszebb, legegyénibb és legművészibb alkotásai a Dzsungel-mesék, az indiai kalandok, a barack-történetek. Az egyénisége viszont költészetében fejeződik ki legrikítóbban. És mivel leginkább a tenger, az ő misztikus, nagy romboló, elnyelő ereje, amely lelkesíti, ugyancsak ez szerezte is meg neki a „tenger költője” titulust. Ezek a versei a legszebbek. Az angol nép gigászi küzdelmei, azok a száz éves harcok, messze, hideg északon, a tikkasztó délöv alatt, azok a rémes, kolerás háborúk, amit a „világuralom” eszméje, a gyarmatosító politika zúdított Angliára ; azok a légiókat elhamvasztó harcok, a kultúra nevében és jegyében; a civilizáció örve alatt véghezvitt barbárgyilkosságok, azok a rettenetes és aranyat ontó eredmények, amelyeket ezek az emberpusztítások szültek – ezek lüktetnek Kipling verseiben. Ezeknek a hősei a fehér hajók, az elveszett légiók, a csontok, a porladó koponyák a hindustáni partokon, a „soha se sorozott ezred”, azok az előőrsök, akik ott voltak a vad, civilizálatlan országokban, mielőtt az első ágyút partra vonták volna a leöldösött telepesek és az a milliónyi angol tengerész, akiket elnyeltek az öt világrész tengerei. Ezek dalolnak büszke, de hátborzongató melódiákat arról a tengerről, amely szeret, megöl és elválaszt és amelynek minden hulláma ringatott már angol hajóroncsokat.

Már egy ezred éve tápláljuk a tengert,

És még mindig éhes ez a szörnyeteg;

Nincsen egy hulláma hol ne ringtak volna

Megfulladt, hajótört angol emberek.

Legjobb katonáink a tengernek adtuk,

S az még mindig hallat morajló panaszt…

Tenger kék vizének, hogyha vér az ára

Hatalmas, nagy Isten, megfizettük azt!

 

Nincsen egy hulláma, tengernek huzódó,

Mely egy hajóroncsot ne emelne fel.

Nincsen egy hulláma, a partnak huzódó,

Mely tetemet, hullát ne söpörne el.

Elhagyott parton homokba sülyeszti,

S fölötte a felhő mindig ott virraszt…

Tenger kék vizének, hogyha vér az ára:

Hatalmas, nagy Isten, megfizettük azt!

 

Már egy ezredéve tápláljuk a tengert

- Keserű egy végzet s édes büszkeség, -

Tápláljuk, mióta először hajóztunk

És amig csak kék lesz fölötte az ég.

Étetünk, táplálunk, végtelen szép mélység,

Amig az Úristen egykor kiapaszt!...

Tenger kék vizének hogyha vér az ára:

Hatalmas, nagy Isten, megfizettük azt! 

 

A tenger a minden. Az erő, a hatalom, a kenyér forrása. Az öt tenger, ami az angol birodalmat körülnyaldossa, adja meg a világhatalmi pozíciót az anyaországnak. Az angol köznép szerint négy kulcsa van a világuralomnak: a Gibraltár, a Szuez, a Boszporusz és a Panama. Az első kettő már angol kézben van, a másik kettő – sohase lesz, de álomnak szép. Az angol népben él valami ős ösztön a tengeruralomért. Valami kimondhatlan vágyódás a tenger bírása után.

Ki vágyik a tengerre ki?

A sós vizü, végtelen árra?

Az ingó, a ringó, a lágy,

Vagy bőszen hullámzó csodára,

A mélyből dübörgve dagad,

A szürke, a habtalan, sanda,

S a szemhatár lágy vonalán

A tengerész tengere az,

Csak ő látja, ő tudja szentnek.

S bár könnyei hullnak belé:

Vágyik utána, mint bércek lakója

Vágyik a bércek felé.

 

Ki vágyik a tengerre ki?

Mely bukva, bukdácsolva ringat,

S mely vissza nem adja soha,

Ha elnyeli jaj! a csontjainkat.

A döbbenet, vágy, remegés,

S az árbóc az égre mutat,

És mintha hegyével szurkálná,

Bökdösné a csillagokat:

A tengeren nincsen csoda

És mégis csodák szent csodája,

Hogy vágyunk utána bután.

Vágyunk utána, mint bércek lakója,

Vágyik a bércek után.

 

A tenger, amely elitél

Kegyelmét is lágyan kinálja,

A ködfalak nagy libegő

Fátylát a szellő zilálja.

A délre huzódó jegek

Rém ropogását, robaját,

A kormányosok, neszelők

A ködfalon át is meghallják.

Az apjuk se félt a vizen

És a fiuk se fog félni,

Bár őket a mély elnyelé:

Vágyik utána, mint bércek lakója

Vágyik a bércek felé. 

A tengernek nemcsak gyönyörei és fájdalmai vannak, nemcsak kincsei, hanem rablói is. Nem a kalózok, oh azok a szimpatikus, bölcs emberek, kedves gyilkosok, bátrak és istenfélők. A Stralsund, a Baltic és a yankee Northern Light kalózhajói, a ravaszok, a szentimentálisak. Vannak a tengernek lelketlen rablói is. Istenfélő uzsorások, a számító, brigantik, az angol „nagyiparos” gazemberek, a tenger kiaknázói, a tengerész-vágyak, álmok kiuzsorázói, Gloster, a báró, aki

Tízezer embert fizet,

És negyven nagy gőzöse járja

Az úttalan tenger vizet.

Még a gőgje is itt marad. Most haldoklik és végrendelkezik. A fiát, a művész-bolondot, a gyerektelen könyvmolyt az ágya mellé ülteti és beszél:

„Nem láttál még halált, Dicky?

Nos látni fogsz olyat ma még,

Hogy jó szivvel váltanád meg majd,

Ily véggel a tenmagadét.

Nem számitva negyven hajómat,

A nagy rendet, telepet

Embert faragtam magamból,

Jó nevet hagytam neked.

Húsz nehány évvel már gazda;

Ki tizezer embert fizet

És negyven nagy gőzösöm járja

Az úttalan tenger vizet.

 

Ötven nagy év ami szülte

És mind egy-egy ráncot hagyott.

De most – nemes ember és báró:

Sir Anthony Gloster vagyok.

A Felségnél voltam ebéden,

S az újságban, mindannyiban:

„A nagy, dicső angol iparnak

Egy hercege” – voltam, fiam. 

Aztán elmondja, hogy nem kérdezősködve kezdte, mint mások, hanem munkával. Amit szerencsének hívnak, az nála munka volt. Tömte a vízre való hajót, javította, kovácsolta a bordátlan ócskát és azok, akik vele együtt kezdték az ipart, de nem „mertek”, most ott szolgálnak az ő hajóin mint hajósgazdák. Mert ő mindent „mert” és most ő fizeti azokat, akik nem mertek. A fizetésben valami fenséges erőt lát. Csak az hatalom, aki fizet, csak az az úr a többi felett, aki fizet; aki pedig fizetést kap, az a senki, az utcán kóborló vad eb. És hajtotta őket nagy szerte a világban, aztán asszonyt is hozott legott.

„Gyűjté a pénzt az anyád is,

Mind, amit Isten adott.

Ő mondta: vennék fel kölcsönt

És munkához látott szegény;

Félrészünk lett (a cégben) s a zászlónk

Ott volt az árbóc hegyén.

Vettünk vagy három nagy gőzöst,

Aprót és nyolcat-tizet.

S most negyven nagy gőzösöm járja

Az úttalan tenger vizet!”

 

„Boldogok voltunk. Nagy Isten,

Minden oly szépen haladt,

Ép’ akkor elhagyott, meghalt

Az Union partok alatt.

 

Tíz ölnyi vízbe sűlyesztve

- Meg van a helyrajza is –

És a hajót, amin meghalt

Őróla hivjuk ma is.” 

Aztán Jáva sziget körül a „Mary Gloster” kevés híján zátonyra ment. Mert az öreg Gloster az italban keresebb vigasztalást. De, mintha az elhunyt felesége szelleme súgta volna neki a veszedelmet, még idejekorán kitértek.

„ – És attól a perctől itallal

Többé nem éltem soha.”

Az üzlettársa, Mr. Cullough, már Londonban volt. Vettek egy új telepet és az ócskát nagy olcsón javítva, új szabadalmakat vásároltak, majd áttértek arra az elvre, hogy „építeni olcsóbb, mint venni” és minden jól „beütött”. Mr. Cullough márványos, csöves, acélos, nagy kabint, óriási csavarokat, bársony falakat akart.

„De, hatvanöt táján meghalt

- Én meg ma éjjel megyek…

Tudtam hogy közel a végem,

Az első kis hűdés  hogy ért.

Ép’ mikor két ezret adtunk

A „Byfleety” roncsaiért.

Mindenki vassal kovácsolt,

Én tudtam, hogy jobb az cél.

Egy cél bordát nem adnék

Tízezer tonna vasér’.

 

S kérdezték: - Hogy van, hogy nékem

Minden oly jól sikerül?

„Mindig úgy hordom a lámpám,

Hogy ott világit legelül.”

S jöttek a páncélos bordák,

Mindjárt a legelején,

M’ Cullough ép’ akkor halt meg…

És jobb is, hogy meghalt szegény.” 

Megnézte a papírjait. A társa értelmes mérnök volt, tehát ellopta a terveit, bár az özvegy tiltakozott:

„E rajzokat el ne vegyem,

De hatvanöt percentet nyertem,

A hat centis hengereken…

És jól bevált kétszer a csőd is,

Kétszáz meg tíz ezeret

Szedtem így össze bukással.

Mindent csak érted, s neked…”

 

„Gondoltam: nincs abba semmi,

Jó léssz, mint édes anyád,

De inkább vagy negyven, mint harminc

És mitse számithatni rád.

Mert kollegium, meg eféle

Művész, meg költő bolond,

Bár tengerre küldtelek volna!

Mit tettél értem? No mondd…

Könyvekkel, képekkel éltél

és asszonyok szobraival,

Lásd az a sok, zagyva lim-lom

Inkább egy asszonyra vall.

 

Míg elvetted azt a kis csontvázt,

Vékony és gyenge fehér;

De egyetlen gyermeked sincsen,

Az életed - mondd – igy mit ér?

 

Másként volt édes anyáddal.

Az Isten nagy, kék tengerén,

Mindenik évfordulónál

Ő vitte a terhét, szegény.

 

Így nem kapsz, csak háromszáz-ezert,

Azt is letétben kapod;

- Látod, én munkába szerzém –

Kapsz rá majd jó kamatot.

Nem kell még dolgoznod sem majd,

Ha nem lesz se lányod, fiad:

Visszaszáll mind az iparra…

És lásd, csak az asszony miatt.”

„Lesznek majd nők, akik mondják:

Hogy másodszor nősültem én:

Az ilyennek adj majd egy százast

- A többit majd perli szegény.

Eddig az öreg Gloster báró jellemrajza. A pénzéhség és a jellemtelenség, a tőke hitványsága, amiből Gloster nagyiparos jelleme felépült. De mivel a pénzfejedelmek is szentimentálisakká válnak a halálos ágyukon, Gloster bárónak eszébe jut a tenger és az első  felesége:

„De szólni akarok anyádról,

A lelkem majd ő vezeti,

Mert Glosterné báróné most is,

S majd mindent elmondok neki.

Lassan! Ne bántsd azt a csengőt!

Öt ezer sterling arany

Vár még reád ezenkivül,

Ha megteszed végső szavam.

Lesznek kik rám mondják majd, hogy

félbolond őrült vagyok,

De nélküled nincsen már senkim

És reggelre meghalhatok.

Márványban rengeteg pénz van,

De nékem ne állítsanak,

Pihenni én ott akarok csak

A kéklő nagy tenger alatt.”

 

„Mindent meghánytam, vetettem,

Úgy ahogy lennie kell,

Elvégzém a dolgom a földön

A testtel s a lelkiekkel.

Hallgasd meg, mit kell majd tenned,

Írásban elrendeled:

Hozzák a vén Maryt rendbe

S adják át útra neked.”

 

„Készen áll régen e célra.

És ráviszed holttestemet,

 

A vén Mary Gloster fölött az

Édes anyád lelke lebeg.

Ott akarok csak pihenni,

Hol ő szegény régen pihen.

Tízezer mértföldre innen,

A mély fövény berkeiben.

Ötezer sterling ettisztán,

Ha visszaérsz, M’ Andrews ad át.

Ennyi jár pusztán azért, hogy

eltemesd, Dick, az apád.

A térkép is nála van, Dicky;

(Nem bizhattam mindenkire.)

A kis Paternostertól délre

És hatvanöt mértföldnyire

Az Union partoktól harminc,

Egy yarddal se túl se tovább:

Északkeletnek hajózva,

Fekszik az édes anyád.

Elmégy, hisz’ jó fiú vagy te:

Érted a kérést, a szót

S ott hagysz majd engemet és a

Vén Mary Gloster hajót.

A kis kabinban kiteritve…

Majd nyisd ki az ablakokat,

Zümmögve zúg a csavarja

Hogy vágja a hullámokat:”

 

És ott fekszik Gloster, a báró,

Ki tízezer embert fizet

És negyven nagy gőzöse járja

Az úttalan tengervizet. 

Gloster bárónak és a kalózoknak, a tengerészeknek és a halászoknak egy az érzésük a halálos ágyon, vagy a hajó fedélzeten, ha vérükben fetrengenek: a tenger végtelen szeretete. A költő lelkén keresztül imádja a kék vizet a vizek rablója is. De ez nemcsak imádja, hanem tiszteli is. A Northern Light, a yankee rabló, a Baltic, az angol és a Stralsund a norvég, a japáni vizeken járnak fóka-bőrt lopni az orosz szigetekre. Tilos, titkos vizeken, sötét, japáni ködbe takarózva, hogy a fehér, orosz hadihajók észre ne vegyék őket. Van erről egy mese, amit sanfranciskói matróz korcsmákban mesélnek el egymásnak régi emberek. Mikor szürkületkor a Yokoháma-öbölben a parti szél ringatja a matrózok dalát, elmondják, hogy nem látta őket se a hold, se a nap, mikor vad kalózok rémes harcot vívtak a titkos japáni vizeken. Ezernyi muszka had őrzi a muszka szigetek partjait. Törvényben áll, hogy azokat a partokat meglopni nem szabad. A ködös szigeteken ezernyi ezer fóka él, és a bőrükért szinte tenyésztik őket.

- S ahogy a fóka kicsapja a partra a fiát,

A tengerről özönlenek az éhes banditák,

S ahogy az első kiöd borul szeptember vége tájt,

Bevárják szökésre a sötét, nagy éjszakát.

Az úttalan, nyirko, ködös hullámos, nagy vizen

Bolyongnak titon, merre, hol nem tudja senkisem.

Pusztán az éjszak vad szele csókolja homlokon,

Amint sötéten imbolyog a zöld hullámokon.

De Isten, aki ösmeri a földet és vizet

És minden tettért egyaránt és igazán fizet:

Átlát a mély sötét ködön, mert mind a fiai,

Legyen yankee vagy japán, norvég vagy kinai.

Így esett, hogy a yankee Northern Light kalózhajó, egy ködös őszi nap fehérre festette az oldalát, kályhacsöveket állított a fedélzetére, amelyek úgy tátongtak, mint az ágyúk torkai, az árboca hegyén pedig az orosz zászló lobogott.

Kilopózott a part mögé. A Baltic ott feküdt,

Fedélzetén, a fenekén, halomba’ mindenütt,

Ezerötszáz fókabőr megannyi drága prém,

Ott lopta minap éjszaka a ködök szigetén.

A Northern Light nagy hangtalan siklott a víz fölött,

S ránehezült a sötét, nagy nyirkos japáni köd.

A Baltic most már futni kész, a csavar már forog,

Amott négy kályhacső vicsorg, mint négy ágyútorok,

(Mert hej, amíg csak futni tudsz, úgy meg ne add magad,

Dugáruval heverni rossz Vladivosztok alatt.) 

Nekibukott a víznek és futott a ravasz yankee elől. Az meg utána, az orosz hadihajó maszkjában. Pár mértföldet rohantak át, de mikor a Baltic látta, hogy az üldöző nem vet golyót, Tom Hall, az angol kalózkapitány észrevette a ravaszságot.

„Becsaplak, halljátok fiúk, a hitet leteszem,

Oly igaz, mint hogy élek és Tom Hall a nevem:

Nem orosz, nem hadihajó! Rabló, mint jó magunk

Rabló, de fortélyosabb, mint most magunk vagyunk.

Rabló amilyet nem terem csak Oregau s a Maine,

Hej, érzem itt a te terved játszik most, Ruben Paine.

Bepingálta az oldalát! Pingálhatod nekem!

A Northern Lightot ismerem, akár a tenyerem.

Találkoztunk Bostonban már, találkoztunk mi rég,

De azt, hogy itt találkozunk, megbánhatod te még.”

 

„Hívjátok hát a Stralsundot, mindenki itt legyen,

Hadd kezdjük a játékot kettős fedélzeten”,

És fújták a rablók jelét, a tenger jajszavát,

S a ködből a Stralsund kivált, a vérszomjas barát.

Vakon, fehéren, csöndesen szántották a ködöt,

Jó takarás kinálkozott a csónakok mögött.

Megtöltött pisztoly mindenütt, szükség lesz még ma rá:

„Hogy osztozunk-e, Ruben Paine? Majd eldől nem soká!”

Vigyorgott egyet Ruben Paine: „Van kérem s két kezem!

Bőrért majd bőrt ád néktek itt, mindegyik emberem.”

Mert embernek törvénye nincs, mi ránk vonatkozik:

Törvény nem ér el északon, csak ötvenháromig (fokig). 

Most négy dörülés és négy golyó törte át a ködöt, amely sűrűn, fojtón, fehéren terült rájuk, hogy a vértócsát eltakarja a magosságos Isten szemei elől: 

Golyó-kicsapta vasszilánk kavarg, hull szerteszét,

Majd itt, majd ott rejt egy halált a sűrű szürkeség.

A vastag füst, terpeszkedő álmosan, kéken ült,

A Balticon kettőt, s amott már három elterült.

A várva telt halk percben a kormányrúd úgy nyögött,

Halk lélekzettel, csöndesen szivták be a ködöt.

Ott álltak mind, véres szemek, ráncolt ábrázatok,

Összevont szemöldökök, vérszomjasok, vakok.

A lábait szétvetve áll mind és a célt lesi,

Zúgó, bukó hajó, ahogy jobb-balra lökdösi. 

Ruben Paine, az amerikai kapta az első halálos golyót. Lefeküdt a fedélzeten és visszasírja a Fundy-szorost, a Bars-kövét, amely aligha látja már. Tom Hall pedig csúfolja: 

„Hisz embernek törvénye nincs, csak ötvenháromig!

Eredj csak bátran! Fönn, Ruben, majd büszkén tartsd magad.

Megőrzöm minden özvegyed, ahány csak itt marad.”

 

Egy Stralsund-matróz hirtelen két ólmot is kilőtt,

S Tom Hall hanyatt bukott be ép’ a kormányrúd előtt.

A melléhez kapott: „No hát! Ez lesz, mi eltemet,

Egy kissé várj csak, Ruben Paine, én is megyek veled.

Az ördögnek kettőnkre van szüksége, Ruben Paine!

Együtt megyünk az Úr elé, hogy döntsön. te meg én. 

A lövések elültek, mély csend honol a három hajó fedélzetén, csak a két haldokló vezér viaskodik a halállal és búcsúzik az élettől.

A tisztitó sugáron át, most friss szellő remeg,

Hadd lássa önnön két szemük, hogy mit miveltenek.

És először most vágyott csak, mióta él talán,

Jó Hall Tamás a jó meleg, göröngyös föld után.

Még egyet szólt: „Megmondtam rég, - szint’ álmában beszél: -

Nem hoz reánk, nem hozhat jót, a vad keleti szél.

Osszátok el a bőröket egyformán mindenik

Adjátok át a részüket testvéri mód nekik,

És fussatok, kit merre a legelső szél ragad,

Még mielőtt ágyúival az orosz ránk akad.

Tom Hall most elmegy s bűneért ott jócskán megfizet,

Hagyjátok el a bűnös, nagy, ködös japán vizet.

Ott délen, mondjátok a szép, a kéklő ég alatt:

A Yoshiváni lányok, hogy gyertyákat gyujtsanak,

S a tengerre ki szégyent hoz: vizet nem érdemel,

Mint Behringet, temessetek futó homokban el.

S mert Ruben Paine se szerzett a nagy vízre több jogot:

Ki volt a jobb kettőnk közül, majd megmutatjuk ott.

Gloster a báró, Ruben Paine és Tom Hall. Hárman vannak tengeri rablók. Istenfélő, derék emberek. És mindnyájából kisír a tenger imádása, sőt a tisztelete. Mert a rabló „vizet nem érdemel”. Szégyent hozott a vízre, futóhomokban a helye.

Az erényeknek irodalomban és művészetben, talán a legnagyobbika az individualitás. Olyat alkotni, amilyet más ember ezen a világon nem tudna megcsinálni. Kiplingnek ez a jellemző sajátsága. Az erejében és a gyengeségében, kolosszális sikereiben, és időnkénti bukásaiban ez a jellemző vonás, a gerince az értékének. A „Kiplingesque” morál azonban szimpatikus azok előtt is, akik nem angolok és akiknek csak az elméjét ragadja meg az ő különös művészete.

Ami nemzetközi benne, az azonban klasszikus. Az állatmeséi, a gyerekmeséi, sőt akad verse is, amelyet internacionális jelzővel illethetünk. A „Farkasok dala” például, amelyben strófákba szedi az ős emberi törvényeket, a demokráciát, a magánjogot, a közjogot, a magánvagyont, a közvagyont, az állam kötelezettségeit a gyerekkel szemben, a személyes szabadságot és közszabadságot egyaránt. És azt mondja, hogy azok a törvények, amelyek szerint a farkasok élnek. Mert az állatok emberibb törvények szerint igazodnak, mint az emberek. Persze primitívek és jogesetek híján valók, a büntetés is csak egyféle – a halál. Íme három paragrafus.

A csorda ölése a húsa

És ott eszi meg ahol öl;

S meghal ki ellop, vagy elvisz

Bármennyit a csorda elől.

 

A farkas mit öl, az ő húsa,

Hordhatja mindenhova.

De enni a farkas-ölésből

A csordának nincsen joga.

 

Az apró kölyök joga a legfőbb,

Őnéki nincs jog, se vagyon:

Mert minden öléshez és húshoz

Őnéki jó jussa vagyon.

De azért Kipling mégsem nemzetközi. Tipikusan angol nemzeti és mivelhogy az – írja egyik kritikusa legutóbb -, Kipling büszke Angliára, de Anglia is büszke lehet Kiplingre.

Forrás: Renaissance 1. évf. 12. sz. 1910. okt. 25.