Lángoló nap völgyön és hegyen.
Megyek egy úton; minden idegen.
Hogy jöttem ide, mért vagyok itt?
Valaki vár? várok valakit?
Előttem minden ködben kavarog,
Emberek, házak: árnyékalakok.
Megyek a néma, rejtelmes uton –
Én megyek-é? Még azt se tudom!
S egy árny a falon jön nesztelen,
Sötéten, némán jön velem.
Ó árnyék! te legvalóbb való!
Enyém, bár fénnyel elhaló.
Míg rám egy szikra fény ragyog:
Addig te vagy és addig én vagyok.
S ha éjfélkor mély sirod eltemet,
S elhagysz örökre engemet:
Árnyban, árny nélkül alhatom –
Ó élettárs: árnyékom a falon.
A SZEMEM
A két szemem két ismeretlen,
Akiket soha meg nem látok.
De az övék: élők és holtak,
Ők adnak nékem egy világot.
Vak életemnek karjai,
Ők adnak mindent én elébem;
Ha egyszer ők is elszáradnak,
Éhen veszek, koldusszegényen.
Két csillag ég az arcomon.
Honnan jöttek és hova tartnak?
Mért látnak olykor mindent dúsnak,
És olykor mindent elapadtnak?
Két mély tó, hűvös völgyfenéken:
Kölykei a nagy Óceánnak,
Földek alatt viharok, szinek
Látatlanul idecikáznak.
Tudom, az én szemem csupán
A nagy tükör cserépdarabja;
De néha egy szem belenéz,
És titkos fényét tőle kapja.
Mert nem hiába mély szemem,
És nem hiába úgy ragyog,
Valaki néz az én szememmel:
Valaki, aki nem vagyok.
Tudom, hogy akkor benne minden,
Ám nékem titka tiltott;
Ti olvashattok szemeimben:
Olvassátok a titkot!
Forrás: Renaissance 1. évf. 9. sz. 1910. szept. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése