Olzsasz Szulejmenov: Téli legelők felé

Amikor tündökölve kivirágzik

a Szumbule-csillag,

a kancák odaadják szeliden

fehér tejüket,

puszták fölött a vadludak fémlánca vonul,

és komoran, komoran jajdulnak az éjszakába

szegény, szegény ludaim,

azt mondják: vénül a fű a tér legelőkön.

Kipcsak, cihelődj!

Hadd haljon meg a karjaimban

a virágzó Szumbule-csillag.

Ford.: Rab Zsuzsa 

Forrás: Nagyvilág 1973/2., 168. old.

Olzsasz Szulejmenov: Töretlen csikó

Haj, Polovec-föld,

te ménesekkel dicsőséges!

Holló lovak villognak

aszú fű záporában.

Töretlen csikót adjatok,

viháncolhatna minden inam.

Elszállok az ég aljáig,

várost, pusztát átröpülök.

Lovam vérében

vad szél

szítja a lángot,

alattunk kigyullad

a fű.

Por,

paták dübögése,

rohamra szállni

most tanul meg a ló!

A gyáva ösvényeknek

arcába vágjuk a lódobogást!

Ford.: Rab Zsuzsa

Forrás: Nagyvilág 1973/2., 168. old.

Olzsasz Szulejmenov: Verseket mormolva

Mint az emberi tett

lassú villám-pillanata,

magasságot, mélységet, ragyogást

ont ki magából a nyelv.

Szavakba bújik az arculütés,

a nyelés,

a mosolygás,

a századok patkódobaja,

venyigék hajladozása.

Ma úgy akarom,

hogy csak ez a fekete éjszaka szóljon,

s meghallom a vékony hold monológját.

De piros nyelvem felé,

akár a fényre,

tódulnak tapogatva

s már torkomba zúdulnak

fehér tajtékú szavak

s kiáltanék:

megvan!

hadd hallják mindenek!

Suttogja csak a hold

a jós-igét a sötétben.

Ez a csorba fény,

mint messzi lövés tűzfénye,

lemezteleníti az arcom,

ráperzseli bélyegét.

Nem kell a buták irgalma nekem,

nem alázkodom meg a bölcsnek.

Bolyong a szó a pusztán,

hogy velem összebotoljon.

… Verseket mormolok,

ahogy vén kurdok imádkoznak,

míg pofacsontjukon tűz lassú fénye rezeg.

Ford.: Rab Zsuzsa

Forrás: Nagyvilág 1973/2., 169. old.

Olzsasz Szulejmenov: Ének

Magányos sólyom függ a puszta fölött,

kóvályog a puszta fölött csapzott kerecsen,

a puszta fölött augusztusi nap tűzgömbje lebeg

s az emberi hit egy-egy magányos szobra.

A cserényhez megyek,

kezemben kés, pogány

ráolvasót dödögök fölötte,

és villan a kés.

Ó Nap, bocsáss meg:

gyalázatos szavakat susogok,

hadd hallja meg a börzsöny

pusztaság!

És aztán?

Aztán lódobogás

tilolja a csendet.

Mondj engem bitangnak,

holló paripám!

Lábát töri a ló

az ilyen éjszakákon,

s a lovas a sörény bakacsinjába

törli az arcát.

Magányos égbolt függ a puszta fölött.

Nyugodj, lovas, csak a hold kél.

Ilyen hűvösség és nyugalom kellene mindhalálig.

Isten veled,

te börzsöny pusztaság.

Ford.: Rab Zsuzsa

Forrás: Nagyvilág 1973/2., 170. old.