Dutka Ákos (1881-1972): Otthon Váradon

 

Mindenki sirt, és újra nevetett.

Hogy ujra bátran magyar lehetett,

 

Falta egymást sok könnyes régi szem

És dadogta a száj: emlékezem.

 

A régi ház, az utcák és terek

Bomlottan zugva mind keringenek.

 

S messziről, mint égi látomás,

Integet felém a fiatal Tamás.

 

A „Kis Pipá”-nak pállott kék ködén

Juhász Gyulát mintha sejteném.

 

Megyek, próbálom – új már a kilincs…

Rideg szoba, - a multból semmi sincs.

 

Megfordulok, egy árnyék suhan el

Húszéves, sápadt, néz és nem felel.

 

Lázas szemű, karcsú garabonciás,

Oly ismerős e földi látomás.

 

Szalad előttem, - el nem érhetem…

A régi Várad s a volt életem.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1941. 261. kötet 764-769.sz.

Dutka Ákos (1881-1972): Üzen a szén

 

Itt űlök fázó, felkavart szivemmel

Kályhám előtt, - s egy vén kosár ölén

Szurokszemével néz reám meredten,

Igéz, elaltat, urrá lesz felettem

S beszélni kezd a Szén:

 

- Évezredek mult titkát rejti lényem,

Szinem sötét, komor halotti gyász,

De iszonyú tűz alszik vén szivemben,

Gyermekgőgöd bár halottnak hisz engem,

Ember, vigyázz!

 

Én őrzöm itt az őserdők haragját,

Elmult világból őrzöm a Napot.

Sötét palástom izzó fényt takargat,

Fényét, hevét az életadó Napnak.

Az alvó tűz vagyok.

 

Szerettelek, te nyughatatlan ember:

Világformáló, épitő erő.

Télen eljöttem melengetni téged,

Kazánok alján lelkem kedvvel égett.

Legyen tiéd a hő.

 

Tiéd a lány: az éltető melegség,

Formálj belőlem ujra életet,

Sötét palástom gyujtsd, szakítsd le rólam

S a millió szin új életre lobban,

Mit testem rejteget.

 

Csodákat szültem néked, földi ember,

Legyen éltedben több szin, több meleg.

Hiába volt! – Te rútul cserbenhagytál,

Gyilkot kovácsolt kezed sugaramnál

S most bőg a fergeteg.

 

Mert rabbá tettél, lenyügöztél engem

és Istened a hideg, holt arany.

S oltárain pocsékolsz te engem,

Hitvány gőgödben mindig telhetetlen. –

Én nem hagyom magam!

 

Én nem leszek a milliók igája,

Az én tüzem az égi Nap fia, -

Melegitő láng voltam, - nem átok

S te gyűlöletet fűtsz velem, te álnok,

Hitvány rög fia!

 

Most fázni fogsz, s az őserdők haragját:

Bolond tüzem a szélnek engedem.

Dilúviális szörnyeket köpök rád,

Földön, vizen, égi levegőn át

A lelked égetem.

 

Kohómba estél. Égni fogsz ölemben.

Gazdag világod minden szegletén,

Amíg kiég a multad sok salakja…

Apám a Nap: az éltetőd akarja

S testvéred, én a Szén.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1941. 261. kötet 764-769.sz.

Dutka Ákos (1881-1972): A magyar

 

Ismerj magadra: Erdély gyurta szobrod:

Kopott zekében fejszés ember áll,

Szemével messzi századokba réved,

Fogat szorít és valamire vár.

Daccal, szegényen, tengerén a bajnak,

De mégis… mégis megmarad magyarnak.

 

Igy állt Mohácsnál egyszer ükapád is,

Igy állt Budán, ha félhold ragyogott,

Igy állt ezerszer tengerén a könnynek,

Akkor is, - ha Haynau akasztatott.

Daccal, keményen, tengerén a bajnak,

De mégis… mégis megmaradt magyarnak.

 

Igy áll elszántan százszor a Tiszánál,

Valahányszor gátat szakít az ár,

Keserün áll a nyütt kapára dülve,

És mindig, mindig új csodára vár.

Dacolva, hittel, tengerén a bajnak,

De mégis… mégis megmarad magyarnak.

 

Bár népek nőnek, trónok meginognak,

Géppel arathat rajtunk a halál,

Szemében messzi századok parancsa:

Fogat szorít – és új csodára vár.

Dacolva, könnyel, tengerén a bajnak,

De mégis… mégis megmarad magyarnak.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1941. 261. kötet 764-769.sz.

Dutka Ákos (1881-1972): Ujévi köszöntő

  

                               Fotó: Fekete Sándor

 

Sippal, dobbal, nádi hegedűvel

Itt az uj év éjféli derüvel;

Bár csak egyszer végig igy maradna,

Ne csordulna uj könny poharadba.

 

Ne átkoznánk ezt is, mint az anyját,

Ki itt hagyta sok átokvert fattyát;

A sok adót, végrehajtót, gondot

S csúfságunkra termelt sok bolondot.

 

Oh, ha egyszer mégis megvirradna

A magyarnak rég beborult napja.

Verejtékkel, könnyel tört barázda –

Ne maradna gond, csak a kalásza.

 

Hogy ameddig ring a magyar sikság,

Fészket rakjon mindenütt a vigság.

Legyen több kedv, lakodalmi nóta,

Mintha régi földünk mind megvolna.

 

Magyar Pünkösd, rózsanyitó napja

Ne találjon sehol rab magyarra.

Aratáskor teli szérü – hombár,

Zsiros áron vásárt leljen mindjár.

 

Bő szüretnek, aratásnak ára

Guruljon ki vigan a vásárra.

Ne maradjon munkátlan kéz, béna,

Sonka jusson a kenyérkaréjra.

 

Kis farsangnak ne legyen nagy böjtje,

Sok reménynek korai letörtje.

József-napra, ha megjön a fecske,

Minden lányból legyen vig menyecske.

 

Legyen tele zsákod, zsebed, csűröd,

Jégverésre vihar-álló szűröd;

Boldog békét s minden, ami nincsen,

Ebben az uj évben adjon már az Isten.

 

Forrás: Friss Ujság 35. évf. 1. sz. Budapest, 1930. jan. 1., szerda

Dutka Ákos (1881-1972): Pintyőke vigasztalj…

 

                                                                    Fotó: Miklós Jutka

Gyermek-kezeddel kis pintyőke lányom

Chopin szárnyával próbálsz szállani,

Lázban, dadogva sírnak zongorádon

A régi költő zengő álmai.

 

Igy volt. Dadogva, vakmerően

Szórta apád is hajdan énekét,

A hit röpített bátran szállva ködben:

Ki mérte volna, hány törvénybe’ vét?

 

Most tétován, száz kétség verte vasba,

Rimét ha méri, lelkét kín dagasztja, -

Bronzból szeretne verni új csodát:

 

Harsogva zúgni át e rossz világon,

Hogy holt hite most millióknak fájjon, -

S hallgatja sírva csukló zongorád.

 

Forrás: Uj Idők XXIII. évf. 1. kötet 5. sz. Bp., Singer és Wolfner kiadása 1918. jan. 27.

Dutka Ákos (1881-1972): Kelet és Nyugat közt

 

 

Örök ormú két idegen part

Között örökké ring a tenger,

Verekszik, lázad hánykolódva

Vidám, gonosz és bús szelekkel.

 

Ez a lelkem. Kelet s Nyugat közt

Beteg viharok Oceánja,

Mesét sugalló ős keletről

Álmodik és Nyugat az álma.

 

Ez a fajtám. Kelet s Nyugat közt,

Magyarföld a találkozója,

Beteg viharok ütközője,

Sok szomorú bús század óta.

 

Hajókat várunk, vámra prédát –

Kelet s Nyugat közt bús kalózok,

Hajóink apró ósdi bárkák,

Tengerjárók közt láphajósok.

 

S az örök ormú két idegen part

Között örökké ring a tenger.

Mások hajóznak… Mi csak állunk,

Verekszünk, gonosz bús szelekkel.

 

Forrás: Élet 2. évf. 2. kötet, Bp. Stephaneum Nyomda R. T. 1910. júl. 10.