XVI.
Mikor a leányka tizenöt éves már,
Vigyázz rá, mert esze legények után jár.
Szerettem egy leányt s ő engem szeretett,
De bizony azóta más felesége lett.
Én szerettem őtet s ő engem megvetett,
Mint kiszámítottam, jó hogy igy megesett.
Meg nem bolondultam, hogy megházasodjam,
Hogy bajra forduljon az én nyugodalmam.
Ha szép feleséged, a házból ne menj ki,
Nem az az idő, hogy valamit higy neki.
XVII.
Az én fejem fölött vadgalamb elrepült,
Én meg azt gondoltam, hogy az én szeretőm.
Ne kivánd azt soha, hogy ne szeresselek,
Csak azóta élek, hogy megismertelek.
Előbb le omlanak ezen magas hegyek,
Mintsem elhagynálak, galambom, tégedet.
Előbb lesz egyenes a völgy a hegyekkel,
Mintsem a mi régi szerelmünk múlik el.
XVIII.
Nem mindenkor boldog a ki vigadozik,
Néha az olyan is titkon siránkozik.
Istenem, istenem! milyen az életem,
Vidámság arczomon, búbánat szivemben.
Titokban sohajtok, titokban könyezek,
Nem tudja senki sem, hogy mennyit szenedek.
szeretnék vig lenni, s búsulok szüntelen,
Hogy nincsen szeretőm, nem is lesz sohasem.
Nem szeretek én még, nem szeretek senkit,
De csak ugy egyformán szeretek mindenkit.
XIX.
Széles tó közepén hószin rucza úszik,
Oh az én szivem is búbánatban úszik.
Zörög a falevél, inganak az ágak,
Mosolyog a szemem reád, de hiába.
Miattad vesztettem el nyugalmamat,
Régi vidámságom egészen elmaradt.
Életem zsarnoka, kegyetlen szerelem,
Kit fogsz majd kinozni, ha én elvérezem.
Nekem borus az ég, másnak meg nap ragyog,
Más boldog, én pedig boldogtalan vagyok.
Süt a nap, süt a nap, utána a hold kel,
De én boldogságom órája nem jön el.
Sugár nyárfa alól hideg forrás fakad,
Nem tudja azt senki, hogy szivem megszakad.
Szeretlek én téged, egész világ tudja;
De mi lesz belőlem, csak az isten tudja.
Ha nem enyhitené remén keservemet,
Rég eltakart volna’ temető engemet.
Te patak, hallgattál s láttad szerelmemet,
Most meg habjaidon vidd el keservemet.
XX.
Ablakaink előtt szép ruczák fürdenek,
Ki az én szeretőm nem mondom senkinek.
Vadgalamb száll amott a tulsó oldalon,
Nem tudja azt senki, hol az én galambom.
XXI.
Én itt már örömet semmiben sem lelek,
Mert távol van innen a kit én szeretek.
Vigy el te nagy madár oda szárnyaidon,
A hol mulat az én gyönyörü angyalom.
Lehajlik a fának ága eső után,
Oda van szerelmem, hol te vagy szép leány.
Hogy lovakat őrzök hiszik az emberek,
Pedig minden este a rózsámhoz megyek.
Nem akar mozdulni, ágaskodik lovam,
De rózsám kertjéhez futna bizonyosan.
XXII.
Hadd el a leánykát, hadd el egy időre,
Ne nézz a szemébe, nézz csak a mezőre.
A mi ott fehérlik, az apáid csontja,
És a szél szemedbe szent porukat hordja.
Szívd be, ez lesz néked italod ételed,
Ez is felhevíti ifiu véredet. –
De mit látok rajtad, miért e búbánat?
Töröld meg a könnyed s halovány arczádat.
(Lengyelből)
KAJUCH JÓZSEF
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 19. sz. 1865. máj. 7.
