VII.
Az a fürge mókus ugrik fáról fára:
A milyen az anya, olyan a leánya.
A te szemeidnek villám tekintete,
Nem szabadulhatok sehova előle.
Rózsám, én már térdig mennyországban voltam,
S a hogy megláttalak, hozzád leugrottam.
Magosan áll a cser, ágát szél lengeti,
Rajtad függ szüntelen szemem tekinteti.
De mit ér a virág, ha csak nézek rája,
Ha az ő illata nem nekem van szánva.
Az éjjel álmomban jegyben jártam veled,
Én rajtam nem múlik, csak szeress engemet.
Erősen áll a cser a szikla tetején,
Emlékezzél meg, hogy híven szeretlek én.
A mi kis kertünkben már virul a szegfü;
Csak te légy leányka, csak te légy hozzám hű.
VIII.
Magas fa sudarán két galamb fészket rak;
Ha jön egy harmadik, mindent elrontanak.
Igy ha két szerelmest zavar egy harmadik,
Onnan a békesség mindjárt eltávozik.
Nincsen jobb fiatal embernek számára
Mint jó feleséget hozni a házába.
IX.
Mindig vidám voltam midőn még szeretett,
És most csak búsulok mióta megvetett.
Fen szállong a madár magas kőszál fölött,
Ah mily nehéz lelni állandó szeretőt.
Hiába szeretek, hiába sohajtok,
Most kezdtem virulni; már is elhervadok.
X.
Bár az én szüleim csak szegény emberek,
Mégis az én anyám nem ad akárkinek.
Hogy szeretlek téged, azt el nem tagadom,
De hogy nem érdemled, azt nagyon fájlalom.
Mert más lányokhoz jársz, ámítasz engemet,
S meg se gondolod hogy életem elveszed.
Sebesen fut a víz, hogy zúg a köveken!
Ha nem sohajtottál, rá visz a szerelem.
XI.
Belebb az erdőben egyenesebb a fa,
Minél elvonultabb, annál jobb a lányka.
Ne menj a városba, ne menj csábítani,
Csinos kis leány vagy, meg talál ártani.
De inkább itt maradj mindig közelemben,
Ha mások jönnének, ne felejts el engem.
- Hát ha száz legény is volna én mellettem,
Kedves szeretőmet én el nem felejtem.
Ki szivemet birja, bir egészen engem,
Tőled, kedves, senki el nem szakaszt engem.
XII.
Szomorú búcsuzás vár mi ránk galambom,
De szabad szeretnünk egymást a távolban.
Mit nem adnék érte hogy ha birhatnálak,
Azt gondolnám, ura vagyok félvilágnak.
Ha képiró volnék, majd lerajzolnálak,
Minden vonás után meg-megcsókolnálak.
Zúgott az erdőség a mint benne jártam,
Sirt az én Juliskám a mikor elhagytam.
Beszéltek, beszéltek, hiába beszéltek,
Mi szavunkat adtuk, már le nem beszéltek.
XIII.
Szeretek egy ifjut, ki parancsol abba,
Mintha az én szivem nem az enyim volna.
Azért adott nekem szerelmet istenem,
Hogy a kit szeretek, szeressem végtelen.
Szürke lovat látok amott a távolba,
Azt sugja a szivem: szeretőm ül rajta.
Kedves nekem a táj a honnan kél a nap,
Kedvesebb az, a hol látom galambomat.
Cserfa tetejében egy galy száradozik,
Hogy ne szeressem őt mikor sohajtozik.
XIV.
Rozs alá szántottam, buzát bevetettem,
Igaznak tartottam, csapodárnak leltem.
Ne tartsd rá magadat, ne légy olyan kevély,
Eljön az az idő hogy elfelejtlek én.
Elhozza az idő az én nyugalmamat,
Hogy elfelejtem a te csalfaságodat.
Mit nyertél vele, hogy engem megvetettél:
Én megházasodtam, te megöregedtél.
XV.
Szeretek egy leányt, nagyon régen pedig,
Szerettem őt egész három vasárnapig.
Még egy egész hétig fogom őt szeretni,
Hadd lássa a világ, hogy hű tudok lenni.
KAJUCH JÓZSEF
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 17. sz. 1865. ápr. 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése