A mondák vándorolnak, mint a járványok s cserélik őket, mint a kereskedő áruit. Hogy ne vándorolnának tehát a balladák is, melyekben egy-egy mond zendül meg? Hogy ne vándorolnának annál gyorsabban és annál messzebbre, minthogy e czikket nemcsak a szellemi közlekedés nagy vonalán, a nyelv országutján szállítják, hanem megnyilik előtte a dal határtalan tengeri útja is? Nem csoda tehát, ha ugyanazon rege itt is, amott is fölbukan kisebb-nagyobb változatokban, s nem lehet megmondani, hol született meg eredetileg, vagy pedig – a mi mind a gyermeknél, mind a művészet termékénél legfontosabb – hol nevelték, hol öltötte fel végleges alakját. Lassankint és észrevétlenül közös valamivé lesz, mint a levegő, melyet mindenki beszí, mert mindenkinek szüksége van reá.
S ez a szellemi cserebere nemcsak a népek, hanem egyes költők között is évezredek óta szakadatlanúl foly. A költők, kivált az epikusok, bátran kölcsönöznek egymástól képeket, gondolatokat, tények egész sorait: Virgil Homértól, Tassi Virgiltől, Zrinyi Tassótól, igazi eredetiségöket méltán abban helyezvén, hogyan dolgozzák föl, hogyan szövik be az átvetet anyagot saját művökbe.
A történettel és – mikép Steinthal akarja – nép-lélektannal egyesült nyelvészet föladata nyomról nyomra kisérni a mondák útait, s kimutatni – a mi ugyan ritkán fog sikerülni – a helyet, a honnan voltakép származnak. Mi ezt a Grimmekre, Hahnokra s Ipolyiakra bizva, nem tehetjük; de ha tehetnők sem volna szabad megtagadnunk az eredetiséget oly műtől, melynek tárgyát valamely nép más nép költészetéből merítette, de a melyet saját szellemében átalakított, hogy ugy mondjuk, a maga képére idomított. Sőt a költönözvénynek fogunk adni elsőséget az eredeti fölött, mihely az műtökély s lélektani hűség tekintetében az utóbbit felülmulja. De rendszerint szóba sem jöhet két-három monda vagy népballada között, hogy melyik az eredeti, mert a maga módja szerint mindegyik az – föltéve, hogy igazi népmondával, igazi népballadával van dolgunk. A nép csak ugy veszi át az idegen szót, idegen mondát, hogy először is kivetkezteti idegen ruhájából s a magáét adja reá, és addig szoktatja magához, addig honosítja, míg végre a maga fia lesz belőle: fogadott gyermek, de ő nevelte – s ne volna övé? Rajta van nyelvének, élményeinek, erkölcsének, eszejárásának félre nem ismerhető bélyege – s ne volna eredeti?
Ki tudja, vajon az a rege, hogy a kedves szivét étkül készítik el s a szeretett hölgynek tálalják föl, a ki eszik is belőle, ki tudja, vajon e rege a provencei troubadourok derült ege alatt keletkezett-e, hol Faiel vitéz a szent földön elesett Conci várnagy szivét eteti meg nejével, vagy pedig Svédország borongós tenger partjain, hol a király, megöletvén leánya Adelin kisasszony kedvesét, Freudenburg herczeget, szintén ennek szivét tálaltatja föl neki, A hölgy válasza, midőn a dolgot megtudja, itt is, ott is ugyanaz. Faielné, kiről egy XVI-dik századbeli angol ballada is szól1 s kit ujabban Uhland is megénekelt, azt mondja:
Étel többé más nem illet,
Mert e szivből táplálkoztam…
Adelin kisasszony pedig:
Ha ez a herczeg szive vala…
Utolsó étkem is ez vala…
s meghalnak. Ha igazságosak akarunk lenni, mind a provencei románczot, mind a svéd balladát eredetinek kell mondanunk, bár az anyagul és alapul használt, de önállón átalakított monda eredetét a római Gestákon túl a „fene” Atreus esetéig vihetjük föl, ki öccsét fiai húsával vendégli meg.2
Egy másik görög mondát, Héro és Leander történetét, szintén megtaláljuk különféle népek balladáiban, így a svédekében, mely (A királyi gyermekek), mint följebb említettük, Erdélyi fordítása szerint, magyarban is megvan, továbbá a flamandokéban Két király-gyermekről, stb.
Még szembeötlőbb hasonlatosságra találunk azon balladákban, melyekben az anya vallatja gyilkos fiát. Itt nem csak a tárgy, hanem a párbeszéd is azonosnak látszik. A skót Edward (melynek párja a szintén skót Davie) Bajza és Szász Károly, a finn Véres fiú Hunfalvy Pál fordítása szerint ismeretesek a magyar irodalomban, s elég csak hivatkoznunk reájok. E két balladával egytestvér a svéd Rózsakerti fiú, mely ama kettőt felülmulja abban, hogy az anyai szeretet erősebben kitünteti refrainje által. Minthogy ez tudtunkkal még nincs magyarra lefordítva, összehasonlítás okáért álljon itt egészen.
A rózsakerti fiú
Hol voltál oly sokáig, te rózsakerti fiú?
- Az istállóban voltam, anyám, te szomorú,
Reám vársz estve, de meg nem térek.
Ruhád mitől oly véres, te rózsakerti fiú?
- Fehér csikó megrúgott, anyám, te szomorú.
Reám vársz estve, de meg nem térek.
Inged mitől oly véres, te rózsakerti fiú?
- Megöltem a bátyámat, anyám, te szomorú.
Reám vársz estve, de meg nem térek.
Aztán mikor jösz vissza, te rózsakerti fiú?
- Ha megfakúl a holló, anyám, te szomorú
Reám vársz estve, de meg nem térek.
S mikor fakúl meg a holló, te rózsakerti fiú?
- ha majd a szikla úszik, anyám, te szomorú.
Reám vársz estve, de meg nem térek.
Egy ó-székely ballada, melyet Kriza közöl3; A megétett János, alakjára nézve meglepőleg hasonlít a fentebbiekhez. Itt is az anya beszélget fiával, csakhogy itt a fiu nem gyilkos, hanem a gyilkosság áldozata. Anyja etette meg, s anyjához jön meghalni. A fájdalmas beszélgetést ez a viszhang kiséri:
Jaj, fáj szivem, fáj!
Vesd meg ágyamat!
S e székely balladának is van egy tökéletes párja a gazdag skót népköltészetben, Lord Randal-ban, kit szeretőjénél etetnek meg, s ki szintén anyjához jön meghalni. Még a refrain is az, hogy a fiu kéri szülőjét, vesse meg ágyát. S van párja a német Mostohá-ban is4, hol a fiu hasonlóképen panaszkodik, a refrain pedig a magyar dali refrain első felének felel meg:
Wie weh ist mir!
Ez utóbbi három ballada tehát, tárgyánál fogva, ellentéte ama fentebbi háromnak, de épen ez az egyenes ellentét is rokonságukat bizonyítja, mint például a Két holló és Három holló czimű két skót balladában, melyet épen azért tarthatunk egy tőről szakadtnak, mert egyik a másik ellenképe.
S vajon az Edward-szerű balladák egy tőről szakadtak-e? Meglehet. De meghatározhatni-e, hogy melyikről? S ha meg is, vajon nem valami eredeti-e minden külön változat magában, s nem épen ily rokon tárgyakban válnak-e ki legélesebben, legjellemzőbben a nemzeti eltérések? a hasonlatosságok közepett a különbségek?
Ime – hogy egy derültebb képet is mutassunk – a leány karja mint akasztófa szerepel mind a magyar, mind a szerb románczban. De szerb dalban, melyet Bajza fordított le nyelvünkre, az akasztófára itélt legény kivánja gúnyosan a leányi akasztófát:
Akaszszatok fel
Egy rosz fára – a leány nyakára;
a magyarban pedig, komikus kedélyességgel, maga szép Ilona ajánlja föl magát akasztófául:
Akasztófa olyan legyen,
Mint kinyilt rózsa,
Két karom két szép karfája
Akasztófája.
Állandó kép, csaknem minden nép danáiban előforduló, a férj, ki kaczér nejére gyanakszik s útra kél, de váratlanul visszatér, nejét meglepi s rendszerint megöli. Igy történik az új görög balladában Konstantinoszról; így az olaszban, hol a férj a szerető képében kérdezik be szép Margithoz. A magyar balladában a férj mind a csábító Barcsait, mind az asszonyt megöli. Egy spanyol románczban, a Hütlen nőről, ez – többféle mentegetőzés után – férje kérdésére, hogy kié az a lándzsa? maga szólítja föl:
Fog kezedbe, gróf, ragadd meg
S oltsd ki vele éltemet;
A mit tettem, az bizonynyal
Ily halálra érdemes.
Egy másik spanyol románczban, Albertosról, a nő ijedtében hal szörnyet, midőn férje kérdi, kié a ló, mely az istálóban nyerít. Mindenütt ugyanazon tárgy, azon fordulat, mindenütt a nő hazug mentegetőzése s gyászos vége, csak a férj dühe árnyalódik különbözően. A nő magaviselete csak az egyik spanyol románczban tér el a bűn elismerése által, s ugyanitt függőben is van hagyva, megöli-e férje vagy megbocsát neki.
A női hűtlenség tragikus kimenetelének ellenképei azon komikus jelenetek,melyekben a nép humora a felsült csábitókat gúnyolja; s a találkozások itt is számosak. A leány rendszerint valami csellel búvik ki üldözője körmei közől s aztán kineveti. A spanyol danában az Eszes leány ugy tartóztatja magától a ledér lovagot, hogy ragadós nyavalyát színlel; a francziában a Ritka leány megnézeti a szerelmes urasággal, ha bátyja nincs-e a szőlőben, azalatt pedig lóra kap s elvágtat; a dánban a leány haza kisérteti magát a vitézzel, előre megy s becsapja előtte az ajtót; a svéd Gunnela szűz, lányruhába bujtatott kocsisával ámítja el Perleman lovagot.
A férjboszú komikus ellenképei azon gúnyos dalok, melyekben a megcsalt férj panaszolja bajait. Ilyen a Kis emberke panasza, francziában, kit saját papja szarvazott föl. Ilyen az a német dal, melyben a rajtakapott nő haza érkezett férjét a legképtelenebb hazugságokkal igyekszik megnyugtatni. S ezen dal utánzatának látszik, vagy vele egy forrásból ered az a székely dal5, melyben a nő szintén el akarja hitetni, hogy a ló tehén, a sarkantyús csizma tejes fazék, a kard pecsenyesütő, a huszár szolgáló. Csak végén tér el a székely dal a némettől, mert míg ebben a férj csak panaszkodik, a székelyben összeszedi magát, visszatromfolja neje ámitásait s őt fakasztja – igaz, hogy csak gúnyos panaszra.
Csodálhatjuk-e, ha ugyanazon érzések és ohajok – kivált minél közösebbek és hatalmasabbak – a különböző népek között is ugyanazon, vagy legalább egymáshoz hasonló képekbe öltöznek? Nem természetes-e például, hogy minden nép, a maga hadisteneitől s elhunyt hőseitől remélve szerencsét harczaiban, azokat leszállitja az égből, ezeket pedig föltámasztja sírjokból, hogy csatáján segitsék, Mars segíti a rómaiakat, Odin a walkyrok által az éjszaki népeket, San Jago a spanyolokat, Szent László a magyarokat. Egy spanyol románczban a hét éve vívott Coimbra várát San Jago nyitja meg Fernando királynak. Egy másikban ugyanő veri meg a mórokat, midőn a Cid holttestét lóháton Valenciából kiviszik.
Hetvenezren a lovagok-
Véli a mór rémültében –
S mint a hó mind oly fehérek;
És egyetlen a vezérök:
Nagyobb, erősb mint a többi,
Fehérlovon lovagolva;
Piros kereszt ragyog mellén,
Fehér zászló leng előtte;
Jobb kezében láng gyanánt
Vakít ellent fényes kardja.
Uhland spanyolos két románczában Szent-György vitézről, Szent-György vívja ki a csatát az imádkozó Pascal Vivas képében, s öli meg a hölgyrabló Fatimánt.
Arany legendájában6 Szent-László, a boldogságos szűz védelme alatt, segíti győzelemre Laczfi székelyeit a tatár ellen:
Nagy lovon ült a nagy férfi,
Arcza rettentő felséges;
Korona volt a fejében
Sáraranyból, kővel ékes;
Jobb kezében, mint a villám,
Forgolódott csatabárdja;
Nincs halandó, földi gyarló
Féreg, a ki azt bevárja.
Mert nem volt az földi ember,
Egy azokból, kik most élnek:
Feje fölött szűz alakja
Látszott ékes nőszemélynek.
Koronája napsugárból
Oly tündöklő, oly világos! –
Monda a nép: az Szent László,
És a szűz, a boldogságos.
Hát az együvé temetés s a síri növények összefonódása nem jelképezi-e mindenütt az egyesítő szerelmet? A Douglasok romlásá-ban William sírján galagonya, Margitén rózsa terem; a szintén skót Vilmos és Margit-ban hársfa és rózsa fonódik össze a két szerető sírján; a svéd Rosalillá-ban rózsa és liliom; Adelin kiasszony és kedvese közös sirjából hársfa emelkedik; a német Frigyes gróf nászá-ban két liliom jelöli a kettős sirt, az ujgörög Kigyófőző napá-ban nád és cziprus, a szerb Egyesület-ben (fordította Bajza) rózsa- és jegenyefa, a székely Kádár Katá-ban két kápolnavirág, későbbi változatában fehér és vörös liliomszál, stb.
De nemcsak a szerelem, hanem a gyülölet is túlél ia halált, s a kik a szeretőket éltökben üldözték, holtuk után is el akarják választani, a minek természetes jelképe, hogy az összeölelkezett sírvirágokat kitépik. Igy tesz Kádár Katá-ban az anya, így a fent említett skót balladában a „fekete” Douglas, stb.
Midőn a szeretők nem egyszerre halnak meg, hanem egyik megelőzi a másikat, a síron túl is öröklő szerelmet úgy szereti jelképezni a költészet, kivált az éjszaki népköltészet, hogy a megholt kedves kikel sirjából, s életben maradt párját meglátogatván, magával viszi a halálba. Vagy az életbenmaradt megsejti a másik halálát, s delejes vonzódással utána megy, mint a skót Margit, a ki éjszakának idején fölkerekedik, mert érzi, hogy Willie kereste7, kimegy s betemetkezik a folyóba, mely az imént kedvesét nyelte el. A megholtat néha bűnbánata kergeti föl sirjából, mint például a hűtelen Williamot lady Marjorie-hoz; s az sem történik meg mindig, hogy az élő a holttal sirba száll. Igy Clerk Saunders-ben Margit elkiséri kedvese lelkét sirjáig, s mikor a kakas kukorékol és szétfoly a levegőben, sírva haza távozik. Igy a csehben a fiú meglátogatja a leány sirját, s az egész dal csak beszélgetésökből áll. A leggyakoribb este azonban természetesen az, hogy az élő a halálba követi elköltözött párját, mint a dán balladában Else szűz Aage lovagot. Ugyanez történik Bürger Lenorá-jában s Arany Bor vitéz-ében.
Természetes, hogy a mely népeknél a testvéri szeretet mélyebb, ott a bátya vagy öcs jelenik meg a szerető képében. ennek példája a Jeliczaés testvérei czimű szerb regedal, melyben Jelicza bátyjai s öccsei meghalván, legkisebb öccse meglátogatja, minek következtében Jeliczaés anyja utánok halnak, - Talvj szerint8 az egyetlen szerb dal, melyben kisértet szerepel, miért is azt egy azonos görög dalból származtatja.
Gyakori tünemény a mondavilágban, hogy az anya is feljő sírjából s ápolja mostoha kezére jutott gyermekeit, mint a dán balladában (az Édes anya, magyarul Tolday Lajostól), vagy legalább intő szózatot intéz a mostohához; hogy jobban viselje gondjukat, mint a norvégban (Ulf úr és Silberlind szűz). Ritkább eset, hogy az atya kel ki sírjából gyermekeiért, mint Aranynál az Árva fiú-ban, hol egyébiránt az apa inkább az anyai szeretetlenség ellenképeül s megbüntetésül van feltüntetve: a megfeledkezett anya úgy megrendül, hogy eszét veszti. A szabály tehát itt is az anyai szeretet.
Egy lengyel dalban, Az árva gyermekről Jézus vezeti el a kisdedet anyja sírjához, s ez megvigasztalva hazaküldi; harmad napra a gyermek meghal s két angyal a mennyekbe viszi, mostoháját pedig két ördög a pokolba. Molnár Annát, a székely balladában szintén a soha nem nyugható anyai szeretet hajtja vissza csábítójától a családi tűzhelyhez.
Szintoly természetes képei az anyai szeretetnek, hogy a fiút se kedvese, se testvére nem gyászolja úgy, mint anyja. Az orosz dalban a megölt fiúért úgy hull az anya könnye mint széles folyó, húgáé mint a csörgő patak, szeretőjeé mint a harmat, melyet a kisütő nap fölszárít. Ugyanezen fokozással találkozunk a litván dalban, hol a fiút arája három hétig siratja, húga három évig, anyja holtaiglan.
Efféle hasonlatosságokról csakugyan azt kell mondanunk, hogy nem egymásból s egymás után, hanem egymás mellett s egyszerre születnek, nem egymás származékai, hanem igazán találkozások. nem származtak egy bizonyos időben és helyen, a honnan aztán máshová is elterjedtek volna, hanem folyvást származnak mindenütt a hol emberi szív érez s elme gondolkodik.
E találkozások természetes voltánál s a népszellem önálló működésénél fogva mi nem tulajdonítunk nagy fontosságot azon vitáknak, melyek bizonyos népballadák eredetisége fölött kerekednek. Nép soha sem fordit, sohasem másol, hanem legalább is átalakít, magába olvaszt, az átvett anyagot új alakba önti, szóval újjá alkotja, tehát mindig valami eredetit képez.
Imé például irodalmunkban is kigyult a harcz a székely Ajgó Márton meg az oláh Toma, a székely Kömives Kelemenné meg az oláh Argesi zárda miatt9. Melyik az eredeti? Mi azt feleljük, valamennyi, vagy egyik sem: mert mindegyikök magán viseli saját népe lelki bélyegét; viszont pedig bármelyikben is alig van vonás, melyet még más népek balladáiban is meg ne találnánk. Sőt nagyobb-kisebb hasonlatosságban magokat e dalok tárgyait is megtaláljuk más népek dalaiban. Ajgó Márton és Toma rokona például a német Ulrik, a ki szintén az erdőre csal, szintén egy Annát; sőt a magyar ballada egyik homályos helyét:
Felindula Ajgó Márton
Ekkor a fa tetejébe –
hol e ballada első bemutatója gyulai fogyatkozást lát, a mennyiben Ajgó Mártonnak a fára mászára nincs indokolva10 – e homályos helyet éppen a német ballada világosíthatná föl, hol is Anikó igy szól csábítójához:
A fenyőfa tetejében
Tizenegy szűz fölakasztva,
mire Ulrik feleli:
Hát Anikó, szép Anikóm,
Te a tizenkettedik lészsz.
A német ballada tehát, melynek egyéb rokon vonása is van, felvilágisíthatná, mondjuk a magyart, ha azt későbben kinyomozott két változata maga nem világosítaná föl.11 Az egyik változatban e sorokat olvassuk:
Molnár Anna föltekinte
Burus fának tetejibe,
S meglátá a hat szép leányt,
Hat szép leányt fölakasztva,
Meggondolá ő magában,
Hetediknek őtet teszi!
A másikban:
Sirva néz a burus fára,
Fő nélküli (?) hat leányra.
Igazolva van tehát, miért mászik Ajgó Márton a fára, de az igazolás csak újabban tanusítja Márton rokonságát Ulrikkal.
Az erdőbe család előzményei és következései tekintetében, mind a magyar, mind az oláh dal eltér a némettől, s itt kettejök között veszünk észre oly találkozási pontokat, melyek rokonságukat kétségtelenné teszik, egyszersmind azonban észrevesszük a hasonló tettek különböző indokolását s az egyféle tárgy merőben ellentétes tárgyalását. A míg t. i. Ajgó Márton-ban a ballada lihegő, töredékes, siető drámai haladását tapasztaljuk, a négy sor hiján négyszerte hosszabb Tomá-ban, a mint azt Grozesen Julián forditása szerint ismerjük, szinte meglep az epikai elbeszélés lassuságu s részletezése, ugy, hogy Gyulainak12 volt oka Tomá-t inkább költői kis beszélynek, mintsem balladának mondania.
Ugyanezen, széptanilag fontos különbség mutatkozik Kömives Kelemenné meg az Argesi zárda vagy Manole között is. A rokonság pedig, melyben közös tárgyuknál fogva vannak, szintén nem szoritkozik csupán kettejökre, hanem szintén kiterjed egy harmadik dalra is – ezuttal az ujgörög népköltészetben. Itt ugyan nem Déva várát rakják, mint a székely dalban, sem az árgesi zárdát, mint az oláhban, hanem az artai hidat13; de az áldozat, melyet a mű sikere kiván, ugyanaz, mint a magyarban és oláhban: az első mester feleségét kell befalazni. A mester megüzeni feleségének a calogánytól, hogy lassan jöjjön; a madár félreérti azt s azt mondja a nőnek, hogy siessen. Megérkezik s férje halottként lerogy. „Mi baja?” kérdi az asszony. „Gyűrűjét ejtette alá – mondanak a kőmivesek – ki keresi meg?” „Én!” mond a nő s belép a falazat közé: ekkor befalazzák. A szerencsétlen panaszkodik sorsa fölött s megátkozza a hidat, ohgy inogjon s hullassa le a rajta járókat.
A magyar regében a nő – átok helyett – kis fiát áldja meg, s a dal azon végződik, hogy a gyermek kérdezősködik anyja után. „Este haza hő”, biztatja az apa. Nem jő, s a gyermek megint sir. „Reggel jő haza”, mondja megint az apa. De akkor sem jő, s ekkor az apa megmondja neki a valót; a gyermek Dévavárra megy s anyját kiáltja; az anyának
Szive meghasada, s a föld is alatta,
S az ő kicsi fia oda bleé hulla.
A gyermekről a görög dal nem tud semmit, valamint az oláh sem, s csak e kedélyes mély vonás hiányánál fogva is a görög dal sokkal közelebb áll az oláhhoz, mint a magyarhoz. Az oláhban még azzal ámítják a nőt, hogy az egész csak tréfa, mi által a tény nagyot veszt erkölcsi súlyából. Azonkivül az oláh rege, a balladai egység rovására, befejezésképen a férj, Manole, s a kőmivesek sorsát adja elő, míg a görög és magyar ezzel nem gondol. A balladai alak is tisztább a magyarban és görögben, mint az oláhban, mely inkább románczos jellemű. A magyar ballada mind erkölcsi motivumokban gazdagabb, mind szerkezetre tökéletesb akár az oláh, akár a görög dalnál, de mindkét tekintetben rokonabb a göröggel, mint az oláhval, ugy, hogy ha összehasonlításra kerül a dolog, az oláh regét először is a göröggel szükség egybevetnünk, azután a görögöt a magyarral, s csak legvégül a magyart az oláhval. E kettő legtávolabb esik egymástól, s a görög mintegy átmenet közöttük.
Meddő tehát – hogy visszatérjünk feljebb kimondott állitásunkhoz – meddő a feleselés bizonyos balladák eredetisége fölött.14 Minden tartalmi és alaki rokonság s megengedet átszivárgások és kölcsönzések mellett is a különböző népek mondái s ezeken alapuló balladás művei között, a hangulat és érzés mindenikben oly közvetlenül és önállóan nyilatkozik, a sajátságos nemzeti bélyeg mindeniken úgy van rajta, hogy utánzatnak vagy épen másolatnak egyikök sem mondható, s mindegyikről teljes joggal állíthatjuk, hogy eredeti.
Igenis – fogják ellene vethetni – az igazi népballadákról; de hát a műballadákról?
E kérdésre könnyü lesz felelnünk, mihelyt a ballada viszonyát a népköltészethez közelebbről megvizsgálandjuk.
GREGUSS ÁGOST
*) Mutatvány szerzőnek a Kisfaludy-társaság által koszorúzott pályaművéből: „A ballada elmélete”. Szerk.
(1 The knight of courtesy and the fair lady of Faguell (Ritson, Old Engl. Romanc. III, 193.)
(2 Érdekes efféle mondák szálait sokféle elágazásaikban kisérni. A fentebbi mondát például Boccaccio is elbeszéli, provencei forrás után, Roussillon grófnő történetében, ki kedvese, Guardastagno (Cabestaigne) Vilmos szivét kénytelen megenni. (Lásd a IV. nap 9. beszélyét.) ezzel rokon ama féltékeny férj története, ki nejét megölt szeretője koponyájából kényszeriti inni, mely történet a római Gesták 45. fejezete alapján, a navarrai királyné regéiben olvasható. Ezzel kapcsolatos ismét a Rozamunda története, kinek férje Alboin, a legyőzött apa Kunimund koponyáját nyujtja serlegül. Ezen történetből, melyet Valkai a XVI-ik században a magyar irodalomban is behonosított, számos ballada, sőt Spanyolországban dráma is fejlődött. S ugyancsak ezen történettel rokon ismét a Guiscard és Sigismunda története, melyben az apa, Tankréd öli meg leánya kedvesét s küldi meg neki szivét, mire az szörnyet hal. Tankréd a skót balladában ir királlyá változtatva merül föl (Ballad of sir Cauline and the daughter of the King of Ireland, Percy, I. 50.)
(3 A Koszorú 1853-ik évi második felében.
(4 Uhland, Alte hoch- und hniederdeutsche Volkslieder. 120. dal. – Ugyanannak változata a Grossmutter Schlangen köchin, hol a leányt nagyanyja etette meg. – Egy másik változatát, Ó-német ballada czíme alatt Tolnay fordította magyarra.
(5 Kriza Vadrózsái I. kötetében a 483. sz. alatt.
(6 Hagyományos. A dubniczi krónika beszéli. Szerk.
(7 A skót balladákban a szeretők neve rendszerint Vilmos és Margit.
(8 Historicl view of the languages and literature of the Slavie Nations, with a sketch of their popular poery. New-York 1850.
(9 A Fővárosi Lapok, Pesti Napló és Koszorú 1864.évi első felében.
(10 Budapesti Szemle, IX. 280. l.
(11 Közlötte F. Szabó Sámuel a Koszoru-ban 1864, I, 547.
(12 A Budapesti Szemle fennidézett kötetében.
(13 A költemény czíme: A híd lelke. Lásd Sanders könyvében Das Volksleben der Neugriechen. Mannheim, 1844. A szerb monda, Skutari váráról, szintén rokontárgyu.
(14 Emlékeztetnünk kell nem annyira a szerzőt, mint az olvasót, hogy /legalább a Koszorú/ épennem a székely ballada eredetisége mellett feleselt, csupán azt czáfolta, hogy Kriza közleménye írói plagium volna oláhból, mit Tomának szenvedélyes védője vitatni nem átallott. Szerk.
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 17. sz. 1865. ápr. 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése